Dániel Ferenc
A mai román új hullám filmesei a múltat és jövendőt egyaránt szkepszissel figyelik. A történelem lassan múlik.
A román filmeket, a román dramaturgiát valószínűleg inkább lehet kedvelni, mint a román „köznapi” életet, föltéve, hogy az embert a sorsa odarendeli. Ezt elég régóta hallom, látom, s a legnagyobb román művészek – Pintilie, Ciulei, Radu Beligan, Victor Rebengiuc, Maia Morgenstern és mások – bizonyítják is.
A románokra leselkedő kulturális antropológiai veszedelem s hivalkodó tradíció a dákoromán téboly volt, keverve szocreál fellengzőséggel valamint baksissal kitapétázott balkáni feudalizmussal. Időben kellett dönteniük, hogy Caragialét, Ionescut követik-e vagy a Conducator nagyvezírt, kiterjedt, primitív famíliáját, követőit, hódolóit, történelemhamisítóit. S ott volt még a démonikus hitves, Elena Ceausescu, a vegyésznő, akit Románia-szerte titokban csak „kodoj”-nak becéztek, mivelhogy a szén-dioxid (CO2) jelnevét nem tudta másként, szabatosabban kiejteni, mint „kodoj”, magyarul „cokettő”. S vegyük hozzá a szekut is, hisz minden háztömbnek volt nyíltan tevékenykedő belügyi alkalmazottja, akitől nagyban függött az Al-Dunánál, bányában vagy fegyházban kijelölendő jövő.
A hatalmat bitorló Ceausescu-házaspár (Übü papáéknak is becézték őket) lényegében két évtized leforgása alatt a maga bunkó képmására oltyánizálta (magyarul: „turidanisította”) kiterjedt országát: elhajtották legjobb művészeiket, megmérgezték a többség életét, faluromboltak, télen a városokból kilopták a fűtőerőt, mindenki vacogott. S ha úgy gondolták, betiltották Lucian Pintilie máig érvényes játékfilmjét: a Helyszíni szemlét. Írtam róla úgy negyedszázada; ragyogó tragigroteszk volt. Ma is az. Aczélék is jobbnak látták dobozba gyűjteni. Hogy száradt volna le a cenzor-kezük. Pontosan érzékelték, hogy Pintilie is azon mesterkedett, mint a mi Jeles Andrásunk A kis Valentinóba abszorbeált életcéltalansággal, rejtett agresszióval. Hozzáadva a cseh új hullámosok (Menzel, Forman, Chytilová) groteszk fordulatainál is dühödtebb kritikáját.
A mai kerekasztalos vitákban minálunk szeretnének minden torzulást az oroszokra, a „komcsikra” kenni. Hát, annak idején mi bátrabban néztük a közép-európai mozgóképes látleleteket: ha egy cseh vagy morva fúvós karnagy a falusi bál tűzoltói/tolvajai között idétlen patriarchának mutatkozott, a tűzoltókocsijuk hóba fulladt, a saját vétkeinkre nem kerestünk idegen mentséget. Amikor az oláh büfés – Pintilie sugalmazására – már negyedszer számlálja végig szutykos kézzel tapogatva az ő szánalmas kis fasírtjait, az belőlünk is előhívta a gyanakvást: vajon nekünk miféle húsgombócokat kínálnak? A mi filmeseinktől a „népbüfé”-téma sajnos távolabb állott: mintha a mi szakácsaink sohasem köptek volna bele a levesbe.
*
Catalin Mitulescunak, a Hogyan éltem túl a világvégét? rendezőjének nem kellett messzire mennie, hogy a román és kelet-európai filmes hagyományok közül a lehető legépületesebbet, a történelmi alulnézetből mutatott kisvilág „gesztusait” részletező pontossággal visszaadja. Beleszámítva a Ceausescu-éra összeomlása óta eltelt másfél évtizednyi időt is. A film vezető színésznője: Dorothea Pethre Cannes-ban nyert díjat, amelyet kamaszosan életszerű játékával igazán megérdemelt. A sztoriban maguknak helyet követelő kissrácok, köztük a főhősnő ördöngös öccse többet is érdemelne. Játékuk több mint mesterség. Belőlük, kortól függetlenül, hiányzik a civilizációs vagy históriai önkontroll. Amíg a „felnőttek”, a „nagyok” szenvednek, törekednek, álcázzák érzelmeiket, igyekeznek a világvégében is létezni, ezek a lurkók önfeledten gyűlölik a nagy Conducatort, a „gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!” szenvedélye lobog bennük, s cselekednének is, ha lenne hozzá eszköztáruk.
Mire, kire hasonlítanak? Buñuel híres mexikói filmjének lődörgő kölkeire, „az elhagyottakra”. Balkáni, ezért talán gyengébb kiszerelésben. A film operatőre, Marius Panduru az úgynevezett éles helyzetekben is (iskolai árulkodás, intő, aljas tantestületi döntések, családi marakodás, kiközösítés, kamaszok egymás iránti gyanakvása, szerelmi csalódás, az első, beavató szex…) mindig a közrendű képi megoldások irányába törekszik, nála a diktatúrában zajló, hitvány élet hétköznapi epizódjainak nincsenek kiemelt, hangsúlyos beállításai, nála a szenvedésnek nincs operatőri koreográfiája, az idő, a tartam domináns. Ez vág egybe a rendező történelmi víziójával: „a nép gyermekének minden percét végig kell hurcolnia, változó helyszíneken, változó napszakokban, délelőtt, délben, délután, este, hajnalban…, egy kamaszlányt nem a diktatúra direkt aljassága kínozza leginkább, hanem a terjedelme, a hossza.” Emlékezzünk csak Milos Forman Egy szöszi szerelme című filmjének műfajteremtő snittjeire a szállodafolyosón, a táncteremben, a munkásszálláson. Mindenütt a „nemtörténés” okozta bánat uralkodott. Jirka Menzelnél a hangulatot sörös korsókban és a hrabali süket szövegelésben mérhettük. Íme, öröklétünk. Ha Tadeusz Rózewicz még élne, a lengyel közélet ádáz ikerpárjáról írná következő katolikus stabilizációs komédiáját.
Mitulescu arányérzékét dicséri, hogy a világvégének sejtett események egy szertári csókba öltve és a nagy Conducator gipsz mellszobrának véletlen ripityára törésével indulnak: normális körülmények között egy partvissal eliminálhatnák az egészet, végtelen kamaszröhejek és újabb smárolások kíséretében. Vagyis az egészséges világban nem kunszt a bajok, bántalmak, balesetek koordinátáit kijelölni. Ettől unalmasak a polgári lét ibseni ihletésű filmjei. Krachokat nélkülözve el sem mennének. Ezért ácsingóznak ravaszul a Tarantino ihlette, aljas katasztrófák után. Tüzelnek, lőnek, gyújtogatnak bennük. Meglepően és még holtukban is. A román rendező sztoriját Los Angeles környékén már filmnovella állapotban szemétkosárba hánynák.
Mifelénk mást jelent. A mai román film rohanvást halad fölfelé, ezt szerte Európában is jegyzik, díjakkal honorálják. Ez nekünk, magyar szellemi munkásoknak kedvező fejlemény. A kultúra ege alatt nem vérre megy a verseny. Dolgozhatunk és dolgozunk is együtt, tanulunk egymástól, Ady és József Attila történeti belátásait mélyebben megértve, oldódhatnak sok évszázados rossz történelmi beidegződéseink, előítéleteink. Talán naiv remény, talán nem, hogy Catalin Mitulescu főhősnőjének beteljesített szerepálmaitól s távlati „gyöngéd érintéseiktől” a mi Tiszánk vize is megtisztul majd, a Rajna geopolitikai példáját követve.
*
Nem gondolom, hanem tapasztalom, hogy a komparatisztika nem mindent megoldó szellemi módszer: néha beválik, máskor nem. Kishazánkban mai napig vitázgatnak ’89 helyes megfogalmazásán: rendszerváltozás, rendszerváltás, „tetszettek volna forradalmat csinálni…”, fű alatti osztozkodások, a hatalom lenyúlása.
Mármost ezt az ízig-vérig, minden hájjal megkent román filmest, Corneliu Porumboiut maga a műnemi nevezéktan picurkát se izgatja. Őt a lényeg izgatja. Históriai értelemben volt-e román forradalom, vagy nem volt? Tizenhat év eltelt az egykori, lázas december huszonkettedike óta, mégsem kenhetnek rá semmi érdemlegest az oroszokra, hiszen náluk nem volt szovjet megszállás, nem volt titói megkísértés, ők a saját álmarxista, pszeudokommunista levükben főttek. Groza Pétertől a hitvány Ceausescu-házaspár nem kevésbé hitvány legyilkolászásáig. Történelmükben elszámolatlanul maradt Antonescu, a Vasgárda, legalább háromszázezer közkatona feláldozása a világháborús kiugrás (s persze Erdély) fejében, majd a Ceaucescu-érában a román zsidók izraeli kiárusítása ezer dollár/fő, erdélyi szászok kiárusítása Nyugat-Németországba ugyancsak fejkvóta szerint, papok, egyháziak lenullázása templomostul, régi városrészek, erdélyi emlékhelyek felszámolása.
Bizonyos értelemben elszámolatlan maradt a vénülő Ceausescu kriminális tévedése: ő a pártpalota elé ünneplés céljából rendelt ki milliókat, sokáig meg sem értette, hogy imádott népe már pfújol, a távozását követeli, s hogy a közeledő fejszés bányászok tömeges lincselésre is képesek, gyilkos anarchiára, mint Temesváron is. Segédei a háttérből sutyorogták, hogy van számára előmelegített helikopter.
Porumboiu 2006-ból néz vissza a 89-es forradalomra: Volt vagy sem? Közeleg a karácsony. Szürke, közrendű stílusban kocognak a román hétköznapok, a lakótelepi rituálék, amelyekből hiányzik bármiféle Kie¶lowski-féle metafizika. A Porumboiu vezérelte kislétszámú forgatócsoport követi is, meg nem is az ugyancsak tébláboló domnule Pisconi nyugdíjast, virtuális mikulást, az enyhén hervadt lakótelepi házakat, boltokat, utcákat: „román táj román ecsettel”, valahogy semmi sem emlékeztet az egykori revolúcióra.
Pisconi úr, a műsorvezető és hármójuk „értelmiségije” abból a televíziós megfontolásból ülnek velünk (nézőkkel) szemben a nagyasztalnál, hogy 16 év távlatából elmeséljék a román forradalom igaz történetét. Ez menne élő adásba. Vitázva, okoskodva, a részleteket kisajátítva, az eredeti dokubejátszásokat kispórolva, a „drága, aranyos Bolgár úr!” modorában betelefonálóknak helyt adva: Hyden White titkos ihletésével (eszerint a historikum szabadszájú irodalom, nem annyira igazságtételei, mint inkább ízlés szerinti variánsai vannak).
Hogyan épül a film? Zseniálisan: etapokra. Kezdetben a részletek stimmelve egybeszövődnek. Azután a szövevények fölfeslenek. A szemtanúk másként emlékeznek. Emiatt lehülyézik egymást. Már-már kételkednek a másik tanú akkori jelenlétében. Joggal? Jogtalanul? Kinek az emlényeit igazolja a külső betelefonáló?! Senkiét?! Elszabadul a pokol. Mindannyian hamis tanúnak bizonyulnak. Pisconi úr, miközben papírhajót hajtogat, beismeri, hogy a legvéresebb akciónál jelen sem volt. A feleségét nyugtatgatta akkor, éppen, otthon. És a többi „szemtanú” tanúságtétele is hasonlóképpen megkérdőjeleződik. Ha ez így volt, ki igazolja a revolúció megtörténtét?! A halottak?! Felugrálnak az asztal mellől. Hajba kapnak. E marakodás illusztrálná 1989 dicső napjait? Kis híján már a műsornak is vége szakad. Legalábbis így tűnik. Majd mégiscsak visszaülnek a helyükre. És önkéntelenül betartják az eredeti ültetési rendet. (Nekem minderről az évek előtti Kónya–Pető vita kattan be, ahol alvilági közönség jelenlétében Kónya Imre agyonlapogatta vitatársát, az meg csak tűrte-tűrte).
Porumboiu rendező lánglelkű felismerése, hogy sokkal méltánylandóbb egymást sértegetni, szívatni, puszta létét kétségbe vonni, mert mindez aktivitásra mutat, minthogy a kritikai műsornak idő előtt végét szakasszák. Függetlenül a lódításoktól. A nyíltszíni megaláztatástól. „Ott dögöljön meg a rohadék, aki vette magának a bátorságot, hogy csakúgy belém gázoljon!” – ez lehetne a forradalom tanúságtétele? Romániában voltak harcok, dörögtek fegyverek, voltak igazi áldozatok. A szűkös stúdióban, szinte mímelve az országban történteket, elülnek az indulatok. Közeleg a Karácsony. Nincs rendes, tiszta vég. Csak tesze-tosza leblende. S az nem ugyanaz.
*
A mai román új hullám filmesei a jelent és a jövendőt ugyanolyan szkepszissel figyelik. A történelem kínkeserves lassúsággal múlik. A dolgok minden új lózung ellenére maradnak a régiben. De ha lehet, inkább tovább romlanak. Példa rá a Lazarescu úr halála hótrealista egészségügyi-rémdrámája (Filmvilág 2006/5.) Vagy a váratlanul fiatalon, balesetben elhunyt Cristian Nemescu szatírája, a Kaliforniai álom (eredeti címén: Végtelen vagy inkább Se vége, se hossza). Lássuk be: agyament fátum egy kirobbanóan tehetséges filmes pályát már indulásakor úgy összeroppintani, hogy az alkotók helyett kollégák kényszerüljenek a matériát megvágni, megkomponálni. S még így is érezzük – főként távlatilag – a veszteség kiváltotta marcangolódás mértékét. Ilyenkor, látván a film képsorait, nem mondható, hogy „jaj, szegénykéim…!” S nem ízléses azon tipródni, hogy mitől fosztott meg bennünket az élet.
Miért emelném ki ez utóbbit? A filmbemutatóval egy időben járt nálunk a román Nemzeti Színház, élén Victor Rebengiuccal (mintha Gábor Miklóst + Darvas Ivánt gyúrták volna egy alakba), s ez a nagy kaliberű színész élő riportban igyekezett kielemezni, miből táplálkozik, újul meg a román megjelenítő művészet. Bulgakovot játszva, őrá hagyatkozva magyarázta: az ő gyökereik mélyen plebejusak, piaciak, szabadon balkániak. Számukra a stílusproblémák mindenkor elhanyagolhatóbbak a stílus mélyén virgonckodó/gyilkolódó társadalmi vergődésnél. Náluk, mondhatni, műnemi követelmény, hogy eleve ugrásra készen, gyanakodva figyeljék egymást s persze önmagukat.
A film sztorija talált tárgy, 1999-ben történt, hogy egy csapatnyi NATO-katona Koszovó felé tartva vonatostul elakadt a bürokrácia útvesztőiben. Az isten háta mögötti porfészek álmatag lakói megélénkülnek a váratlan vendégek láttán, a polgármester befektetőket remélve ünnepet szervez a jenkik tiszteletére, a munkások sztrájkba kezdnek, a helyi csitrik pedig szépítkezésbe. Cristian Nemescu különösen árgus tekintettel figyeli a helyi kiskirályt, a szerző-mozgó állomásfőnököt (mint két határral arrébb Menzel tette egykor), kirobbanni kész idegengyűlöletét, amelyet nem korlátoz el nem múló náthája, orrfacsaró szipogása sem. Román neveletlenség? NATO szemmel nézve – bunkóság? Ez is, az is. Mozgóképen ide-oda váltható hangsúlyok, mert „mán mér lenne annyival különb az amcsi baka”? Őt se tartanánk többre a belevaló oltyánnál? A GI Joe szeme a mi döglesztő csajaink láttán is éppúgy kiguvad, mint ahogy a közös veszteglés kínjai, mint például a szomjúság, mindkét felet sújtják.
S ugyanezt a kettősséget lessük, figyeljük az úgynevezett „hatalom – honpolgárok – létesítmények – szabadság – közfunkciók” vonatkozásában. Rejtőzködik egy arisztotelészi örök kérdés: szükségünk van-e polgármesterre? Ki vagy kik gondoskodjanak a rendről? Kit illet meg a szabályozás előjoga avagy a zavar elhárításának kötelme? Caragiale vagy Ionescu óta már eléggé jártasakká váltunk a kissé pökhendi balkán változatokban. Fő, hogy a mindenkori hierarchia szolgálóin átláthassunk.
Az úgynevezett korszerű filmezésben elképesztő fontosságra tett szert a száguldás, a sietség, a rohanás, a célba érés. Mintha mindannyiunkat kiforgattak volna bensőnkből a versengés örök esélyei, szabálymegkerülései, szuper nóvumai s mindaz, amit száguldván, erre az eleve felületes élményre akadályként ráragaszthatunk. Vesztegelni?! – eleve provinciális, gyarmati dolog. Véssük csak agyunkba Gandhi örök példáját, amely ugye, a békességet célozta, s hová vezetett? Már kezdettől kétmillió halotthoz. A fiatal román rendezőt pontosan a döccengetésben feltárulkozó apró részletek titkai izgatták: itt nincs nagy veszély. A sínpályák gyomosak. A közvécék büdösek. A kamaszlányok vihogósak. A férfiak borostásak. A katonazenekarok enyhén hamisak. Amíg van késztetés a himnuszok eljátszására, a NATO-t semmi komoly nem fenyegeti.
A veszély odaát van. Koszovóban. Ahol egy másik filmtörténetet játszanak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9238 |
