Baski Sándor
Harc a gyermeklelkekért, rasszizmus és fundamentalizmus: a negyedik emberjogi filmfesztivál forró pontjai.
A hazai filmfesztiválok közül ma egyértelműen a Verzió kínálata a legsűrűbb, és a legintenzívebb, legletaglózóbb élményeket is itt gyűjthetjük be. Sommásnak tűnik a megállapítás? Meglehet, de könnyen védhető. Nem arról van szó, hogy az immár negyedik alkalommal megrendezett dokumentumfilmes mustra felhozatala egységesen magas szakmai vagy esztétikai minőséget képviselne, hanem hogy a tematikai háló (emberi jog) garantálja a programba beválasztott alkotások drámaiságát. Lehetnek egy-egy filmben gyengébb szerkezeti megoldások, esetlenebb operatőri fogások vagy sutább riporteri kérdések, de mindig van egy kitüntetett pillanat, amikor a kamera formáló jelenléte megszűnik, és akkor és ott, igazi valójában mutatkozik meg az adott személyiség vagy közösség. A témák és helyzetek tulajdonképpen ugyanazok, amelyeknél a televíziós és nyomtatott bulvármagazinok is kedvtelve időznek – kiszolgáltatottság, türelmetlenség, gyűlölet, agresszió, szélsőségek –, de itt nem a közhelyek felmondása és a szenzáció hajhászása a cél, hanem a megismerés és megértés.
A Hazám, hazám című, Irakban készített amerikai dokuról is elmondható, hogy bár szigorú szemmel nézve hibái számosak – elsősorban csapongó és kihagyásos szerkezete zavaró –, mégis többet lehet megtudni belőle a világ legnagyobb válsággócáról, mint több száz iraki haditudósításból. Egy szunnita orvost követ a kamera, vele van rendelőjében, ahol a betegek panaszai nyomán képet kapunk a bagdadiak általános lelki és fizikai nyomoráról, és vele megy otthonába is, ahol nyolctagú családjával együtt rezzenhetünk össze a pokolgépek tompa dörrenéseire. Látjuk, amint a doktor felkeresi Abu Ghraib börtönét, hogy a kerítésen keresztül megvizsgálja a sokszor hosszú hónapokig kivizsgálás nélkül fogva tartott rabokat, akik között tíz év alatti gyerekek is vannak. „Ezek a fiatalkorúak veszélyesek uram!” – így hangzik a válasz, amikor kérdőre vonja az amerikai börtönőröket. A film emellett a 2005 januárjára kitűzött választások előkészületeire koncentrál, pontosabban az ezt övező vitákra és eltérő álláspontokra. Szavazni vagy nem szavazni, ez ott a kérdés. Kollaboráció-e a megszállók szabályai alapján játszani a demokráciát, egyáltalán, van-e értelme polgárháborús körülmények között az ilyesminek? A doktor szerint van, ezért jelölteti magát, hogy a választás napján derüljön csak ki, pártja visszalépett. A film legjellemzőbb pillanata mégis az, amikor egy amerikai PR-szakember a választás médiabéli jelentőségét sulykolja a jelöltek számára, arra sem véve fáradságot, hogy lelkesítő szólamait a helyi viszonyokhoz idomítsa: „Ez egy show, amit az egész világ nézni fog, és ti ültök az első sorban.” Az érintettek megütközése több mint érthető: „Show? Milyen show?!”
A választás rendszerével való ismerkedésről szól a Szavazz rám, légyszi! című kínai film is. Egy Wuhan tartománybéli általános iskolában a demokráciáról tanulnak a harmadikos gyerekek. Szemléltetésképpen a tanárnő kiválaszt három diákot, akiknek az osztályfelelős címért kell kampányolniuk. A gyerekeket eleinte nem izgatja különösebben a dolog, szüleiket annál inkább; kommunikációs tanácsokkal és etikailag kétséges trükkökkel kezdik segíteni a politikuspalántákat. A leghatásosabb praktikákra azonban maguk jönnek rá szép fokozatosan, ilyen az ellenfél bemutatkozó beszédének szétkiabálása, a pozíciók odaígérése szavazatokért cserébe, és a riválisok hibáinak összeírása, ami a kampányzáró vitában kiválóan hasznosítható. Utóbbihoz persze a szülők írják meg a segédszöveget, az olyan mondatok mint az „én menedzser típusú vezető akarok lenni, nem diktátor”, máshol is furcsán hangoznának egy nyolc éves kisfiú szájából, de Kínában pláne. Végül a korábbi osztályfelelős győzedelmeskedik, hála rendőrfőnök apjának, aki a választást megelőzően az egész osztályt elviszi kirándulni, és ajándékokról is gondoskodik. A „Why democracy?” nevű projekt jegyében készített film – bájos és naivan őszinte főszereplőinek köszönhetően – hibátlanul illusztrálja, illetve parodizálja a nagypolitika széthúzó, megosztó természetét; mintha csak az lenne az alkotók célja, hogy bebizonyítsák, a nyugati típusú demokrácia kommunikációs szemfényvesztésekre épül, ezért a lényegi kérdések megoldására alkalmatlan.
Hogy miért rossz az imázsa a demokráciának, pontosabban a modern politikai kampánynak, az a Hogyan készül? című lengyel dokumentumfilmből is kiderül. Egy különleges kísérletről van itt is szó, a játék színhelye azonban a valódi politikai tér, a játékmester pedig egy végletekig cinikus figura, aki ördögi ügyességgel tologatja a bábukat a közélet virtuális sakktábláján. Piotr Tymochowicz média-tanácsadó imponáló vakmerőséggel – vagy csak pofátlan önelégültséggel? – fedi fel szakmája kétes trükkjeit, amikor arra vállalkozik, hogy a kamerák előtt farag piacképes politikust néhány átlagemberből. Már a jelentkezők kiszűrésénél is a gátlástalanság és a kommunikációs képesség számít a legfőbb szempontnak, és a tréning során sem a tartalmi-ideológiai kérdésekre helyezi Tymochowicz a hangsúlyt. Szerinte az emberek hülyék, és hogy hatni tudjunk rájuk, meg kell értenünk, hogyan gondolkodnak. Az őszinteség és a nyitottság nem jó stratégia, azt kell mondani, amit hallani akarnak. Az első fázisban a testbeszédet és az alapvető szónoki fogásokat tanítja meg az aspiránsoknak, majd kiküldi őket az utcára, hogy tüntetéseken gyakorolják a manipulációs technikákat. Hogy mi a téma – az iraki háború, a betegjogok vagy a mozgássérültek ügye –, az lényegtelen, a jó politikusjelölt képes érvelni pro és kontra bármiről. A hatalomhoz vezető második lépcső egy párt támogatásának megszerzése. Tymochowicz kiválasztja az egyetlen szóba jöhető alakulatot, egy posztkommunista pártot, amivel a tréning gyengébb gyomrú résztvevőit sikerül is lemorzsolnia. Végül csak a legvastagabb bőrű marad versenyben, egy magát jobb-közép beállítottságúnak mondó huszonéves fiatalember, aki a karrier érdekében elvállalja az elaggott kommunista pártban az „ifjúság képviseletét”, hogy utolsó nyilatkozatában, immáron teljes politikai vértben (jól szabott öltöny, sima beszéd, kiglancolt imázs) úgy emlékezzen vissza, hogy ő tulajdonképpen mindig is baloldali volt.
Nem kevésbé populista a Fiatal, náci és büszke című angol film főhőse, Mark Collett. David Modell alkotása, amelyet a Channel 4 számára készített, elsősorban nem a témája miatt érdekes. A bevándorló-ellenes idegengyűlöletet és a faji felsőbbrendűséget hirdető eszmék kedvelt témái a fikciós filmeknek is, ismerjük őket, talán már meg se nagyon ütközünk rajtuk. Különlegessé az teszi Modell filmjét, ahogyan az egyszemélyes riporter-operatőr-rendező közel kerül alanyához, és a bizalmába férkőzve – a bekapcsolva „felejtett” kamera segítségével – eléri, hogy Collett igazi arca, a zsidóságról, Hitlerről és a fajok keveredéséről vallott nézetei nyomán lelepleződjön. A férfit mégsem mint szörnyetegként mutatja be, hanem ellentmondásokkal teli személyiségként, akit leginkább a fejében uralkodó zűrzavar jellemez.
Markáns nézeteket valló fiatalokért nem kell a szigetországig menni: Kriza Bori a Dübörög a nemzeti rockban még Modellnél is alaposabban és empatikusabban mutat be egy kurrens szubkultúrát, a címben szereplő zenei jelenséget és közönségét. A kilencvenes évek eleji szkinhed-mozgalomból kinövő, Romantikus Erőszak névre keresztelt zenekart követi egy teljes évig, a koncertektől kezdve a turnébuszon át a Magyar Szigetig mindenhova. Identitásukról, világnézetükről a tagok és a rajongók maguk mesélnek, a rendező nem kommentál, nem szól közbe, csupán a bevágott koncertrészletekkel mutatja fel az ellentmondást a szélsőségesség bélyege ellen tiltakozó alanyok nyilatkozatai és az alig leplezetten zsidózó, erőszakot hirdető dalszövegek között. Talán Kriza Bori az első, aki ilyen komolyan veszi ezt az egyszerűségében is összetett szubkulturális közösséget, melynek a nemzeti érzés, a Fradi iránti szeretet, az antiszemitizmus és az irredentizmus a főbb tartópillérei, és amely – az alkotók „szerencséjére” – a 2006-os őszi utcai események nyomán széles körben is ismertté vált. Az együttes dobosának szavai, mely szerint pótolni kell a ’89-ben elmaradt forradalmat, mégpedig fegyverrel, vagy az énekes gondolatai arról, hogy „nincs változás erőszak nélkül”, dalszövegeik sanda kétértelműségeit, liberális-pukkasztónak szánt sorait („Törjetek, zúzzatok: éljen a botrány”) is nyomatékkal látják el: így képez egy kult-zenekar ideológia hátteret az önjelölt forradalmárok számára.
A fesztivál másik igazán kiemelkedő darabja – a közönségdíjjal honorált, és szintén a „Közösséget építeni” szekcióba besorolt –, Híd a Wadi fölött egy olyan helyről szól, ahol nem csak a jeles évfordulókon lángol fel az erőszak. Barek és Tomer Heymann izraeli filmjében egy kétnyelvű általános iskola első tanévét követhetjük nyomon. A cél nem csak az, hogy a zsidó és arab gyerekek a szeparáció helyett egy légtérben létezzenek, hanem hogy meg is ismerjék egymás kultúráját, elfogadják és tiszteljék a másikat. Az órákon segítenek kijelölt padtársuknak a héber, illetve az arab szöveg olvasásában, egyik héten egy mecsetbe, a másikon pedig a Siratófalhoz tesznek kirándulást. A film érezhető ünnepélyességgel vezeti fel a különleges kísérletet, hogy az idő előrehaladtával nyilvánvalóvá váljon a vállalkozás utópiaszerűsége. A szülők egyre nehezebben viselik, hogy gyereküknek ilyen mélységekig kell beleásniuk magukat az „ellenség” kultúrájába („miért kell a Koránt tanulnia, amikor még az Exodust sem ismeri?”), de még maguk a pedagógusok is összevitatkoznak, amikor az arab tanárnő – izraeli kollégája távollétét kihasználva – megkérdezi a zsidó gyerekeket, hogy éreznek-e bűntudatot az izraeli földfoglalások miatt. Elképesztően skizofrén a helyzet: hogyan lehet példának okáért Izrael megalakulását egyszerre ünnepelni a (zsidó) függetlenség napjaként és gyűlölni (arab) nemzeti tragédiaként? Nem meglepő módon ez nem a gyerekeknek, hanem a szüleiknek jelent gondot. A feloldhatatlan ellentétet jól példázza az a jelenet, amikor egy zsidó kisfiú – ahogy az normális viszonyok között megszokott lenne –, vendégségbe hívja magához arab barátját, akit anyja az uzsonna alatt végig ellenséges kérdésekkel bombáz – a terrorizmussal kapcsolatos véleményét firtatja –, nem is leplezve, hogy kisfiúban leendő, potenciális gyilkosukat látja. A tükörjelenetben egy arab kislány hívja el a vidámparkba zsidó osztálytársát, aki arról faggatja barátnője apját, hogy mit tenne, ha lánya felnőve szerelemből házasodna, az ő engedélye nélkül. „Megölném és feladnám magam a rendőrségen” – hangzik a válasz. Vajon mekkora adag idealizmus kell hozzá, hogy elhitessük magunkkal, lehetséges egy ilyen mélységesen mély kulturális szakadékot áthidalni? A filmvégi felirat mindenesetre közli, hogy az iskola működik tovább, immár dupla annyi tanulóval, mint az első évben.
A célzatos gyereknevelés és tudatformálás a témája a Jézus táborában című amerikai filmnek is. Ha azt gondolnánk, hogy a vallási fundamentalizmus manapság csak az arab világban hódít, jókorát tévednénk. Az amerikai evangélikusok közül sokan a gyerekekre mint „Isten hadseregének” katonáira gondolnak. A film főszereplője, Becky Fischer lelkipásztor nem is tagadja, hogy irigyli azt az iszlám típusú kiképzést és fegyelmet, amellyel rávehetőek a gyerekek, hogy áldozzák fel magukat Allah oltárán. „Olyan fiatalokat akarok látni, akik pont annyira elkötelezettek Jézus iránt, mint amennyire az arabok az iszlám ügyéért… hiszen, már bocsánat, de nekünk van igazunk!” Fischer ennek szellemében nyári táborokat tart, ahol a megtanítja a többnyire 6 és 12 év közötti gyerekeknek, hogyan kell ünnepelve, extázisba esve imádni az Urat. Révületük, kicsorduló könnyeik őszinteséget sugároznak, ám a militáns türelmetlenség inkább tűnik félelmetesnek, mint felemelőnek. A még kamaszkorba sem ért gyerekek abortusz-ellenes tüntetésre járnak, idegeneket próbálnak megtéríteni, és a táborban egy életnagyságú, kartonból készült Bush-figura előtt imádkoznak. Felnőve, beprogramozóik reményei szerint, ők fogják „visszavezetni Amerikát Jézushoz”, vagy legalább is – a fundamentalista kereszténység gyors terjedésére alapozva – ők döntenek el minden jövőbeni választást.
Különleges gyerekekről szól Groó Diána filmje, a különdíjjal kitüntetett Előttem az élet is, igaz, a hasonlóságok ennyiben ki is merülnek. A rendező a mozgássérültek rehabilitációjával foglalkozó, világszerte elismert Pető Intézet néhány egykori és jelenlegi neveltjének mindennapjaiba vezet be. Hogy mit jelent fogyatékkal élni a gyerekek és szüleik számára, azt egy egészséges néző, legyen bármilyen jól fejlett az empátiája, sosem értheti meg teljesen, Groó talán ezért próbál inkább a különböző sorsok bemutatásával a hasonlóságokra koncentrálni, arra a leírva üresen hangzó evidenciára, hogy lélekben ezek a gyerekek pont ugyanolyanok, mint a többiek. Az őszinte pillanatok sokasága, a szereplők közvetlensége és a rendező érzékenysége akadályozza meg, hogy munkájából tételfilm legyen.
Amíg a nehéz sorsú gyerekek számára legalább a Pető Intézet burkot tud nyújtani, a felnőttkorban beütő krachok után – infarktus, cukorbetegség, magas vérnyomás, rák – nincs, aki kármentést végezzen. Az esély című film egy ellenpéldáról, a „Társadalmi változás = Esély” névre keresztelt, pécsi munkahelyi reintegrációs programról szól. Az öt hónapos tanfolyam résztvevői közül van, aki a felsorolt betegségek mindegyikét átélte, de felépülése után nem kapta vissza munkáját, más már a rendszerváltás idején elvesztette állását. Öngondoskodás, reszocializáció és egyéb nagy szavak repkednek a levegőben, miközben mindenki tudja, hogy a kommunikációs tréningek és a műhelyi gyakorlatok semmit nem érnek addig, amíg a munkaadók nem hajlandóak „megváltozott munkaképességűeket” foglalkoztatni. Trencsényi Klára filmjében az arcok a legbeszédesebbek: a fásult rezignáció és kiábrándultság egy pillanatra sem adja át helyét a reménynek és hitnek. És ebből a szempontból Az esély is pont olyan, mint a többi Verzió-film, melyektől „csupán” tájékozottabbnak és szélesebb látókörűnek érezhetjük magunkat, de optimistábbnak, bizakodóbbnak semmiképp.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 41-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9237 |
