Palotai János
Az álom és fantasztikum éppúgy benne rejlik a filmszalagban, mint a valóság. A szürrealista film azonban torzó maradt.
A Tate „legélvezetesebb, legintelligensebb, legeredetibb kiállítása a 2002-es Matisse Picasso óta” – így jellemezte Financial Times a Tate Modern tavaly nyári Dalí-kiállítását.
A Dalí és a film retró indíttatású: a 20. századelő szürrealista avantgardját egyszerre tekinti letűnt korszaknak és trendi jelenségnek. A kiállítás már önmagában tömegeket vonzott a folyamatosan vetített Az andalúziai kutyával, az Az aranykorral és a Hitchcock rendezte Szédülés álomjelenetével, amelyben Gregory Peck felidézi Ingrid Bergman pszichoanalízisét. A thrillerhez Dalí festette a lebegő, hasított szemeket, hasonlókat az Az andalúziai kutya nyitó jelenetében láthatókhoz. Itt is van borotva, de nem tudni, hogy gyilkos kézben, álomban vagy a valóságban. Hitchcock lebegteti a történetet, nemcsak a szemeket; a rendező stílusához, képi eszközeihez illett Dalí álomfestészete – más kérdés, hogyan illett a festő (stílus)világába a film. Hitchcock nem a reklám kedvéért használta fel az ismert festőt, hanem a klisétől megszabadító művészt látta benne: „Dalí volt a legmegfelelőbb ember számomra, hogy olyanra formálja az álmokat, amilyeneknek lenniük kell.” A festett díszletek hatásosabbak, mint maga a háromperces filmjelenet. Így a néző szimultán láthatta a 15 év különbséget az Az aranykor és a Szédülés között: az avantgard fel-, illetve kihasználását a filmiparban.
A filmet már a 20. század elején a „vie surréelle”, a valóságfeletti élet teremtőjének tartották (Apollinaire, André Breton, Ivan Goll). A film a formanyelve, vágástechnikája – áttűnés, élesség-átállítás, elsötétítés, gyorsítás, lassítás, torzítás – révén megfelelő eszköznek bizonyult a szokatlan, vakmerő képalkotásra: az álom és a valóság művészi keverésére, ötvözésére, ami a dadaista, majd a szürrealista művészet sajátossága. A film a tömegkultúra részeként azonban mindig közérthetőségre törekszik, kevéssé tűri tehát a bonyolult, nehezen megfejthető műveket és a szélsőséges egyénieskedést, mindazt, ami Dalí és a szürrealisták művészetét jellemezte. Dalí példája jól mutatja, mi vetett oly hamar véget az irányzat filmjeinek. A 14 teremben elhelyezett tárlaton Dalí korai festményei is láthatók, A fürdőző, A nagy önfertőző, A vágy lakhelyei, A vérző rózsák, Az emlékezet állandósága közvetlen tartalmi és formai rokonságot mutatnak Az andalúziai kutyával és az Az aranykorral. A képeken feltűnik mindaz, ami Dalí és Buñuel filmjeiben olyan hatásos jegye lett a szürrealizmusnak: a hangyák, a szőrzet, a száj nélküli arc, a tengeri sün. (Utóbbihoz társul egy 2-3 perces rövidfilm Dalíról, amint tengeri sünt eszik.) Az emlékezet állandósága című kép megfelel Az andalúziai kutya zárójelenetének: a megzavart képzetű önmitologizáló festő önarcképe: a központi kreatúra, mint egy puhatestű, a partra vetve fekszik a festmény jobboldali előterében. Dalí, felismerve az Idő hatalmát, halhatatlanságra vágyik. (Szabó Z. Pál Lázadás a halál ellen című könyvében képről képre végiganalizálta e filmet, a festményeket és Dalít – Áron Kiadó, 2003). A kiállításon szerepel az Az aranykor szkriptje, a hozzá készített rajzokkal – Buñuel és Dalí filmjében a rablók vezérét Max Ernst szürrealista festő alakítja –, valamint a film kiáltványszerű műsorfüzete. Ezen kívül számos vázlat a megvalósulatlan álmokról: a Buster Keaton házassága (jól jelzi a szürrealizmus affinitását a börleszk iránt), az 1932-ben írt Babaouo, mely trilógiává teljesítette volna Az andalúziai kutyát és az Az aranykort; Don Quijote-i főhőse szeretett felesége felkutatására indul a háború tépte Európában, útja során különös figurákkal találkozik, és közben a festő kedvenc motívumai is felbukkannak, biciklisták, csigák, megolvadt órák. A Babaouót Dalí nem forgatta le, csak egy jelenet helyszínét tervezte meg üveglapra, a szövegkönyvet viszont publikálta, ilyen címszavakkal: Konkrét irracionalizmus, Modern stílus, Feminin exhibicionizmus, Az olasz film, Tell Vilmos, Kis japán segg, Tojás és tükörtojás. A szkript alapján a katalán Manuel Cussó-Ferrer készített 70 perces filmet 2000-ben (a kiállítás idején egyszer vetítették), amely részben a Babaouo keletkezésének történetét meséli el, részben pedig adaptáció. Az eredeti műnek csak a plakátja látható: Man Ray művészi fotókollázsa érzékelteti, mit vesztettünk. A Marx fivérekkel készített filmszcéna is csak terv maradt, de ez a fiaskó már Amerikában történt, ami új fejezet Dalí életében, s amit jobban kifejezne a kiállítás címváltozása: A film és Dalí.
Amerikába költözve a festő igyekezett tőkét kovácsolni a spanyol polgárháború kitöréséből. Képessége, publicitása, attraktivitása vonzó volt a producerek számára, de ötletei túl extravagánsnak bizonyultak. Csodálta a Marx fivérek filmjeit, nekik írta a Zsiráfok a lóhát-salátán című forgatókönyvet (1937), amiből végül nem lett film. A sikertelenség nem frusztrálta, nem adta fel a reményt, hogy egy forgatókönyve megvalósuljon, vagy akár egy film része legyen: rajzaiból, festményeiből újabb ötletek születtek. 1941-ben Dalí kis híján Fritz Lang munkatársa lett a Dagály (Moontide) című filmben, de a nácik elől Hollywoodba menekülő Lang és a Franco-szimpatizáns Dalí mégsem bizonyult ideális párosnak. (A noirt végül Archie Mayo rendezte meg, Jean Gabin és Ida Lupino főszereplésével.) Walt Disney Fantáziáját Dalí az amerikai szürrealizmus mesterművének tartotta, Disney felkérte a festőt, vegyen részt package-filmekben, alkalmazott rajzolóként. John Hench animátorral együtt dolgozva elkészíti a Destino (1946) story-boardjának rajzait, megfesti kulcsképeit. A komoly munka ellenére mellőzik rajzait, feltehetően Dalí képeinek ellentmondásossága miatt. Majd évtizedek után elővették, Hench révén számítógépes technikával rekonstruálták (2003), mintha Dalí festményeit mozdították volna meg. A festőt jellemző lebegő, elfolyó, „onirikus” képek, s azok ismert elemei – tengerpart, párját kereső nő – eleve adták e lehetőséget. A korai képeiből merített motívumok mai szemmel nézve már nem tűnnek meghökkentőnek. Annál inkább a következő teremben bemutatottak. A Fibonacci-számsor jegyében született alkotások Dalí tudományos érdeklődésére utalnak, a matematika segítségével keresett új utakat a világ rejtett mintáinak felfedezéséhez. Ennek jegyében alkotja újra Vermeer Csipkeverőnőjét, beleapplikálva a képbe a rinocérosz orrszarvához hasonló formákat, mint a természetben érvényesülő aranymetszés bizonyítékait. (A csipkeverőnő és a rinocérosz csodálatos története, 1954-62). Dalí rajongása e Vermeer-kép iránt gyerekkori eredetű, reprója kiemelt helyet kap Az andalúziai kutyában is. A festő tudományos érdeklődése kiterjedt az ismeretterjesztő filmekre is, Jean Painlevé természetfilmjei valósággal extatikus állapotba hozták. A festőt lenyűgözte a mikroszkopikus világ, s annak makro leképezése. „A leggazdagabb képzelettel megáldott francia író”, Raymond Roussel emlékének szánta a televízió számára készített Felső-mongóliai benyomásokat (1975). Roussel a szójátékok mestere volt, Dalí ezért különösen tisztelte. Az Afrikai benyomások című drámájára már korábban is utalt azonos című, 1938-as festményével. (Az illúziót fokozva a képkeret patináját a rézre vizeléssel oldotta meg: „Ahogy ránézek, látom Dalít a Holdon.” – szólt renitens technikájáról.) A dokumentumfilmben egy fiktív utazás történetét „idézi fel” Dalí, melynek célja, hogy megtaláljon egy hallucinogén gombát.
Saját utazásai során Dalínak különböző művészeti klímákban nyílt lehetősége ötletei kipróbálására. New Yorkban kapcsolatba kerül a fiatal képzőművészekkel: az absztraktokkal, majd a pop arttal, szerepel Warhol „képernyőtesztjén” is, egy rövid potréfilmben. Benne van a Jonas Mekas fluxus-filmjében (Közben, 1964-68), a Rose Hobart amerikai szürrealista festőről készült filmben, de ugyanekkor már a videó is foglalkoztatja, új lehetőséget látva benne. Philippe Halsman fotóssal közös videót készít Káosz és teremtés címmel. (Halsman korábban, 1948-ban készítette róla híres képét, a Dalí Atomicust, ami Dalí festményeinek „utánzata”: az Ébredést közvetlenül megelőző álomé, az Afrikai benyomásoké, az Ökumenikus tanácsé) A Káoszban Dalí ironikusan utal Mondrian absztrakt festményeire, a forgatás hátterének felépítése emlékeztet a festő rácsos szerkezetű képeire. Az előtérben malacok, állatok, motorbicikli és egy nő, ők képezik a kamera előtti improvizáció alapját: a racionálist és az ösztönöst, azt a kreatív robbanóelegyet, amely Dalí szürrealizmusát élteti.
Dalí & film. 2007. Tate Modern (www.tate.org.uk)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9236 |
