Kelecsényi László
A hatvanas évtized a moziról szólt, a televízió még nem volt versenytárs, és a filmművészet is milliónyi nézőt vonzott.
A filmművészet jegyében telt az évtized. Odakinn, a határokon túl az európai, pontosabban a nyugat-európai filmművészet – egy kortárs filmtörténész kifejezésével élve – „nagykorúsodott”. A franciák kezdték, aztán folytatták az angolok, németek, olaszok. Mi sem maradtunk ki a sorból. Ha kicsit később, de az új hullámok a Duna partjára is elértek.
Az évtized a moziról szólt – a televízió nem volt versenytárs. Vetítettek mindenütt, nemcsak a százegynéhány nagy budapesti filmszínházban, szakszervezeti vetítőkben, kertmozikban, de félig-meddig titkos, újságban meg nem hirdetett helyeken és időpontokban. Létrejöttek afféle második nyilvánosságú színterek (Filmmúzeum, Egyetemi Színpad), és a közönség véleményformáló, szűkebb rétege egyre erősebben követelte, hogy nálunk is legyenek úgynevezett art-kinók.
Moziba menni filléres időtöltés volt. A bemutató mozik legdrágább helye 10, a legolcsóbb csak 4 forintba került. Ugyanez utánjátszóban 2 és 6 forint között. De bérlettel, ifjúsági vagy nyugdíjas mozibérlettel még ennél is olcsóbban lehetett filmet nézni.
Az éjszakai vetítések a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján jöttek divatba. Eleinte csak szombat éjjel, majd később pénteken is lehetett hajnalba nyúlóan mozizni. Szórakoztató filmek, hivatalos bemutató előtti darabok peregtek az éjszakai villamosjáratokkal jól megközelíthető nagyobb filmszínházakban.
Mit ígért a film?
Valami másnak, többnek is vonzania kellett az embereket, hogy oly nagy számban látogatták a mozikat. Az olcsó szórakozás lehetőségén, a televízió hiányán, az épület, a berendezés hangulatán túl másvalami is rendszeres látogatásra csábított.
Sokan sokfélét írtak már a hatvanas évek időszakáról. Általában nosztalgiával emlékeznek arra a korszakra, legfeljebb azok fogadják kétkedéssel a múlt ilyetén felidézését, akik nem kóstolhattak bele rövid időre sem a remények akkori hangulatába. A moziba belekeveredett a politika, vagy mondhatnánk fordítva is, a politikába keveredett bele a mozi. Az „álmodozások korát” éltük. Lehetett fantáziálni azon, mi lett volna, ha a párizsi és más nyugat-európai diákmozgalmak tüze nem lobban el oly gyorsan, ha az Egyesült Államokban nem lövik le Robert Kennedyt, ha a „testvéri tankok” nem tiporják el a szocializmus utolsó, kétségbeesett reformkísérletét Csehszlovákiában. Az 1968 előtti években, a megelőző évtized során minden valamirevaló filmalkotás a világ megváltoztatásának igényével lépett föl, s még a kevésbé radikális szerzők is rossz közérzetüket kiáltották világgá. Erről szóltak az újhullámok. A film nem azért tudott tömegeket megmozgatni, mert a fellépő ifjú alkotók nyelvét mindenki értette, hanem mert a közönség megérezte, hogy őérte és őmiatta tiltakozik az újonnan színre lépő generáció.
A magyar mozikba elvétve és akkor is megkésve jutottak el a korszakos jelentőségű nyugati filmek. Antonioni, Pasolini, Godard, Resnais és a többiek munkáit félig-meddig titkos csatornákon, afféle szellemi zugvetítéseken lehetett megismerni, hatásuk jószerivel szájhagyomány útján terjedt. A többség a hazai filmekre volt utalva. 1962 után nálunk sem lehetett a szellemet, ha nem is a lázadás, de a változás iránti igény szellemét visszagyömöszölni a palackba. Elindult a magyar újhullám. A közönség érdeklődéssel, mi több, szeretettel fordult a magyar film felé. Ha politikai erők támadták a filmeket, ha értetlenkedve fogadták őket, az alkotók annál inkább számíthattak a közönség szimpátia-tüntetésére. A Megszállottak, az Oldás és kötés, a Sodrásban, a Nehéz emberek, az Álmodozások kora – hogy csak néhány címet említsünk ebből az időszakból – szövetségeseket leltek a korabeli értelmiség, főként a fiatalok körében.
A mozi társadalmi ügy lett. Változtak a filmnézési szokások. Gyakorivá váltak az úgynevezett művész–közönség találkozók, ahol az alkotók beszélgettek, vitatkoztak a nézőkkel. Ez korábban is gyakorlat volt, de akkor preparált viták zajlottak, előre felkészített hozzászólókkal. Most azonban győzött a valódi vitaszellem. Korábban nem létező fórumok (Egyetemi Színpad, filmklubok) szerveződtek. Egy-egy film nem ért véget a vetítés után. Nem kivezényelt közönség, hanem valóban érdeklődő diákok, középkorú, még lelkesedni képes értelmiségiek vitatták meg a látottakat. Meg mertek szólalni, ellentmondani, sőt, olykor követelni is. Például olyasmit, hogy legyen végre Budapesten is art-kino.
Művészmozi
Nem a sok nevet viselt Teréz körúti helyre kell most gondolni. Az art-kinóról, mint intézményről lesz szó. Amiről annyit beszéltek, írtak a hatvanas évek közepén, s ami olyan nehezen valósult meg Budapesten. Pedig sikeres nemzetközi példák adódtak. London, Párizs akkor még messzi idegen helynek számított a magyar nézőknek. Az igazi példák mégis ott lebegtek az álmodozók előtt. Londonban a National Film Theater, Párizsban a Cinématheque Française lehetett a minta. Mindkettő az angol, illetve a francia archívum filmállományára épült. Mindkettő remekül működött. Történelmi tény, hogy a ’68-as párizsi forrongás azzal kezdődött, hogy a kulturális kormányzat le akarta váltani a Cinématheque vezetőjét, a szeretve tisztelt Henri Langlois-t. Játékfilmbe illesztett híradó-képsorokat láthatunk erről a tiltakozó tüntetésről Bertolucci Álmodozók című filmjében. Próbálták volna meg ugyanezt nálunk a lelkes egyetemisták a mi Filmmúzeumunk előtt! Igaz, nem nagyon találtak volna olyan mozis-filmes személyiséget, amilyen Párizsban az idős Langlois volt az ottaniak számára.
Az art-kino mifelénk sokáig az álmok birodalmába tartozott. Kicsit olyan volt, mint a mesebeli főnixmadár. Beszéltek róla, de senki sem látta. Vagy csak nagyon kevesen. Épp ők lettek a hangadók, akik előbb élőszóban, aztán lassacskán a lapok hasábjain is kifejezték vágyaikat. Az illetékesek pedig féltek. Nem tudni, mitől. A leginkább hangoztatott ellenérv a szellemi arisztokratizmus vádja volt. Holott az art-kinóba is bárki betehette a lábát, ha jegyet vagy bérletet váltott. Budapestet mindenesetre megelőzték ebben. Az első magyarországi művészmozi 1966. február 1-jén kezdte meg működését: Debrecenben (Veress József: A magyar art-kino. Filmvilág, 1966/6.). A műsort is feljegyezte a filmtörténész. Eszerint az első hónapban vetítették: A kopár sziget, Pogányok ideje, A hosszútávfutó magányossága, Vörös sivatag, Rettegett Iván című filmeket. Ma már remekműnek számító alkotások ezek a hatvanas évek elejéről, köztük a két évtizeddel korábbi szovjet klasszikus.
Debrecent Szombathely követte. Ugyancsak a Filmvilág hasábjairól (1966/17.) értesülhettünk róla, hogy nyugat-dunántúli városunkban is art-kino nyílt. Csak Pest maradt le, csak a főváros filmbarátai nem részesülhettek abban a kegyben, hogy ilyen mozijuk is legyen. Pedig az igények megvoltak, sőt, az egyetemes filmművészet robbanásszerű fejlődésével egyre több olyan alkotásról lehetett hallani és olvasni, melyeket jó lett volna látni is. A hazai forgalmazás azonban egyáltalán nem állt hivatása magaslatán. Ennyi idő távlatából már azt is mondhatjuk rá: megbukott. A bukásért leginkább a politika tehető felelőssé. A filmélet irányítói még attól is féltek, hogy egy korlátozott és ellenőrizhető nyilvánosság előtt szabadon peregjenek a filmművészetet megújító amerikai és nyugat-európai filmiskolák darabjai. Olykor még egyes csehszlovák és szovjet filmek is tabunak számítottak. Például Marlen Hucijev Szovjetunióban betiltott, majd hosszas huzavona után bemutatott filmje (Mi, húszévesek) majdhogynem titokban került a hazai mozikba. Avagy Milos Forman magyarra szinkronizált, még Csehszlovákiában készült szatíráját, a Tűz van, babám!-ot 1968. augusztus 20-a után már nem tűzték műsorra.
A közönség tájékozottabb része azonban követelte a változásokat. A Filmvilág hasábjain tovább zajlott a vita arról, hogy immár nagyon szűkös a kínálat, a kortárs filmművészet számos fontos alkotása hiányzik a palettáról. A hivatalosságok válasza is szűkös volt. Hivatkoztak a nagyközönség állítólagosan ellentétes igényeire, pénzhiányra, a meglévő mozipark elégtelenségére. Aztán később némi engedményt tettek. Kinevezték a Kossuth Lajos utcai Puskin mozit art-kinónak, s azt hitték, hogy ezzel megoldották az igények kielégítését. „Különleges film – különleges élmény”, ezt a jelmondatot írták a kinyomtatott műsorban a filmszínház neve mellé. Valóban megválogatták, hogy milyen film kerüljön a mozi délutáni műsorára, de a délelőtt továbbra is a szórakoztató programok jegyében telt. Nem tudták szegények, a Fővárosi Moziüzemi Vállalat irányítói, hogy egy art-kino attól az, ami, hogy önálló műsorpolitikát folytat, s akármi nem kerül vászonra az épületében.
Akadt azért ilyen mozi is Pesten.
Filmmúzeum
Az egykor Broadway, Barlang, Ady neveken szereplő helyiség 1957-ben kapott új feladatkört. Abban az évben alakult meg a Színház- és Filmtudományi Intézet. Két évvel később az intézmény kettévált, de a mozi még az alakulás évében az övék lett, és Filmmúzeum néven a forradalom utáni tavasz folyamán vetíteni kezdtek benne. A kétemeletnyi mélységbe lebotorkáló nézők második világháború előtti magyar filmek mellett a szovjet filmgyártás klasszikusaiban gyönyörködhettek. Talán szívesebben nézték a moziban Nagy Péter és Dzsingisz kán életrajzát, mint a pesti utcákon ekkor még látható szovjet tankokat.
Lassan alakult ki a Filmmúzeum igazi profilja. Kezdetben a régi szórakoztató filmek mozijaként lett ismert és népszerű. Az ’57-es esztendő különös időszakában a kulturális élet szabadabb volt, mint akár előzőleg, akár később. A nosztalgiázni akaró nézők még megkapták A hindu síremléket és társait. Hihetetlenül felfokozott igény élt a mozizók régi nemzedékében ifjúságuk filmélményei iránt. Aztán a háború előtti művek lassan eltünedeztek a műsorból.
A mozi rendje a szó szoros értelmében „jegecesedett”, mert a bevett szokásoktól semmi nem térítette el őket. Kétóránként kezdődtek az előadások. Az sem zavarta zárt köreiket, ha egy-egy film netán nem fért bele ebbe a rendszerbe. Egy alkalommal például, a hatvanas évek közepén, általuk fölöslegesnek ítélt képsorokat vágtak ki Truffaut Bársonyos bőr című 120 perces filmjéből. A közönség java része nem vehette észre a csalást, csak azok, akik másutt már látták a művet. Az elrettentő példa dacára sokáig a Filmmúzeum töltötte be az egyedüli budapesti art-kino szerepkörét. A délelőtti és a hétvégi műsorban klasszicizálódott szórakoztató filmek futottak. A hétköznap délutáni program különös módon alakult. Általában öt-hat előadásból álló bérletsorozatokat hirdettek, amelyekre nem a pénztárnál lehetett belépőt venni, hanem a mozitól nem messze, egy Dohány utcai kis irodában. Ezek a vetítések zártkörűnek számítottak. A filmcímeket nem hirdethették az újságokban, mert a Filmmúzeum működtetője, a Filmtudományi Intézet nem rendelkezett a kópiák nyilvános játszási jogával. A bérletesek tudták, mit fognak látni. A kíváncsi érdeklődők pedig a mozi előcsarnokában elhelyezett aprócska üvegtábláról értesülhettek róla, milyen film fut azon a héten. A bérletes program összeállítói bizonyára jól ismerték a Hyppolit, a lakáj híres Kabos-poénját („Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit”), mert a rendelkezésükre álló művekből eszerint válogattak. Akadt azokban a filmcsokrokban klasszikus némafilm, slágermű a harmincas évekből, az elengedhetetlen szovjet vagy kelet-európai kötelező, magyar film 1945 előttről, és egy-egy modern, nyugati alkotás. Mindenki igényét ki akarták elégíteni, épp ezért senkit sem sikerült maradéktalanul boldoggá tenni. Mindig akadt átadó bérlet, üres hely. Így a pesti art-kinóra vágyakozók, a legújabb Godard-filmre kíváncsi lelkes diákok, értelmiségiek be tudtak jutni a moziba.
A közönség – eldönthetetlen, hogy kisebb vagy nagyobb része – konzervatív ízlésű volt. Egy alkalommal emlékezetes botrány színterévé vált a Filmmúzeum. Éppen Luchino Visconti Vihar előtt című alkotását vetítették, amely egy szicíliai halászfaluban játszódó, amatőr szereplőkkel forgatott dokumentarista játékfilm, amikor a Lollobrigidához, Lorenhez, de Sicához szokott nézők előbb csak füttyögni kezdtek, majd a szó szoros értelmében megostromolták a mozi pénztárát, visszakövetelve a belépő árát. Az eset nem maradt titokban (Magyar Bálint: Botrány a moziban. Filmvilág, 1959. 15. szám). Az ilyen megnyilvánulások is hozzájárultak a forgalmazók és a műsorpolitikáért felelősek gyávaságáért. Akkortájt kezdtek cikkezni arról, hogy a közönséget igenis nevelni kell. Ha van irodalmi, művészettörténeti oktatás a középiskolákban, miért ne lehetne a filmet is tanítani. Jóval később, 1965-ben indult egy páratlan kísérlet a hazai gimnáziumokban: a magyar tanárok tanították a filmesztétikai alapismereteket a Bölcs István által összeállított tankönyvekből. (Jegyezzük meg: Európában elsőként.)
A Filmmúzeum, ha felemás módon, mégis jelentősen hozzájárult a filmkultúra terjesztéséhez. Olykor csak résnyire, néha azonban szélesre tárta a legmodernebb mozgóképi törekvésekre nyíló, általában csukott ablakot. Felejthetetlen vetítéssorozatoknak adott otthont. Egy egész nemzedék alapélményévé vált például az 1964 januárjában megrendezett francia filmhét. A nouvelle vague legfontosabb műveit láthattuk, Chabrol, Malle, Godard, Resnais, Varda filmjeit mutatták be egy-egy előadásban, s aki lekéste, csak évek múlva találkozhatott olyan filmtörténeti érdekességekkel, mint például a Jules és Jim vagy az Éli az életét. De rendeztek itt hasonlóan nagysikerű lengyel, csehszlovák, angol filmnapokat. Mindet a hatvanas évek közepén, amikor szinte az egész világ forrongott, s a tervezések, álmodozások, lázadások egyik terepe a mozi volt. A filmek így vagy úgy azt sugallták, változtasd meg a világot, vagy legalább a saját életed.
Pincéből tódult a ragyogás – fogalmazhatnák át a költő (József Attila) szavait. Közszeretetnek örvendett a Filmmúzeum. Ki azért kedvelte, mert ifjúsága első élményeit kapta vissza odalenn, a mélyben. Volt, aki meg azért, mert ha vékonyan csordogálva is, de hírt kapott, mozgóképes tudósítást szerezhetett róla, milyen a világ a határainkon túl, Európa-szerte.
(Részlet a szerző budapesti mozik történetéről szóló, megjelenés előtt álló könyvéből.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9235 |
