Bajtai András
A rajongó nem ebben a kötetben fogja meglelni a Lynch-enigmák kulcsát, de a kultuszhoz nélkülözhetetlen kellék.
Vajon hová teszik majd a könyvesboltokban Lynch könyvét, az ezoterikus olvasmányok közé vagy a filmes polcra? Ez a látszólag banális kérdés az amerikai rendező első írott művének alapproblémája: hogyan közelítsünk feléje, hogyan olvassuk ezt a könyvet?
Mert Lynch Hogyan fogjunk nagy halat? című vékonyka kötetének van egy elbizonytalanító alcíme is (Meditáció, tudat és kreativitás), ami megelőlegezi a Lynch-fanatikus olvasó most még csak észrevétlenül körvonalazódó, ám a későbbiekben sajnos egyre határozottabbá váló félelmét: a borítón ugyanis hiába olvasható a mai amerikai film egyik legnagyobb neve, David Lynch ebben a könyvben sokkal inkább mint ezoterikus magánember, semmint az útvesztőiről és nyomasztó látomásairól ismert filmes guru jelenik meg.
A Hogyan fogjunk nagy halat? legnagyobb problémája számomra az, hogy Lynch mintha maga sem tudta volna eldönteni, milyen könyvet is akar írni, és azt kinek szánja. Ennek következménye, hogy írása műfaji szempontból teljeséggel besorolhatatlan, szerkezetileg pedig zavaros: a szövegben ugyanis rendszertelenül váltakoznak a hosszabb-rövidebb életrajzi jegyzetek, a szórakoztató filmes anekdoták, didaktikus passzusok a mindennapi meditáció beépítéséről az alkotófolyamatba, a kezdő művészekhez intézett atyai jótanácsok, egy esetleges műhelynapló innovatív részletei, illetve semmitmondó elmélkedések olyan változatos témákról, mint az intuíció, az identitás, a tudatalapú oktatás vagy az igazi béke.
Emiatt aztán azok a szkeptikus olvasók, akik elsősorban a rendező neve miatt csapnak le erre a könyvre, alighanem csalódottan teszik majd le végül, mert azt az egy-két valóban jó sztorit leszámítva, amiket persze évekig idézünk majd, és amelyek közül ráadásul néhány már ismerős lehet a kiváló Rodley-féle interjúkötetből, a könyvet egyszerűen agyonnyomja Lynch okoskodó és fárasztó hangja, az a visszatetszést keltő kiállás, ahogyan a rendező Yoda-pózban egymás után potyogtatja az óriási és jól hangzó közhelyeket, amelyek miatt aztán csak mi, olvasók feszengünk kínosan a székünkben.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Hogyan fogjunk nagy halat? értéktelen könyv volna. A bölcselkedő és naiv passzusokat leszámítva (amelyek sajnos a könyv nagyobbik részét jelentik) Lynch koncepciótlan gondolatfolyamának igenis vannak nagy és emlékezetes pillanatai, de azt véletlenül se higgyük, hogy a könyv bármiféle fogódzót is nyújtana a Lynch-labirintusban való tájékozódáshoz.
A Hogyan fogjunk nagy halat? szépírói teljesítményét természetesen felesleges mérlegre tenni, egy ilyen könyvnek más a funkciója: sokkal izgalmasabb és fontosabb szerepet játszik például a mítoszteremtésben, és ebből a szempontból a legendákért és titokzatosságért mérhetetlenül rajongó Lynch könyve hibátlan, igazi örömírás. A rendező legjobb anekdotái és visszaemlékezései ezért már-már mitikus magasságokba emelkednek, és természetesen ezek könyvének legjobb fejezetei: Günter, a favágó vagy a Vörös Szobáról szóló első vízió története, ami egy Los Angeles-i parkolóban egy autó forró karosszériájának dőlve lepte meg Lynchet, nem beszélve arról, hogyan és miért kapta meg Dennis Hopper Frank Booth szerepét a Kék bársonyban, hogyan került Bob Laura Palmer szobájába, vagy hogy miért lett legújabb filmjének Inland Empire a címe. Persze a titkolózásból is jut a rajongóknak, én ezeket a rejtélyeket imádtam a leginkább, vajon melyik mondatra bukkant a Bibliában a rendező a Radírfej forgatása során, mit álmodott Lynch, ami alapján másnap összeállt fejében a Kék bársony, vagy hogy mit is jelenthet a Mulholland Drive-ban a doboz és a kulcs.
Az enigmák mellett kevésbé izgalmas, ám annál fontosabb adaléknak tűnnek Lynch gondolatai a film formátumáról, jövőjéről vagy a rendezői kommentárról, amelyek segítenek valamelyest közelebb kerülni ahhoz, ahogyan a rendező a filmezést látja, és amelyek tovább színesítik a szöveget, de megmenteni még így sem tudják. Egy könyörtelen szerkesztő sokat javíthatott volna a könyvön, ami így jelen formájában zaklatottan kétarcú, de ennek ellenére csak ajánlani tudom. Mert Lynch mégiscsak Lynch.
David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat? Meditáció, tudat és kreativitás. Kalligram, Pozsony, 2007.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9234 |
