Barotányi Zoltán
Szentesítheti-e a nemes cél az embertelen eszközt? Az Irak-trauma filmes feldolgozása hamarabb elkezdődött, mint a Vietnam-szindróma elemzése.
A dráma pillanatában sejtettük, a 2001-es New York-i terrortámadás beláthatatlan mértékben változtatja meg a világot, s vele együtt egyszerű s kevésbé egyszerű amerikai polgárok világképét, gondolkodását. Azóta eltelt hat év, a jóslat beteljesült. Az Egyesült Államok hosszan elnyúló háborús konfliktusba keveredett; a világháború óta – szerény számításaink szerint – már harmadik alkalommal. A trauma feldolgozása sosem volt egyszerű feladat, a szembenézést néha jobb elkerülni – jó példa erre, hogy az amerikai szempontból erősen kudarcos (maximum félsikerű) koreai háborút (1950–53) például egyáltalán nem sikerült elaborálni – legalábbis mostanáig. Jellemző, hogy erről a csaknem világméretűvé eszkalálódó (hogy George W. Bush kedvenc, az iraki konfliktus során többször bevetett kifejezésével éljünk), regionális és világhatalmakat egymásnak ugrasztó konfliktusról gyakorlatilag egyetlen valamirevaló filmalkotás készült: Robert Altman, amúgy zseniális M.A.S.H. című mozija, az is vagy tizenhét évvel a fegyverszünet után, viszont a vietnami háború kellős közepén született, ezáltal nem kis áthallással bírt az akkor jelen idejű eseményekre való tekintettel. Márpedig, különösen amerikai viszonylatban, a múlt (továbbá persze a jelen és jövő) vizsgálatának, kibeszélésének, tematizálásának s alkalmanként mitizálásának legfontosabb eszköze még mindig a jó öreg mozi, mi több, az efféle traumatikus történelmi élmények feldolgozásának igen jó fokmérője az, miként kezeli e témát Hollywood, s miként kerül a végén minden a maga jól megérdemelt mitológiai helyére. Mint láttuk, Korea a reflexió szempontjából úgyszólván elveszett – az egészből nagyjából annyi maradt, mint amennyi, szinte mellékes motívumként, felbukkan Frankenheimer klasszikus thrillerében, a Mandzsúriai jelöltben: gonosz kommunisták (oroszok, kínaiak) piszkálják a jó amcsik agyát, de ma már mindez csupán egy kósza – igaz, újra és újra visszatérő – rémálom. Ezzel szemben Vietnam mára szinte agyonreflektált témává vált, szinte mindenki elkészítette a maga verzióját (van, aki az iraki gerillaháború tematizálásában is jeleskedett, mint például De Palma – neki speciel mindkettőről szinte ugyanaz jutott az eszébe), ennek dacára még mindig nem mondhatjuk, hogy a szembenézés lezárult volna, s hogy a filmipar kivette volna tétjeit ebből a többnyire anyagilag sikeres trauma-bizniszből. Felhívnánk ugyanakkor a figyelmet arra, hogy az ismert nagy Vietnam-filmek csupán a hetvenes évek végétől (azaz jó fél évtizeddel a konfliktust – legalábbis amerikai részről – lezáró párizsi béke után készültek). Az óvatosság, az oldschool filmipar (egyaránt politikai és esztétikai természetű) konzervativizmusa, a kormányzat elvárásai s még számos más ok miatt a háború kilenc éve alatt csupán néhány, jórészt a Zöldsapkásokhoz hasonló kvázi propagandafilm készült – egy új filmes generációnak kellett eljönnie ahhoz, hogy a megújult hollywoodi keretek között leforgathassák mondjuk a Szarvasvadászt (Michael Cimino) vagy Coppola Apokalipszis mostját (s akkor még nem is szóltunk Kubrick Full Metal Jacket-jéről). Amerika újabb, ezúttal rögvest két helyszínen (lapzártakor: Irak, Afganisztán) zajló háborúja legalább annyi, sőt ha lehet, még annál is több kérdést vet fel, mint a kudarcos vietnami hadjárat: az amerikai közvélemény s azt egyszerre tükröző és lelkesen manipuláló hollywoodi stílű filmgyártás egyszerre kénytelen átértékelni mindazt, amit az Egyesült Államok katonai erejéről, hadi moráljáról, diplomáciájáról, a világban kialakult és rögzült Amerika-képről, a világ első számú országának konfliktusmegoldó képességéről, hírszerzéséről, civil és katonai szakembereiről s általában az USA szuperhatalmi helyzetéről s annak vélt (s most látszólag a sivatagi porba tiport) omnipotenciájáról tudni kell, lehet avagy illik.
Vietnam sokszor megénekelt és tanulságokkal sűrűn teleszőtt legendája felől egyet lehetett tudni: ebből legalább tanul majd az utókor. Most pedig – bár lehet, hogy csupán a gaz látszatok játszanak elménkkel – azt kell látnunk, mert a hírek, az értelmezés szándékával íródott tudós tanulmányok és gyarló filmalkotások egyaránt azt sugallják, hogy Amerika nem tanult semmit (ami így, ebben a formában biztosan nem igaz, de azt is tudjuk, embertársaink milyen kevéssé tudnak ellenállni a jól ismert hibák ismételt elkövetésére sarkalló csábításnak). Ráadásul a konfliktus ezúttal nem korlátozódik Amerikán kívülre, a messzi tengerentúlra: jól tudjuk, s ezt a képet a világ egyetlen, amerikai és Amerikán kívüli lakója sem bírja kitörölni elméjéből, mindez becsapódó repülőgépekkel, lángoló és összeomló felhőkarcolókkal kezdődött – ez nem a sivatag, nem az esőerdő, még csak nem is Hué vagy Fallúdzsa szétlőtt romjait látjuk, ez bizony Amerika szíve. Ráadásul a válaszul hozott terrorellenes törvények és rendelkezések közvetlenül szólnak be megannyi amerikai polgár életébe – bár meg kell hagyni, a korábbi félelmekkel szemben a szabadságjogok nem csorbultak kritikus mértékben, mindez nem kis részben azért, mert az amerikai jogszolgáltatás lassan ugyan, de következetesen reagál a jogbiztonságot ért sérelmekre (talán egyszer az is kiderül, mi lesz a sorsa a guantanamói fogvatartottaknak – de róluk speciel nem amerikaiak forgattak dokumentumfilmet). Annyi pozitívum persze felhozható, hogy a korábbi apokaliptikus, notórius armageddonista jóslatokkal szemben nem került sor újabb súlyos terrorakciókra Amerika területén – azonban ezt sem sorolhatjuk be a terrorellenes háború egyértelmű sikerei közé: akad olyan neves és nem kissé cinikus elemző (John Mueller, Ohio State University), aki szerint mindez azért történhetett, mivel Amerikában egyáltalán nincsenek terroristák, a külföldi imposztoroknak meg sem kedvük, sem módjuk nincs arra, hogy megtámadják Amerikát. Meglehet, Vietnam esetében csak lassan esett le a közvéleménynél ama bizonyos egycentes: szépen, lassan adagolva kapták szemükbe, arcukba a pusztítás képeit, a lassan félszázezerre duzzadó amerikai veszteséglistát és a polgári áldozatok (minimum) százezreiről szóló számsorokat. Most a gyors kezdeti sikerek, a reguláris iraki hadsereg legyőzése (afganisztáni viszonylatban a tálibok elűzése) után gyorsan jött a kiábrándulás, s habár az amerikai veszteségek nem érik el a vietnami nagyságrendeket (eme írás születéséig, pusztán amerikai szempontból szemlélve, több mint négyezren vesztették életüket – jórészt a hivatalos fegyveres erők katonái, de a veszteséglistán akad néhány száz szerződéses, speciális feladatokat ellátó félkatonai szervezeti alkalmazott, magyarul privát zsoldos is – na, ilyen se volt Vietnamban). Annál jobban látható, mi került a mérleg másik serpenyőjébe: Irakban a teljes humanitárius katasztrófa, az életkörülmények elképesztő méretű leromlása, továbbá szerény becslések (például az Opinion Research Business 2007 augusztusi jelentése) szerint legalább egymillió polgári áldozat. Mindemellett gyakorlatilag mellékessé válik az a több filmben (például a Robert Redford rendezte Hősök és gyávákban) is firtatott kérdés, hogy igazolható-e egy efféle háború akár a jogos önvédelemmel, a zsarnokság elleni harccal, avagy a demokrácia exportjával – amúgy e film tanulsága szerint immár közhelynek számít az, hogy teljesen hamis és hazug ürüggyel támadtak Szaddam Irakjára, igaz, ennek jelentősége egyre jobban halványul, miközben az Egyesült Államok sehogy se bír szabadulni az általa felállított csapdából.
Ilyen körülmények között nem meglepő módon jó alaposan beindult a filmkészítők fantáziája, akik maguk módján rendre tipikus módon próbálják kezelni a végeláthatatlan iraki (és afganisztáni) konfliktust s egyáltalán azt a tényt, hogy immáron Amerika szerepe válik kérdésessé – nem csupán a minimum szkeptikus, sokszor pedig ellenséges külvilág, de immár saját polgárai szemében is. A legegyszerűbb persze úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ahogy például A királyság című film teszi, a maga hiperprofi akciókrimis modorában – lehet így is csinálni, okul az egyszeri mozinéző, aki egyben azt is láthatja, hogy az amcsi igazságtevők nincsenek is oly reménytelen magukra hagyatva. Lám, lám a hűséges szaúdi szövetségeseik (a jó arab!) életüket is hajlandók adni a közös nagy ügyért (ami ugye a bosszú lenne a maga biblikus módján s egyben a közös ábrahámi örökség jegyében). Az efféle filmek szinte naiv reflektálatlanságának mintegy szöges ellentéteként kellene emlegetni De Palma botrányfilmjét, a Redactedet, ami kvázidokumantarista eszközökkel, lásd: a kamera, sőt a mobiltelefon mint töltőtoll, sőt jegyzetfüzet (most kacaghatnánk, csak valahogy nincs hozzá gyomrunk) rekonstruálja az amerikai haderő egyik nagy nyilvánosságot kapott rémtettét, egy 15 éves mahmúdiai gyereklány csoportos megerőszakolását és bestiális meggyilkolását (továbbá családjának kiirtását). Jellemző, hogy ez az amúgy is nehezen emészthető műdarab keltette a legnagyobb felháborodást: ahogy az várható volt, De Palmát hazafiatlansággal vádolták, egészen pontosan azzal, hogy negatív színben tünteti fel az amerikai fegyveres erőket, továbbá filmjével fokozza az Amerika-ellenes érzelmeket úgy a muszlimok körében, mind a világ többi részén, s magában is agressziót (magyarul bosszút) provokálhat, melynek újabb amerikaiak eshetnek áldozatul (inkább ne is firtassuk, hogy ez a film vagy inkább a valóságos, jól dokumentált és széleskörű publicitást kapott rémtettek váltanak-e ki negatív érzelmeket). De Palmát azzal is vádolták, hogy elfeledkezett megemlíteni azt a tényt, hogy azóta valamennyi elkövető bíróság elé került, s hárman (a le nem szerelt katonák – negyedik társukat már az ügy kipattanása előtt eltávolították a seregből) már meg is kapták a maguk 90-100 évnyi jogos büntetését (mondhatjuk, az amerikai jogrendszer ismét csak működik) – erre meg De Palma replikázhatott azzal, hogy filmje, bár valóságos tényeken alapszik, mégiscsak fikció. A háború dehumanizálja az embert, különös tekintettel a hős hadfiakra. Mindez már-már ordas nagy közhely, ennek ellenére – mármint amerikai viszonylatban – viszonylag újszerűnek hat az olyan filmek üzenete, mint az Elah völgye (rednezte: Paul Haggis), amelyből fehéren-feketén kiderül, bizony a felszabadító erők hős katonái is elállatiasodnak, amint agyukra megy a szaknyelven „alacsony szintű katonai konfliktusnak” eufemizált iraki pokol.
Az iraki háború kritikusai gyakorta és sokszor vádolták azzal a sajtót, hogy hagyja magát az orránál fogva vezetni, s kétely nélkül nyalja be a Bush-kormányzat és katonai vezetés faktoidjait és nyílt hazugságait. A mérleg igencsak gyászosnak tűnt, elvégre sokan állították: az egykori korrekt vietnami tudósításokhoz képest ezúttal csak egy velejéig hamis és hazug, konstruált, a katonai cenzúra által szerkesztett (amúgy innen De Palma filmjének címe – Redacted) valóságverziót kínálhattak a médiafogyasztóknak. A kép azóta sokat árnyalódott, s ami témánk szempontjából fontosabb, hirtelen főszereplővé lépnek elő a közvéleményt közvetlenül formáló sajtómunkások. A szerep igen változatos – hősünk lehet lelkiismeretfurdalástól gyötört tévés, mint a Gyávák és hősök (Meryl Streep által megformált) riportere, aki végül szívére s egyben eszére hallgatva nem hajlandó lelkesen ünnepelni, a katonai vezetés újabb, ráadásul önismétlő stratégiai balfogását. A Gyávák és hősök más tekintetben persze visszatérés a kötelességtől és mély ideológiai meggyőződéstől hajtott önfeláldozó katona toposzához (ezt egykoron szovjet és/vagy német verzióban is megismerhettük): a két egyetemistából lett elitkatona (egy afro-amerikai és egy hispánó – naná!) a szemünk előtt hal hősi halált a behavazott afgán hegyek között, miközben a parancsnokok és a politikusok (ti. a gyávák) valahol a jó melegben újabb botor terveket ötölnek ki. Márpedig az újságíró is lehet mártír – így lett áldozat Danny Pearlből (az esetet Michael Winterbottom dolgozta fel The Mighty Heart című filmjében), akit balvégzetére CIA-ügynöknek néznek, ráadásul ha ennyi sem volna elég, elrablói azt is megtudják róla (hiszen ő maga vágja egyik nagyszakállú iszlám extremista riportalanya/vitapartnere szemébe), hogy zsidó. A Winterbottom-film persze nem csupán a gyilkos előítéletek és a szektariánus gyűlölet létéről tudósít, de arról is, mennyire tehetetlenül viselkedik az amerikai adminisztráció, a diplomácia és a hírszerzés, s mennyire nem tud segíteni egy állampolgárán, aki amúgy egy baráti és szövetséges országban (Pakisztán) tűnik el nyomtalanul. Az már csak hab a tortán, hogy az amúgy jobbára méltatott filmet – mely az özvegy memoárján alapszik – azért támadták fekete aktivisták, mivel ebben a színesbőrű (félvér) Mariane Pearl szerepét egy fehér színésznő, nevezett Angelina Jolie kapta. CIA-ügynöknek nézik Richard Gere-t és kollégáit is a The Hunting Party című filmben, bár ebből a szempontból szerencsésebbnek bizonyulnak – meg nem ölik őket, de a feladatot, az első számú boszniai (egy újabb elvarratlan szál a nagy nemzetközi szőttesben) háborús bűnös rejtekhelyének felderítését sem sikerül elvégezniük. S mindebben nem is a helyi erők vannak akadályukra, hanem – mint azt a film alapjául szolgáló, eredetileg az Esquire magazinban megjelent Scott Anderson-cikk sugallja, az ENSZ és a NATO boszniai emberei semmilyen késztetést sem éreznek arra, hogy elfogják a legfőbb szerb háborús bűnöst (magyarul Karadzicot), sőt még el is szabotálják az erre irányuló erőfeszítéseket. A CIA amúgy is kedvelt témája ismét a filmkészítőknek – nemrégiben magyar csatorna is leadott egy többrészes, igen vitatható hitelességű alkotást (eredetileg: The Company), most pedig nem kisebb ember, mint Robert De Niro rendezett filmet (Az Ügynökség) a CIA geneziséről és hőskoráról, kidomborítva a legendás és egyben hírhedt szervezet ellentmondásait, magyarul azt, miként vált állammá az államban s működésében hogyan gabalyodott össze szétválaszthatatlanul a nemzetvédelem (vagy mi), illetve az öncélú/paranoid bajkeverés, amikor a szövetségesek milyensége sem számít (mily szerencse, hogy az eszközül használt főgengsztert ezúttal is Joe Pesci adja). Mindez újabb, ki nem mondott adalék például a mostani konfliktus geneziséhez, amelyet számos elemző éppen a kontraproduktívan működő hírszerző szervezetek tudatos illetve szakmai hibákon alapuló dezinformációinak tulajdonít.
Valószínű, hogy mindez csupán az első eresztés – amint a konfliktus, hogy úgy mondjuk, tovább eszkalálódik, úgy nyer újabb és újabb témákat Hollywood, a nagy nemzetközi kereszteshadjárat (a muszlim véleményformálók úgy is szeretik ahhoz hasonlítani) alighanem újabb és újabb fordulatokat tartogat s ebből még számos épkézláb forgatókönyv születhet. Még nem tudjuk, eredményes lesz-e a kinematográfiai traumakezelés, de abban máris okkal reménykedhetünk, hogy a filmi eszközökkel prezentált nemzeti önreflexióval nem kell megvárni az iraki, afganisztáni konfliktus egyelőre beláthatatlan végét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9217 |
