Kömlődi Ferenc
Az Európa című filmremek dán rendezőjének sorozatában nem egy legendás nyomozó kutat a bűnösök után, hanem egyszerű, hétköznapi emberek igyekeznek – nem sok sikerrel – eligazodni életük kísértethistóriájában.
David Lynch immáron mitikus Twin Peakse kultúrtörténetet írt: egyrészt a „művelt elit” lesajnálta tévésorozatokat emelte a MŰVÉSZET (csupa nagybetűvel!) szintjére, másrészt – igazi amerikaiként, a Blue Velvettel megkezdett utat folytatva – e magaskultúra popularizálásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Film és televízió házasságára már a korábbiakban is bőven akadt példa, de a Tavin Peakst megelőző korok érdemes művészei e veszélyes vizekre tévedésüket afféle szükséges rosszként, fizetéskiegészítő mellékesként értékelték. A napjaink szellemiségét meghatározó televíziócsatornák jelentőségét Lynch vérbeli profiként fogta fel, megérezve a bennük rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, gúnyos fintort öltve az öreg kontinens „megalkuvást nem ismerő” művészfilmet (meg efféle szamárságokat) hirdető teoretikusaira, s neves rendezőire is ( a „nevességen” a kritikai fogadtatást és nem a nézettségi indexet értjük, lásd Wim Wenders). A Twin Peaks minden szempontból mérföldkőnek bizonyult.
Lynch első európai követője a DR (Danish Radio, de egyben tévécsatorna is) megbízásából a Kingdomot (Királyság) rendező Lars von Trier (aki – úgy mellékesen – ki nem állhatja az amerikai „posztmodern pápát”; egyedüli kivételt pontosan a Twin Peaks jelent). A tizenhárom (másfél órás) részre tervezett monstre-sorozatnak egyelőre csak az első négy epizódja került nemcsak a dán, hanem – a BBC és az Arte-műholdcsatorna jóvoltából – európai képernyőkre. A ma már kultikusnak számító The Element of Crime és Európa rendezője újabb kulcsművet alkotott, és az esztétikai minőség, valamint a nézettségi index tekintetében a Kingdom nem marad el a Twin Peakstől. (A sikernek köszönhetően a szerzők jelenleg a soron következő négy epizódon dolgoznak.)
Lars von Trier szériája – mint ízig-vérig posztmodern alkotás (amennyiben még van értelme posztmodernről beszélni) – nem titkolja filmtörténeti őseit. Az eredetileg csak egyszerű kísértethistóriáról (ghost story-ról) ábrándozó rendező minden egyes epizód után – akárcsak Hitchcock – megjelenik a képernyőn, s néhány keresetlen szót intéz a nagyérdemű közönséghez. „Take the good for the evil!” – meg efféléket… Az egyébként hitchcocki, már-már mániákusnak tetsző, precizitással dolgozó von Trier (az Európa például két évnyi munkát igényelt) a Kingdom első epizódját rekordidő, másfél hónap alatt forgatta le. E bravúros gyorsaság egyébként a sorozat egészére jellemző: minden egyes arc, mozdulat rendkívül közelinek és rendkívül illuzórikusnak tűnik. Perpetuum mobile. Nem használ fix beállításokat, a kézikamera az úr, és e kamera bizony állandó mozgásban van, jobbról balra dől, aztán fordítva, futva üldözi és előzi le a szereplőket, egyetlen szusszanásra nem nyugszik. E dinamizmus a nézőt egyik ámulatból a másikba ejti; csakhamar mi is szédelgünk, s e technika (felettébb meghökkentő és rendkívül eredeti operatőri munka!) azt éri el, amiről az egész mű szól: ha hiperracionálisnak gondoljuk is, egész valóságunkat józan ésszel megmagyarázhatatlan titkok, talányok irányítják. Kulcsokat, kapaszkodókat hiába keresünk, a rejtély megoldására rá nem bukkanhatunk, s még ha azt hisszük is, akkor is tévedünk: csak relatív és felettébb szubjektív (rész-)bizonyosságok léteznek. Mintha a múlt századbeli nagy dán, Kierkegaard maszkelmélete elevenedne meg. S e megelevenedett látványt helyenként az önkívületig fokozza az MTV-ből ellesett, fantasztikusan pergő vágástechnika. Állandó mozgásban lévő kézikamera, helyenként másodpercnyi vagy néhány képkockányi (24 képkocka/másodperc) snitt – mély meggyőződésünk, hogy a filmkészítés e módozata egyenesen ível a XXI. Századba… Egyébiránt a dialógusok éppoly dinamikusak, mint az operatőri és/vagy vágói munka, a szereplők sokkal többet beszélnek, mint például az Európában, s a közepes színész-rendező hírében álló von Triernek asszisztense, Morten Arnfred rengeteg segítséget nyújtott. Az is meghökkentő, hogy a forgatás során – az időhiány miatt – gyakorlatilag nem használtak mesterséges világítást: a Kingdomnak szinte a teljes egésze belső terek és labirintusok homályában és félhomályában játszódik.
David Lynch hatása nem konkrét, bár a Kingdom és a Twin Peaks közötti tematikai párhuzamok egyértelműek: a mikrotársadalom hétköznapjait sablonos jellegtelenség határozza meg. Aztán e nyugalmi állapotot holtpontjáról apró, de annál fenyegetőbb jelek mozdítják el. Egyre riasztóbb és visszataszítóbb figurák tűnnek fel, s az egész sorozat látomásokkal, spiritiszta szeánszokkal (alkalmasint ördögűzéssel) fűszerezett danse macabre-ba torkollik… Az oly sok szálon futó, helyenként érthetetlenül mellékvágányokra ágazó cselekmény csak a negyedik epizód végén áll össze egységes egésszé.
A mindannyiunk életére árnyat vető – valahol és valamikor elkövetett – ősbűn Lynchez hasonlóan von Trier mitológiájának is mozgatórugója. Ám a Laura Palmer meggyilkolásával nyitó amerikai széria dán testvére a szörnytettet nem a kezdet kezdetén, hanem jóval később ismerteti meg a nézővel. Dale Cooper gyilkos, illetve gyilkosok után nyomoz, a Kingdom dolgozói viszont nem a gonosztevőket, hanem magát a misztériumot kutatják. A titkok nyitja: egy több mint nyolcvan éve, 1919-ben elkövetett gyilkosság. Áldozata a nyolcéves lány, Mari. A gyilkos pedig nem más, mint Mari apja (Laura Palmer hasonmása – bár az indítóok különbözik: míg amott a gaztettet transzcendentális erők, addig itt a leghétköznapibb racionalitás motiválja), a Kingdom egykori orvosa, Aage Krugger. A bűntény képei félelmesen szuggesztívek, Mari arca Munch Iszonyatába torzul. A gyilkos fegyver kloroform, a tetemet lombikba rejtik, megszentelt föld nem adhat nyugalmat neki. Csillagtalan, jeges éjjelen történt… S mintha az egész sorozat – még nappali jeleneteiben is – az éjt idézné: kísérteties barna tónusok uralják ezt a rideg univerzumot.
A Kingdom (dán argóban kórház = királyság) kezdetei a középkor ködébe nyúlnak vissza: hepehupás göröngyön, misztikus félhomályban rakták le az elátkozott birodalom (= a kórház) alapjait. E vad vidéken egykoron – minden bizonnyal – varázslók és boszorkányok honoltak. Kései hagyatékukként még napjainkban is – a leghétköznapibb tehát legvulgárisabb racionalitást ellensúlyozandó – okkult erők uralják. Üzenetük vételére a józan ész alkalmatlan: a rejtett kódokat csak gyengék és betegek, vénségesen vének és gyerekek fejthetik meg. De a legvalószínűbb, hogy talán még ők sem… Középkori jelképrendszerre utal a konyhában mosogató két mongolidióta alakja is: a teljes igazságot egyedül ők ismerik – a titkok kulcsát e kizökkent világban kizárólag bolondok birtokolhatják. Mintha a jövendőmondó tarokk-kártya lapjairól léptek volna elő…
Egyébként Lars von Trier meséje még alapjaiban sem rokona az oly sablonos kórház-sorozatoknak. Sokkal inkább – akárcsak az Európa – a húszas évek német expresszionizmusának… Vagy egy másik, immáron klasszikusnak számító tévésorozatnak a hatvanas évekből: Claude Barma Belphégorjának.
Adalékként: a rendező ki nem állhatja az orvosokat. Meg úgy általában az egész nyárspolgári racionalizmust. Talán ezért választotta sorozata helyszínéül a medicina legracionálisabb szaktudományát jelképező sebészeti osztályt. E rideg észvilág apró-cseprő intrikáit gúnyolja úton-útfélen, s e rideg észvilágot szaggatja atomjaira a védtelen repedéseken belopakodó misztikum. Torz fintor: a mű hősei ki mások lennének, ha nem az egymással rivalizáló orvosok?! A birodalmukra nehezedő átok nyitját váltott erőkkel kutatják – Mari fantomját… Igaz, modern filmben hősök nincsenek, már ami az öreg kontinens tradícióit illeti. Von Trier európai: a Kingdom lélekvesztőiben, földalatti labirintusaiban kísértetek után nyomozók csapatát nem a legendás Dale Cooper vezeti; egyszerű, hétköznapi emberek ők. A „nyomozás” során lelkük (és kollektív múltjuk) egyre mélyebb bugyraival szembesülnek. Végül az egyik negatív kulcsfigura, a hatalom mániákusa, a dánokat arisztokratikus(?) gőggel lenéző – sajnos a dánokat kifigurázó nyelvi humor az angol feliratokban hatását veszti – arrogáns svéd Helmer például Karib-tengeri voodoo-varázslókhoz menekül. Az egyik legmulatságosabb jelenetben – a kórház erkélyén ácsorogva – gukkerével a svéd partokat csodálja. „Rohadt Dánia!” – jegyzi meg… A Shakespeare-i párhuzam kézenfekvő: valami tényleg bűzlik Hamlet birodalmában. Ne feledjük: a kis skandináv ország királyság. Es a Kingdom egy ténylegesen létező koppenhágai kórház. Azaz a mai dán társadalom keresztmetszete. A több ízben visszatérő, az épületegyüttes egészét ábrázoló, pár másodperces légifelvétel e gondolatot hangsúlyozza… Helmerre visszatérve: a néző mégsem gyűlöli, hisz bűneivel együtt is esendő ember ő. S talán ez az árnyalt lélektani ábrázolás emeli a Kingdomot a Twin Peaks fölé. Helmer ellenlábasa, Krugshoej doktor máshol a Jó gáncsnélküli lovagja lenne…
Az utolsó képkockákon csecsemő arca látható, s ez az arc nem másé, mint az egykori gyilkos apáé, Aage Kruggeré. A reinkarnálódott Bűn. Rosemary újabb gyermeke! A kör (egyelőre) bezárult, a rejtély (csalóka és részleges) megfejtésre lelt: újabb cult-remek született. Folytatása következik!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=921 |
