Kolozsi László
Faur Anna elsőfilmje igaz történet a kamaszlányok által elkövetett hírhedt budapesti taxisgyilkosságról.
Faur Anna első filmje a Pokolban játszódik. A „lányok”, a két kamaszlány, akik körül kibontakozik a pokol – Dante ítélete szerint – Dis városába kerülnének, az erőszaktevők és baromiságban élők közé. Az első körbe. Dis városát nevezhetjük akár Budapestnek is. Budapest még egyetlen filmben sem volt ennyire és ennyire egyértelműen pokol; sohasem tűnt még ennyire lakhatatlannak, ennyire kietlennek és menthetetlennek, ennyire alattomosnak. Ennyire olyannak, mint amilyennek egy zűrös éjszaka után egy külkerületben látszik, vagy a kőbánya-kispesti vasútállomáson, ahol szakadt harisnyában állnak külföldiekre várva az utcalányok, vagy a belváros körfolyosós bérházaiban, szürke reggeleken, amikor már a munkába indulók megitták első kávéjukat. Budapest még egyetlen filmben sem látszott ennyire szürkének, ennyire elviselhetetlennek, még a legvadabb témákkal előhozakodó rendezőknél sem látszik ennyire ócska és szakadt helynek. Nem az a kérdés, a legfontosabb kérdés, amit Faur Anna föltesz ezzel a filmmel, hogy ilyen-e, hasonló-e a huszonegyedik század Budapestje, hanem az, hogy van-e, lehet-e itt helye szeretetnek. Hogy igaz-e erre a Pokolra, a nagyvárosi pokolra, amit Pilinszky János írt, hogy „Isten a Pokolban is jelen van, mint a fény jelölője”. Van-e itt fény? Az utolsó képekben megvillanó kék fények vajon eloszlathatják-e a sötétséget? Van-e itt megváltás? Azért tűnik túlvilági helynek – olyan helynek, ahonnan kiűzetett mindörökre a remény – Faur Anna Budapestje, mert ezekre a kérdésekre, ezekre a kínos kérdésekre egyértelműen nem a válasz. Szikár és kíméletlenül kimondott nem. Az utcák mintha a világ végére vezetnének, az arcok kopottak, mindig sár van, és enyhe, de kegyetlen eső, az arrogáns tekintetek mögött lappangó agresszió olyan könnyen tör ki, mint ahogy valaki eltüsszenti magát. A lányok csellengenek a városban, egész álló nap. Taxisokkal haverkodnak, piálnak, a plázák rondabugyrait járják. „Mértéktelenség, örvendés a káron s bamba baromság” – ezek írhatóak Dante szerint a baromiság vétkében leledzők számlájára: ha valami, akkor éppen ez, a bamba baromság jellemzi a leginkább a lányok hétköznapjait. Szó sincs arról, hogy a helyüket keresnék; hogy céltalan lenne az életük. Nem. Ha keresnének valamit, bármit – helyüket, társat, szerelmet vagy célt – akkor nem lenne ennyire letaglózóan reménytelen az életük, ennyire unalmas minden élményük. A Lányok a tíz évvel ezelőtt történt brutális taxisgyilkosság krónikája. Történetről nincs értelme beszélni. Nem történik a filmben semmi; semmi szokatlan; olyasmi, ami egy történet felé ágazó ösvényre vinne; mert az, hogy az egyik taxis megveri a fiát, mindennapos, hogy ilyen keményen, az is. S az sem olyan esemény, hogy egy (másik) taxis felesége el akarja tüntetni az arcáról a rajta éktelenkedő sebhelyet, ami előrevinné a filmet, ami történetté tenné – ahogy az sem, hogy a lányok heccből, „csak úgy”, „miért ne” alapon prostituálódnak. Nincs értelme történetszálakról, epizódokról beszélni. Csak események vannak. Kietlenek azok is, mint a penészes és kosz felverte bérházi folyosók, és ugyanúgy hamburger- és cefreszag járja át őket. A kezek zsíros foltjai, a rárakódott tapintások és súrlódások és a graffitik alatt nem látszanak a régi freskók, a régi, élénk és színes festés. Az események – egy gyors epilálás, kibeszélni a férj tutyimutyiságát, egy zörgő vacsora a mekiben, egy balul kiütött biztosítási csalás – elfedik az alóluk már alig kilátszó életet. Faur Anna forgatókönyve kegyetlenül pontos. Ezek az események a pokol eseményei: a jelentek pontos leképezések; precíz megfigyelések következményei. Nem lehet jó így, és ilyennek látni Budapestet. Nem lehet könnyű így figyelni, ezekre az eseményekre, erre a Budapestre. Nehéz film Faur Anna filmje. Vannak nehezebb és könnyebb percei, de alapvetően ráül a kedélyre: bizalmatlanná tesz nem csak a taxisokkal, nem csak a plázajárókban (ismertebb nevén: csótányroppantó) tipegő durva kamaszokkal szemben, hanem olyan dolgokkal szemben is, amelyekbe befektetett bizalom szeretetként térülhetne meg. Ebből a perspektívából a család – itt és most – legalább annyira a pokolra vezető tettek melegágya (hiszen nem lehet azt gondolni, hogy a felpofozott kölök nem olyan lesz majd, mint az apja), akár a drogok vagy a kurválkodás. Faur Anna filmjének nyelve nyers és józan. Helyenként túl nyers, vagyis vulgáris; helyenként túl józan, vagyis unalmas. De nagyon közel van a mai magyar beszélt nyelvhez – ez célja is lehetett, már akkor is, amikor megfigyelte a plázákban csevegő hasonszőrű lányokat (biztos vagyok benne, hogy árgus szemekkel figyelte), a bérházban lakók nyelvéhez, ahhoz a nyelvhez, amire nem csak az alkoholistákkal nehezített családi körülmények, hanem már a tévék is szoktatják a budapesti embert. A kínaiak szerint a „di yu”, vagyis a pokol: földi börtön (a nálunk Szigorúan piszkos ügyek címmel játszott trilógia címe is erre utal), ura ugyanaz a Jáde Császár, aki az Egeké. Sartre szerint a pokol „a másik ember”. A Lányokban pokoli hellyé a másik, a családtag, az ismerős teszi a „földi börtönt”, a hozzátartozók miatt lesz elviselhetetlen. A különb élet egyetlen lehetőségét, a szeretet tagadják meg a másiktól. A lányok ragaszkodnak egymáshoz, nem tudnak egymás nélkül élni – de nem azért, mert szeretik egymást, hanem azért –, mert a másik, az egyetlen barátnő jelenti számukra a teret. A létezés egyetlen okát. Pilinszky szerint „a pokol térélmény”. (A mennyország is az.) Danténál „az erőszaktevők az első körbe vannak osztva; háromfélék lehetnek: Istennek, önmagunknak s embereknek” árthatnak: a lányok, amikor másoknak ártanak, mintha önmaguknak akarnának ártani. Nem számolnak tetteik következményeivel. Akkor számolnának, ha hinnének abban, hogy lehet másképp is élni, van másfajta, van különb élet. Lehet szeretni. Tehát: van holnap. A pokol nem időélmény. Nem az időben áll. „Az embereknek árthatunk magukban, halállal és sebekkel; s bitorolva, rabolva s gyújtogatva birtokukban” – folytatja Dante. A lányok Dis városában, előbb sebekkel, birtokokban gyújtogatva vagy fosztogatva, majd halállal ártanak. Faur Anna olyan pontosan válogatta meg a színészeit, ahogy (nem irigyelt) megfigyelései után a sűrű, trágár mondatokat: bár nem mindig és nem minden színésze hiteles (hiteti el, hogy ismeri a budapesti poklot), a Lányok áthatolhatatlan reménytelenségét jól érzékeltetik. Rába Roland brutálisan türelmetlen és rossz apa. Fullajtár Andrea még döbbenetesen sokat követelő (és közeli) Médeia-alakításából is hoz valamit a lelki nyomorban élő nőbe. Férje (Zsótér Sándor) az egyetlen, aki érzi és átéli: menthetetlenek. Ha van igazi tragikus hőse a filmnek, akkor ő az. Bár meglepő, hogy annak ellenére, az ő sorsát követjük nyomon (az ő eseményeit emeli ki Faur Anna), nem vele számolnak le a lányok, nem őt ölik meg (a különös kegyetlenséggel elkövetett utolsó jelenetben), a jelenléte (fokozott jelenléte): indokolt. Éppen azért pokol ez a hely, azért látszanak olyan magasnak Dis falai, mert számára sincs megváltás. Számára sincs máshol hely. A két kiváló rendező, Zsótér Sándor és Mundruczó Kornél (szintén taxis) alakítása mentes minden manírtól, minden következetlenségtől, ugyanaz a megfigyelőképesség jellemzi, mint Faur Annát. Igaz, Mundruczó Kornél alakítása nyomokban paródiát is tartalmaz; ezért – olykor – az a furcsa érzésem támadt, hogy tulajdonképpen megveti az általa játszott karaktert (ha egy színésze viselkedne így: rendreutasítaná). (Faur színészválasztása azért is érdekes, mert e két rendező stílusa, munkái inspirálhattak a leginkább. A kortárs magyar rendezők közül éppen Mundruczó áll hozzá a legközelebb – a nem magyarok közül Lukas Moodysson, a Dardenne testvérek, és – az elementárisabb, letaglózó – Larry Clark.) A Lányok nem lenne ennyire pokoli, ha nem Fulvia Collongues és Helene Francois játszaná a lányokat – ha Faur Anna nem találta volna meg a két francia színésznőt. Nádas Péter szerint az európai színészek azt tanulják meg, hogy hogyan rejtsék el, színészi eszközökkel, valódi énjüket: ez lehet, hogy a magyar színészekre, még az itt szereplőkre is igaz, de nem igaz erre a két lányra; különösen nem Fulvia Collongues-ra. Alakítása legalább annyira mentes a közhelyektől, mint a színpad és a színi iskolák ártalmaitól; tiszta és természetes. Simone Weil szerint „a kárhozott lelkek a paradicsomban vannak, csakhogy számukra a paradicsom pokol”. A lányok számára – lányaink számára – Budapest egy pillanatra sem tűnik mennybélinek, nem látszik, hogy ugyanaz az ura, mint az Egeknek: nincs Margit-hídon áthúzó hatos villamos, nincs esti séta a Szent István parkban. Nincsenek álmos vasárnap délutánok. Nem váltja meg őket egy jó ebéd, egy simogatás sem. Mégis. Mégis, ha jobban halljuk, ha úgy odafigyelve hallgatjuk, mint Faur Anna a plázajárók beszélgetéseit, hallani, hogy ez a film: ima. Bizonytalanul elrebegett ima. Nem csak a lányokért. Hanem mindazokért, akik ennek a városnak a tüzén égnek. Mindörökké.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9200 |
