Nádasdy Ádám
Greenawayék tévéfilmje állandóan emberfalkákat, arctalan tömeget mutat, gyakran hatásos vágásokkal és emlékezetes áttűnésekkel, de Dante nem erről szól.
A középkorban a vers volt a film. A szonett volt az, ami ma a klip, a románc volt az egész estét betöltő játékfilm, az Isteni Színjáték pedig a százrészes tévésorozat. A középkorban minimális volt a vizualitás: rajzolni, festeni alig tudott valaki, az építészet csak a katedrális- és palotaépítésben remekelt. A legtöbb embernek nem jutott más néznivaló, mint egy-két templomfreskó vagy szobor, faragott kápolnakapu, de ezek a bábos-bumfordi középkori képek meg inkább arra valók, hogy a gyereknek magyarázzon belőlük az ember. Szóval alig volt képük, kevesebb, mint az ókornak, és kevesebb, mint nekünk, mivel a képiséghez nyugodtabb világ, tehetősebb élet, kiszámíthatóbb infrastruktúra kell.
Költeni, énekelni bezzeg tudtak, és ott aztán kiélték a fantáziájukat és fitogtatták a mesterségbeli tudásukat. Szóbeli képeik nem bájosak, nem bumfordiak, hanem profik. És volt rá fogyasztó, rengetegen szavalták, hallgatták, tudták a verses műveket. Soha ennyi részletgazdagság, ennyi Gizella, ennyi mellékalak, ennyi utalás, ennyi raffinált atelier-poén. A prózát nem is tekintették irodalomnak, a cselekmény másodlagos volt. Ha van a művekben történet, akkor vagy egyszerű, nem elég fordulatos, vagy annyira bonyolult, hogy a mai olvasó elvész benne, magyarázni kell, de akkor meg több a lábjegyzet, mint a szöveg. Hogy úgy mondjam, az irodalmi forgatókönyvük gyenge, de a képi részletek annál jobbak.
Így aztán nem is különös, hogy a középkori irodalmat alig lehet megfilmesíteni, vagy ha megtesszük, elvész belőle az, ami középkorivá, korhűvé, megéltté teszi, még ha szép is a film, mint Pasolini Canterbury meséi: jó film, a középkorról szól, de modern, epikus munka, mint egy jó történelmi regény. A párizsi Notre Dame nagy regény, de nem középkori mű. Az Isteni Színjátékból sem láttam eddig filmváltozatot, és – talán különös – eddig még csak eszembe sem jutott, hogy ilyen létezhetne. Pedig miért ne? Úgy ültem le megnézni Greenaway és Phillips Infernóját, hogy valami színpompás, kosztümös (kissé talán geil és túlérett) illusztráció-sorozatot vártam, hasonlót a Tízparancsolat című színes, szélesvásznú hollywoodi filmalkotáshoz, amikor Charlton Heston pálcájának ütésére effektíve szétnyílt a Vörös-Tenger, balra is víz volt, jobbra is víz volt, csak középen nem volt sábesz, úgyhogy lehetett nyugodtan közlekedni.
Nem ezt kaptam. Nem szélesvásznú filmalkotást, még csak nem is tévéfilmet, hanem igazi videót, sőt komputerképernyőt, amin fut a Windows, és egyik kis ablak a másikra tevődik rá, sőt monitort, amin kijelez a szívritmus. Tudom, valamilyen értelemben minden feldolgozás modernizáció (vagy hogy ezt a kompromittált szót már ne kelljen használni, legyen inkább „kontemporaneizáció”), és nem is jó egy feldolgozás, ha nem tükrözi készítőinek korát, érzületét. Ezt akarta Greenaway is, amikor elhatározta, hogy Tom Phillips festő és fordító új Dante-fordítása alapján a Poklot tizenkétperces tévéfilmek sorozatában dolgozzák föl. Egy ének – egy film, az első menetben nyolc darab készült el. Az eredmény azonban felemás, mert nem tudták eldönteni, mit is akarnak valójában. Részleteket hallunk a Dante-szövegből, elsősorban Bob Peck (Dante), John Gielgud (Vergilius) és Joanne Whalley (Beatrice) szikár szavalatában, mindig premier plánban. Szép, kifejező arcuk van. El lehetne fogadni egy ilyen „Vers mindenkinek”-szerű szavalásos feldolgozást, bár ehhez a mai ember vizuális fantáziája már gyenge: nekünk látnunk kell azt, amit láttatni akarnak velünk, nem úgy, mint a középkoriaknak. Látunk is rengeteg képet, de mindent kavarogva, álom- és látomásszerűen, technikai trükkök szüntelen egymásutánjában, zúgó szélre emlékeztető aláfestő hangeffektusokkal. Ám legyen, el lehetne fogadni egy vizionárius-tudatfolyamatos-ráúszásos asszociációfüzért, de ahhoz ezek a snittek rövidek, nem elég kifejezőek, és főleg nem elég szépek vagy invenciózusak.
A magyar változat gondosan vágja össze a Babits-fordítás szövegét, és a hangalámondó színészek szépen szavalnak: de Babits szövege nagyon nehéz, és az angol film-eredetiben nem egy ilyen veretesen archaizáló szöveg, hanem Phillips mai – és ezért, gondolom, könnyebben befogadható – sorai hangzanak el. Így a magyar néző számára még egy „széthúzó” erő jelenik meg a rövidke filmekben.
A legfőbb kifogásom: a „lábjegyzetek”. A legváratlanabb pillanatokban megjelenik egy kis inzert, benne valami tudós, aki gyorsan elhadarja, hogy az épp elhangzott szóról, névről, fogalomról mit kell tudni a tudomány mai állása szerint. Megtudjuk – ha jól emlékszem, magától a természetfilmes Attenborough-tól! –, hogy Dante valószínűleg maga is látott eleven oroszlánt a cirkuszban, továbbá egy csillagásztól, hogy Ptolemaios csillagászati főművének eredeti címe nem Almagest volt, mint a butábbak gondolnák, hanem Mathematiké Syntaxis. Ez utóbbit akkor közlik velünk, amikor Dante az első körben meglátja az ókor nagyjait, és felsorolja, hogy ki mindenki volt ott. Már paródiára gyanakodnánk, ahogy a filmen bevágnak minden egyes név után a kis inzertek (click Footnote) valami tudóssal. Ha az volt a cél, hogy a televízió széles nézőközönségével megismertessék Dante nehéz és titokzatos művének tartalmi és intellektuális hátterét, akkor nem kell ez az egész képözön a jajgatva sodródó meztelen testekkel: inkább ültessenek le egy nagytudású öreg professzort, aki jól tud mesélni (mondjuk Hegedűs Gézát), és az magyarázza el azt és annyit, amennyi egy rövid népszerűsítő tévésorozatba belefér. Imádnám.
Ám a sorozat direktben művészi is akar lenni. Elismerem: sokszor az is, szép ötlet a liften lefelé utazó meztelen csoport a főcímben, Francesca da Rimini üres szeme és szája, amely mögött a lángok továbbra is lobognak, vagy Beatrice szeme, melyről nem lehet eldönteni, emberi szem-e vagy bizánci mozaik. Azt már kevésbé tartom szerencsésnek, hogy mindig minden alviláglakó meztelen. Igaz, meztelenségük nem bántó és pláne nem obszcén, de mégis tolakodó – még akkor is, ha Dante így képzelte. Más megírni, más bemutatni.
És elengedtem volna szívesen az aktualizálásokat. A főcímben műtéti monitort látunk, szívhang, URH, ketyerék, nyilván mert a mai ember számára ez hozza legközelebb az alvilágba való leszállásnak, az időleges (klinikai?) halálnak a gondolatát. Mindenképp kilógott azonban a romos Berlin, a nyüzsgő (de bűnös!) New York, a kísérleti atomrobbantás képe, Mussolini mint a felfuvalkodott Filippo Argenti utóda, és persze az elmaradhatatlan deportálások. És gyermeteg dolog a fösvények és kapzsik apropóján a mai tőzsdét bevágni és lábjegyzetelni – nem igaz, hogy akik a tőzsdén dolgoznak, fösvényebbek és kapzsibbak (vagy akár gazdagabbak) lennének sok más embertársuknál.
Dante Pokla ugyan az egész emberiségről beszél, de valójában egyénekről szól. Katedrális, mely remekmívű miniatűrökkel van kibélelve, és nem nagyszabású csoportképekkel vagy tömegjelenetekkel. Greenawayék filmje ezzel szemben állandóan emberfalkákat, arctalan tömeget mutat – gyakran hatásos vágásokkal és emlékezetes áttűnésekkel, de Dante nem erről szól. Szívesebben láttam volna egy-kétperces „Caneó” epizódszerepek füzérében egy-egy remek színészt, ahogy egy jól illusztrált iskolai kiadásban. Lett volna becsületes képeskönyv, mert illusztrálni talán tudjuk a középkort, egy-egy emberi sorsot, karaktert. A párduc meg a lángok meg a lift nem érdekesek.
Sokat markoltak, keveset fogtak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=920 |
