Hammer Ferenc
2012-ig Magyarországnak is át kell álnia a digitális műsorszórásra. Nemcsak a tévézési szokásaink fognak átalakulni, hanem a mindennapi életünk is. Beszélgetés az új médiáról.
A média digitális átállása együtt a digitális, illetve mobil infokommunikációs eszközök használatának terjedésével egy másképp kommunikáló, másképp élő társadalom vízióját sejteti. A kérdés, hogy ez mikor következik be, avagy hogy talán már zajlik is, csakhogy a korábbiakhoz képest a dolgok bejelentése is megváltozott. A dolgok közös megbeszélése révén felsejlő haza hogyan fest az instant kommunikáló chatroomok korában? Mit cserél, aki kütyüt cserél? A kerekasztal résztvevői: Hammer Ferenc, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa, Kitzinger Dávid, a Neumann Ház ügyvezető igazgatója, Magyar Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem stratégiai igazgatója és Rozgonyi Krisztina, a Nemzeti Hírközlési Hatóság alelnöke. Hammer Ferenc: Ha a digitális tévézésre gondolunk, akkor mennyire vezetjük félre magunkat, amikor a tévézés szót használjuk? Ha a digitális tévé helyett digitális tartalomról beszélünk, az mennyire szakmai, vájtfülű megkülönböztetés, és mint ilyen a közönség számára eléggé érdektelen, avagy egy olyan megkerülhetetlen fogalom, ami így is, úgy is használni fog mindenki rövidesen? Kitzinger Dávid: Öt évvel ezelőtt megjelent egy Internet ABC című kiadvány, ahol az Internetet úgy mutatják be a laikusoknak, mint egy tévét, amiben sokkal könnyebb információkhoz jutni. Amiben a műsort vissza lehet tekerni, ráadásul ennek a tévének vissza is lehet beszélni. Ma már ez elég bután hangzik. Ugyanakkor ez a példa sugallja, hogy a digitális tartalmak kérdését talán a digitális tévézés felől érdemes megközelíteni. Mégpedig azért, mert a széles sávú online felhasználók/fogyasztók részaránya ugyan nem túl nagy, de a hagyományos, azaz broadcast rádió és televíziózás átalakulása hozza el az online tartalomfogyasztást a tömegek számára. Persze ezt az egészet úgy mondom, hogy tudom, hogy közben gyorsan változik az is, amit általában vett tévézésnek nevezünk. Rozgonyi Krisztina: Nemcsak a használat, hanem a szabályozás fogalmait is újra kellett gondolni. A hagyományos kommunikációszabályozásban a televíziózás és a rádiózás egy hiperszabályozott terület, bizonyos szempontból még a hírközléshez képest is. A frekvencia mint korlátos közösségi erőforrások elve és az emberi méltóság, továbbá a kiskorúak védelme az analóg korban jó alapul szolgáltak a különböző hatalmi játszmáknak, politikai alkuknak és osztozkodásoknak. A digitális átalakulás digitális tévézésként való láttatása a hatalom utolsó próbálkozása, hogy még bele tudjon szólni olyasmibe, amihez holnap már nem lesz semmi köze. Például nagyjából egy éve a magyarországi digitális átállás stratégiája kapcsán elfogadták az úgynevezett erős multiplex modellt, ami arról szólna, hogy az államnak ne legyen több beleszólása a dolgokba, mint hogy kiválaszt egy szolgáltatót, aki technológiai platformot ad a tartalomnak. Magyarán, az állam nem szól bele a tartalomba. Az én magánvéleményem szerint ez azért történhetett meg, mert kezdetben nagyon kevesen értették, hogy ez mit jelent. Amikor elkezdődött ennek az élesben történő tárgyalása, a törvényelőkészítés, akkor esett le a tantusz. Hát aztán a végeredmény egy öszvér megoldás lett, hogy egyrészről az állam már tényleg csak a jogosultságot pályáztatja, ám, mivel még mindig frekvenciáról van szó, ezért fontos lett, hogy tegyünk bele, amit lehet, ennyi közszolgálatot, annyi hír- és közéleti csatornát és hasonlókat. És akkor most arról nem beszélek, hogy azóta milyen újabb és újabb ötletek merülnek fel, arra nézve, hogy miként is lehetne visszacsinálni ezt az előrelépést is, hogy most már nem direkt szól bele az állam abba, hogy mit nézhetnek és hallhatnak az emberek. Magyar Gábor: Magyarországon, mint mindenütt a világon, a televízió, illetve a digitális tartalmak átalakulása rétegzetten történik. Van egy olyan kétszámjegyű százalékú része a lakosságnak minden országban, amelyik még akkor se internetezne, ha ingyen adnák. Amikor valaki a digitális átalakulást elsősorban digitális tévézésnek tekinti, az szerintem joggal teszi. A magyar felhasználóknak van egy széles, nagyon passzív rétege, aki nagyon nehezen fog megmozdulni egy interaktívabb, válogatósabb médiahasználat irányába. Amikor azt szoktuk mondani, hogy vége van a klasszikus tévézésnek, akkor csak azért szoktuk elmondani, mert a reklámbevételek láthatóan elkezdtek átcsoportosulni az interaktív médiára, ám ennek a részaránya egyelőre az Egyesült Királyságban sem több 20 százaléknál. A régivágású tévézés nagyon makacsul tartja magát. Ma már ugyan nem csak a nappaliban van tévé, hanem a hálóban, a konyhában vagy a gyerekszobában is, ám a lényeg nem változott, mert válogatni ugyan szeretnek az emberek, de az intenzív interaktivitás egyelőre álom. Még valami: a nagyon kreatív médiafogyasztásnak nem biztos, hogy csak a megszokás a korlátja, lehet ott valami más is. Tíz év óta folyamatosan jönnek a tévé és a PC tudását ötvöző ilyen-olyan szofisztikált kütyük, de egyikből sem adtak el száz darabot. H. F.: Ahogy klasszikus mondja, a tévézésben pont az a jó, épp az a megnyerő, hogy nem azt csinálja az ember, amit egész nap csinál, azaz a tévézés veleje, hogy nem kell választani, odafigyelni, felelősséget vállalni. Mit gondoltok az olyan tévészerű képződményről, mint a műholdas helymeghatározó az autóban? Egyelőre csak az van rajta, ami kell a célhoz jutáshoz. De előfordulhat, hogy előre jelzi majd az áruházakat, a benzinkutakat, a piros lámpánál pedig átszalad rajta egy reklámszpot. M. G.: Németországban már van olyan GPS-program, mely a városban szól, hol van szabad parkoló, és hogy a sarkon a cipőboltban leárazás van. Egy Budapest méretű nagyvárosban mindig találsz tízezer, húszezer embert, aki rákapcsolódik egy ilyen rendszerre, de abból még nem lesz üzlet. Százezreket kell bevonni ahhoz, hogy megérje az érintetteknek. H. F.: És mit gondoltok az olyan tévészerű képződményekről, mint a fülhallgatóval használt DVD-lejátszó? Ami kalózmásolatokkal és az internetről letöltött filmekkel csaknem olyan változást okoz a filmiparban már most is, mint a másolás és a fájlmegosztás a zeneiparban. Milyen változást hoz a „digitális videotéka”, azaz a bármikor (pénzért) elérhető online film- és műsortár? És persze nem csak az úgynevezett tévén, hanem mobiltelefonon, laptopon meg még ki tudja, mi mindenen. A zeneiparban működik már az iTunes és társai. M. G.: Ezek kiegészítő szolgáltatások, és lesz olyan réteg, adott esetben nem egy százalék, hanem tíz százalék, akinek ezt el lehet adni. A mozi sajátosságát nem csak a vizuális hordozó határozza meg. Fontos nekem a moziban, hogy elmehessek otthonról, ölembe vegyem a gyereket, vegyek pocsék pattogatott kukoricát, hozzá egy kólát, ülünk a sötétben, és semmi mással nem foglalkozom. A házimozi-rendszerek a tökéletes körbehangzással tökéletes élményt nyújtanak, ha filmet akarsz nézni, de nekem, megrögzött mozibajárónak, soha nem fogja a mozit helyettesíteni. K. D.: Visszatérve a kiegészítésekhez, a régi és az új média új kombinációkban áll össze, új fogyasztási módok születnek. Sok múlik azon, hogy az egyre mobilabbá váló mozgóképi, vizuális tartalmak milyen használati módjai terjednek el. Nekem természetes, ha valaki a metrón fülhallgatóval a fülében bólogat a zenére, de az már idegen, ahogyan az iPodja gyufacímkényi képernyőjén videoklipet néz valaki. Az meg egyenesen ijesztő, ahogy a taxisoknál munka közben megy a kistévé. Például kiderült, hogy a rádió, amit elég sokan el akartak már temetni, a számítógépes, illetve online tevékenységekhez a legjobb kiegészítő, tehát internetezés mellé leginkább zenét szoktak hallgatni. A technológiai lehetőségek önmagukban ritkán szabnak meg használati módokat. Szerintem a mobiltelefonomon a szolgáltatásainak és funkcióinak legfeljebb tíz százalékát használom. R. K.: Azon is sok múlik, hogy az embereket az élet hogyan szorítja rá újabb és újabb technológiák használatára, azaz a fogyasztók közé be kell sorolnunk azokat is, akik nem élvezetből, hanem fogcsikorgatva, kényszerből kezdenek el például számítógépet vagy internetet használni. Például az APEH nyomására digitálisan írástudatlan idősebb könyvelők tanulták meg használni a netet, hogy a bevallásokat online be tudják küldeni. Mi is akkor vettünk az autóba GPS-t, amikor már meguntuk, hogy állandóan eltévedünk, és például az jól jött, amikor Toszkána közepén beírtuk a kütyübe, hogy gyógyszertár, akkor kiírta, hogy három sarok előre és aztán jobbra. M. G.: Emellett persze az is van, hogy amihez elkezd hozzászokni az ember, azt kezdi igényelni minden helyzetben, ugyanakkor egyelőre nem konvertálható minden tartalom minden más platformra zökkenőmentesen. Most is, ha elmész egy jobb szállodába egy gazdagabb országban, akkor a szállodai szobádban a klaviatúrával ellátott tévé alkalmas e-mailezésre is, böngészésre is, van benne Internet. K. D.: És milyen drága. M. G.: Nemcsak az ár, az még hagyján. De amikor beütöm, hogy index.hu, akkor megjelenik valami a tévé egyik sarkában, aztán félig rácsúszva valami más, a többi a másik sarkában. A szabvány még mindig messze van attól, hogy bármelyik tévéképernyőn megjelenjen az, amit számítógép-képernyőn megszoktál. Az Index mobiltelefonra megküldi neked a híreket, de a tévéképernyő-szabvány nem stimmel az online média formátumaihoz, és emiatt darabokra hullik a látvány a tévéképernyőn, és ugyan kinyitni meg lejátszani mindent tud, csak győzd megtalálni a képernyőn. H. F.: Hadd kérdezzek valami másról. Bizonyos értelemben ugyanaz a helyzet, mint amikor a médiatörténészek azon vitatkoznak Harold Innis, Marshall McLuhan vagy Elizabeth Eisenstein munkáit tárgyalva, hogy miként is ragadható meg egy új technológia szerepe, teljesítménye a világban. Általában közmegegyezés van azzal kapcsolatban, hogy a technológiai változás más változásokkal kéz a kézben fejti ki a hatását. Tehát például nem arról beszélünk ma, hogy a nyomtatás hogyan alakította át a nyugati kultúrát és punktum, hanem arról, hogy a könyvnyomtatás miként kapcsolódott össze olyan, nem szigorúan vett mediális átalakulásokkal, mint a kora-újkor tudományos világnézetének átalakulása, a kereskedelmi utak átrajzolódása, vagy a reformáció elterjedése. Tehát azt mondjuk, hogy többek között e folyamatokkal összefüggésben jött létre a nyomtatás, a nyomtatott írásbeliség különféle formáinak elterjedése, ám nemigen mondjuk manapság azt, hogy ezeket a változásokat kizárólag a nyomtatás okozta volna. Amikor McLuhan azt mondja, hogy „a médium az üzenet”, akkor ez így azt jelenti, hogy az új technológia, a használatán keresztül, bizonyos társadalmi kapcsolatokat, cselekvéseket könnyebbé, másokat nehezebbé tesz. A digitális tartalmak, azok használata, vagy ha úgy tetszik, a digitális tévézés mint médium esetében mi lenne az „üzenet”? A digitális tartalmak mely természete az, ami átrajzolja a társadalmi-kulturális kapcsolatok térképét? K. D.: A mobilitás az biztos, és ami ezzel jár, a gyors visszacsatolás lehetősége, illetve hogy mindenki egyszerre kommunikál. M. G.: Ez az egyik, de ami még ennél is fontosabb, az a linearitás, tehát az időkötöttség megszűnése. A klasszikus tévézés arról szól, hogy fél nyolckor van a híradó, és így tovább, vagy amikor a nyomtatott műsorújság közli, hogy közép-európai idő szerint hánykor kezdődnek a műsorok. A digitális tévézés szerintem azt jelenti, hogy ettől a kötöttségtől megszabadulsz. Nyilván túl fárasztó folyamatosan újraszabni a választékot, lesznek, akik a digitális platformon is egybehegesztett lineáris műsorfolyamot fognak nézni, melynek műsorait emiatt továbbra is le lehet majd késni, mint ma a híradót. Például ma is van olyan tévécsatorna, ami a YouTube videómegosztó legnépszerűbb darabjaiból készít szerkesztett tévéműsort, ugyanis van olyan a fogyasztó, aki nem igényli, hogy ő szemezgessen, ezt rábízza másokra. H. F.: Van itt egy fontos dolog, nevezetesen, hogy a digitális tartalmak használatának-fogyasztásának világában hogyan néz ki a társadalmi közös nevező. A közös tapasztalatok, a közös szimbolikus terek, mint egy népszerű tévéműsor vagy a közös idők, mint a fél nyolcas híradókezdés kérdése. Hegel mondta a reggeli újságolvasásra, hogy ez afféle civil vallásos tevékenység, aminek lényege, hogy a nemzet tagjai abban a tudatban olvassák a reggel megjelenő újságot, hogy mindenki ugyanazt csinálja: újságot olvas. Biztos láttatok már olyen amerikai filmet, hogy a nagy autóparkolóban minden autó ajtaja nyitva, és az emberek pisszenés nélkül hallgatják Rooseveltet az autórádiókból. Ezek a dolgok adnak úgymond egy cselekvési ritmust annak a politikai közösségnek, amit nevezhetünk nemzetnek, társadalomnak, köztársaságnak. Milyen a digitális tartalmak használata mentén létrejövő új ritmus? K. D.: A helyhez és időhöz kötöttség megszűnik. Helyette másfajta lehetőségek teremtődnek meg. R. K.: A nyilvánosság abban az értelemben alakul át, hogy a cselekvők idejének a viszonya megváltozik. Egyre több az olyan folyamat, ami szinkronidőben történik. Régen is voltak mondjuk amatőr rádiósok, de ők csak egy pár hozzájuk hasonló rádióst értek el. Ha most történik valami, akkor bárki pillanatok alatt ezrekhez képes eljutni néhány kattintás révén, például úgy, hogy feltesz egy telefonnal felvett képes-hangos anyagot egy videómegosztóra. Az instant reakció lehetősége azt hozza, hogy csapongóbb a nyilvánosság, mint akkor, amikor két-három professzionális újságíró, szerkesztő kezén átment az anyag, amíg eljutott a közönséghez. M. G.: Ahhoz, hogy a változások természetét megértsük, nem a technológiát, még csak nem is a tartalomterjesztésnek a módjait kell vizsgálni, hanem azt, hogy az emberek milyen ritmusban élnek. Az biztos például, hogy ma később kelnek az emberek, mint harminc évvel ezelőtt. És nem azért, mert lustábbak lettek, hanem mert megteremtődtek az olyan munkaviszonyok, amikor is azért kel fel később sok ember, mert a többi ember kiszolgálása a munkájuk. Erre a tényre épültek rá a reggeli tévéműsorok az utóbbi időben, a reggeli tévézés nem csak azért volt elképzelhetetlen, mert pártállam volt, hanem mert nem volt annyi tévénéző, amennyinek érdemes lenne adást készíteni. Most már van elég potenciális néző. Ez az az analógia, aminek mentén érdemes az új technológiák szerepét vizsgálni az életünkben. R. K.: Szerintem mindaddig, amíg az életmódunk, az életritmusunk nem gyökeresen változik meg, addig ezek a fogyasztási szokások sem fognak megváltozni. Viszont megteremtődik a lehetősége annak, hogy máshogy is lehet. Ugyanakkor az a változás, hogy ha kíváncsi vagyok a híradóra, akkor nem nekem kell alkalmazkodnom a műsor idejéhez, hanem az tud alkalmazkodni az enyémhez, az rendkívül nagy dolog. Szerintem a legfontosabb társadalmi változás, hogy igazi pluralizmus jön létre, amikor tényleg lehetőséged van arra, minél többféle dologhoz minél többféle csatornán juss hozzá. És nem csak arról van szó, hogy minél többféle információt tudsz a magad döntése alapján megszerezni, hanem hogy te leszel az, aki annak a hitelét minél több forrásból ellenőrizni is tudod. Szerintem ez az egyetlen dolog, ami igazából indokolttá teszi a szabályozás fennmaradását bárhol a világon, mégpedig hogy az az ötféle csatorna öt független információforrás legyen, és ne két médiabirodalom duopóliuma. M. G.: Van még valami, ami a szabályozásnál fontos lenne. Milan Kundera Schönberg zenéjéből kiindulva arra a következtetésre jut, hogy a világ tele van zenei szeméttel, azaz hangszeméttel, nem így írja, én mondom, hogy már nincs meg az a jogod, hogy egy csendes tengerparton sétálj, vagy a parton csendesen elmélkedj, mert valahonnan biztosan rád tör valami zörej. Szerintem most ez történik vizuálisan. Mindenhol tele lesz minden vizuális szeméttel, és én nagyon szeretném, ha a civilizáció képes lenne megvédeni magát ez ellen. Csak közösségileg lehet megoldani, hogy legyenek nyugodt helyek. Visszatérve a pluralizálódáshoz, itt nem csak a csatornaszám a pluralizálódás kulcsa, hanem az, hogy hányan befolyásolják a tartalmakat, és hogyan vannak ők verbuválódva. Ha a technológiának és a szabályozásnak sikerült megtámogatni azt, hogy minél többen vehessenek részt a tartalmak előállításában, minél többen szabadon adhassák saját olvasatukat a tényekhez, az az igazi pluralitás kulcsa. Persze jön a fejetlenség, hogy ki mondja meg, hogy mi is az igazság, meg mi az objektivitás, de ezek a dolgok eddig is ilyen versenyben alakultak ki. Biztos jót tesz az Encyclopedia Britannicának is, ha megszorongatja a Wikipédia közössége, holott tudjuk, hogy néhány szócikket a Vatikán meg a marketingesek írnak, de a verseny mindenképpen jót tesz abban a folyamatban, ahogy kialakulnak a hitelesség új pontjai és sztenderdjei. R. K.: Szerintem az első feladat nem a szabályozás, hanem az oktatás. Hogyan tanulom meg, hogy megmérjem magam az információkon, hogyan tanuljam meg azt, hogy minek hiszek, minek nem hiszek. A forráskritika kérdése, hogy úgy mondjam, bölcsészvircsaftból társadalomszervező erővé vált a Google, a lánclevelek és az internetes kacsák korában. M. G.: A média és a hitelesség dolgával az a bajom, hogy magyar nyelvterületen annyira kicsi a labor, hogy ami benne kiforr, nagyon könnyen elbillen a szélsőség felé, tehát nincs meg az a kritikus tömeg, ami megmutatná, hol van a főáram. A nagy tömegnek persze veszélye az elsekélyesedés, azaz hogy minden elkezd a közép felé tartani. Én éppenséggel a másik véglettől félek jobban, hogyha túl kicsi a közeg, akkor nem tud kialakulni az a konszenzus, ami mindig nagy számú versengő munkája révén jön létre. Még egy dolgot hozzáteszek. Régen is voltak amatőr filmcsoportok, de a produkciós költségek drasztikus csökkenésével ez most tömegessé válhat. Nem az az illúzióm, hogy valamiféle a tömegművészet alakul majd ki. Az olcsóbb, szabadon hozzáférhető technikának lehet egy olyan hétköznapi funkciója, hogy amit most részben a médiától várunk el, nevezetesen a tényfeltárást, az népművészetté kezd átalakulni. Én őszintén szólva nemigen vágyom egy olyan világba, ahol mindenhol figyelnek, és most már nem csak a Nagy Testvér, hanem a szomszédom is. Egy pozitív hozadéka azért lehet ennek: végre nehezebb lesz hazudni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 48-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9198 |
