Hungler Tímea
Bosszúálló nőket mindig is láthattunk a filmvásznon, de teljes fegyverzetben és harci kedvvel csak most pattantak elő.
Tegyük a kezünket a szívünkre: hányunknak nem fordult már meg a fejében, hogy miszlikbe aprítsa a hűtlen szerelmest, ciánt csempésszen a rivális kávéjába, vagy egyszerűen csak úton-útfélen keresztbe tegyen az áruló barátnak? A bosszúvágy egyidős az emberiség történetével – az ábrándozás és a konkrét cselekvés között azonban hatalmas szakadék tátong, nem mindannyian vagyunk képesek arra, hogy a vérszomjas Erünniszek szerepét magunkra öltsük: van, hogy a lelkierő, van, hogy a hatalom, és van, hogy az alkalom hiányzik hozzá.
Édes Annák
A bosszú csak első, felületes megközelítésben férfias játék, a mitológia ugyanúgy hemzseg az igazságosztó hölgyektől, mint a filmtörténelem, a repertoár ráadásul széles: a véres kegyetlenkedések és a rafinált trükkök egyaránt beleférnek. Hogy mi, lányok, asszonyok, anyák, feleségek és szeretők mit találunk bosszúra érdemesnek, igencsak beszédes – szinte alig akad olyan mozi, ahol ne egy pasi volna az ámokfutás kiváltó oka, lett légyen szó hűtlen elhagyásról, testi-lelki erőszakról, jobb esetben egy szétdúlt családi életről.
A gaz hím(ek)et többféleképpen lehet móresre tanítani – a türelmetlenebb típus pillanatokon belül robban, és vad (ön)pusztításba kezd, az elszántabbak azonban akár éveket is képesek várni, bizonyítván a szicíliaiaktól eredő, de a Star Treket és a Kill Billt is megjárt mondás igazságtartalmát: „A bosszú hidegen tálalva a legjobb.”
És személyre szabva – tegyük hozzá. A helyes stratégia elsőszámú szabálya: mérd fel mindig alaposan, hogy kivel állsz szemben, és rúgj oda, ahol a legjobban fáj. Éppen ezért az olyan mozik, mint a Carrie, A rém, Az ismeretlen, a Lányok, a Ms. 45, a Végzetes vonzerő vagy a Bais-moi – Dugj meg!, nem is annyira bosszúfilmek, mint inkább változatok Édes Anna keserű történetére: az éveken keresztül kihasznált, elfojtásoktól, rossz emlékektől szenvedő és időközben megkeseredett leányzóknál egy szép napon elszakad a cérna. Másképpen szólva: amit tegnap elviseltek, az mára kibírhatatlannak tűnik, így könnyen előfordulhat, hogy nem csupán a bűnösöket, de azokat is leigázzák, akikről úgy vélik, hozzájuk tartoznak, vagy pechjükre a közelben tartózkodnak. Prostituáltak lázadnak a sorsuk ellen a Baise-moi – Dugj meg!, A rém vagy a Lányok című filmekben; sikertelen kapcsolatait veri le egy ártatlan nyuszin és Michael Douglas családján a Végzetes vonzerő szerkesztője (Glenn Close); a Ms. 45 megerőszakolt főhősnője vagy a porig alázott tinilány, Carrie rég nem nézi már, hogy ki is a valódi vétkes, a bűnösöket és a gonoszságot az egész világgal azonosítja.
A lányok esztelen ámokfutásának a lényege majd mindig az arctalanság, az általánosítás, a sztereotípia és a düh. Ez utóbbi pedig még fokozottabb, ha a hősnő kis időre megtapasztalta, milyen is a napos oldal – a bálkirálynőként tündöklő Carrie (Sissy Spacek), akire aztán dicsősége pillanatában egy durva tréfa következtében vödörnyi disznóvér zúdul, vagy a szerelembe eső Aileen (Charlize Theron) A rémből a boldog, ám rövid kitérő után még elviselhetetlenebbnek érzi a kegyetlen valóságot, ahol a nyertesek között csak örök vesztesek lehetnek. Esetükben a bosszú a lázadás sajátos formája – forradalmárok ők a kegyetlen világ ellen vívott magányos harcban, melynek vége természetesen mindig a bukás.
Ahány házasság, annyi szokás
Hogy a hatalmat ki gyakorolja, mindig kulcskérdés. Az Egy ágyban az ellenséggel, a Most már elég!, vagy a Dogville – A menedék című filmek öntudatra ébredő nők történetei, akik egy ponton túl megelégelik, hogy a biztonságért, az anyagi jólétért, a „feleség” státuszáért engedelmességgel tartoznak a férjeiknek, hogy szemet kell hunyniuk a szeretők egyre szaporodó száma fölött.
Míg az első két mozi egy házasság történetén keresztül mesél a „családon belüli testi-lelki erőszakról”, a Dogville – A menedék mindezt egy képzeletbeli amerikai kisváros és a hősnő, Grace (Nicole Kidman) „frigyén” keresztül teszi. Mindhárom történetben hasonló, hogy az idill fokozatosan fordul át rémálomba – a tündérmese a házassággal veszi kezdetét, az ifjú ara kezdetben lelkes és boldog, bizonyítani akar, majd ráébred, hogy nem csupán használják, de ki is használják: a férj irányításra törekvő, basáskodó alkat, aki kisajátítja őt, törvényes keretek között tartja fogva.
Revansot venni egy ilyen férfin egyszerű, csak nehezen kivitelezhető. Ha követjük az aranyszabályt, vagyis oda rúgunk, ahol a legjobban fáj, elég, ha visszaszerezzük az irányítást a saját életünk felett, más szóval: mi gyakoroljuk a hatalmat. Hogy az esetek többségében mindez elfajul, és végül öldökléshez vezet, a férj jelleméből következik: az önállósodó, új életet és kapcsolatot kezdő, válást fontolgató vagy szökést tervező nő nem illik bele a férfi ideáltípusába, aki ezért – vesztére – a megzabolázásával kísérletezik.
A „bosszú” kezdetben nem is szándékos – a nő, amikor az áldozat szerepéből kitörve megpróbál „túllépni”, vagyis önvédelmi okokból menekülőre fogja, nem tesz mást, mint szakít az alárendelt pozíciójával, megbont egy, a férfi számára kényelmes, a nő számára tarthatatlan helyzetet. Mivel azonban a férj érdeke a status quo, a feleség kénytelen feladni a passzivitást, és egy harcosabb, cselekvőbb magatartásformát felvenni, védekezésből támadásba lendülni. (Hogy lépéselőnyhöz jusson, Julia Roberts úszni tanul az Egy ágyban az ellenséggel című filmben, a Most már elég! főhőse, Jennifer Lopez pedig önvédelmi sportokra adja a fejét).
Lars von Trier Dogville – A menedék című filmje egy rossz, a nő számára előnytelen kötelék iskolapéldája. Az üldözött, büszke és elegáns Grace-t (Nicole Kidman) egy látszatra mintaszerű kisváros fogadja be, két hetet adva neki, hogy bebizonyítsa, méltó a bizalomra. Hősnőnket azonban a kiszolgáltatott helyzet, az, hogy nem egyenrangú félként lépett a kapcsolatba, áldozattá teszi: a felajánlott „menedékért” Dogville egyre többet kér cserébe – előbb csak a munka terén, majd szexuálisan és érzelmileg is kihasználják a menedéket kérő nőt. Grace – akárcsak a már említett filmek hősei – először szökni próbál, a városnak azonban ez nem érdeke, visszahozzák, és egyre jobban megtörik: a hajdani grácia már a múlté, lánccal a lábán, csengettyűvel a nyakában tengeti a napjait. Grace sorsa példázza, hogy az olyan „kapcsolatokért”, melyek csupán az egyik fél számára járnak előnyökkel, majdhogynem krisztusi szenvedésekkel kell fizetni.
A film végi bosszú éppen ezért nem csupán a nő jellemfejlődésére és magára találására bizonyíték, de leszámolás a keresztényi, az irgalmon és a megbocsátáson alapuló értékrenddel is. Ha kínozna is minket a lelkiismeret, netán a bűntudat az embertársainkon, ellenségünkön, hajdani szerelmünkön elkövetett bosszúért, felmentést adhatunk magunknak, ha nem istent, hanem önmagunkat és a saját értékrendünket tekintjük az origónak.
Hölgyválasz
A bosszú nem éppen elegáns dolog. Magára valamit adó jól nevelt úrinő közvetlenül nem is gyakorolja, megbújik inkább a háttérben, és onnan mozgatja a szálakat. Jobb, ha a piszkos munkát másokkal végeztetjük el, ha pedig mégis úgy döntünk, hogy tevékeny részt vállalunk a világ megbillent egyensúlyának helyreállításában, a helyes eljárás, ha addig kavarunk, amíg bosszúnk tárgya lehetetlenné nem teszi, vagy el nem intézi saját magát.
Mint például a Cukorfalat című kamaradrámában, ahol a tizennégy éves Hayley (Ellen Page) olyan hatékonyan terrorizálja a pedofil fotóst (Patrick Wilson) – még egy kasztrálást is képes hitelesen eljátszani –, hogy az végül öngyilkosságot követ el. Azokban a filmekben, ahol az ítélet nem a halál, csak a tisztes kompenzáció, a bosszú „legenyhébb” formája az állandó kellemetlenkedés, a napi bosszúságok okozása, a lelki terror (Dögölj meg, John Tucker, Elvált nők klubja, Meglesni és megszeretni), legsúlyosabb megnyilvánulása pedig a pellengérre állítás, a nyilvános megaláztatás.
A szellem asszonyainak bosszúja mindig rafinált, a manipuláción, a tettetésen, a kiváráson, ha tetszik, a színházon alapul: intellektuális, gyakorta verbális síkon zajlik. A Melletted megcsalt menyasszonya (Tompos Kátya) legalább akkora színészi teljesítményről tesz tanúbizonyságot, amikor nem létező szeretőt kreál magának, mint a Ms. 45 – A bosszú íze című filmben Milla Jovovich, aki három embernek is szerelmet hazudik, jogosan bízva abban, hogy valamelyikük majd csak elintézi brutális pasiját, vagy a Cukorfalat – célja elérése érdekében – Lolitát játszó hősnője.
A Csodálatos Júlia dívája, Julia Lambert (Annette Bening) még egy hosszas játszmába is hajlandó belemenni, hogy kivárja a kellő időt az ellencsapáshoz. Bosszúja oka kettős: fiatal szeretője érzelmileg és szakmailag egyaránt kihasználta, szerelmükért cserébe egyre több szívességet, anyagi támogatást kért, ráadásként belehabarodott a színésznő ifjú riválisába is. Julia okos nő, hamar felméri, hogy – ha már az érzelmi és szakmai sík összekeveredett – befolyásának köszönhetően ez utóbbi téren tud visszavágni igazán. Amíg sebzett és gyenge, átadja a terepet, félreáll, a látencia periódusa azonban a rákészülés időszakával egyenértékű – hősnőnk csak az alkalomra vár, hogy bebizonyítsa, sem nőként, sem pedig színésznőként nem lehet még leírni.
Akárcsak a Minden végzet nehéz írónőjét (Diane Keaton), aki Jack Nicholson által sebzett lelkét nem csupán a roppant vonzó Keanu Reevesszel gyógyíttatja, de a Párnakönyv főszereplőjéhez (Vivien Wu) hasonlóan az írást használja fel arra, hogy revansot vegyen. Esetében a színdarabbá gyúrt szerelmi csalódás nem csupán a freudi értelemben vett beszédterápia része, de olyan, csak a hűtlen szerelmes által kódolható üzenet, mely műalkotás formájába csomagolva még csak tetten sem érhető, számon sem kérhető.
Amit pedig kiírunk magunkból, azon már túl is vagyunk. Édesebb női bosszú nincs is a közönynél, az „amit ma tartok, azt elejtem, amit ma tudtam, elfelejtem” állapotánál. Éppen ezért a szerelmét Anyeginnek felajánló, majd elutasításban részesülő büszke Tatjana (Liv Tyler) a világirodalom és a filmtörténet egyik legfigyelemreméltóbb bosszúálló angyala, aki revansot azzal vesz csak igazán, hogy túllép és elenged. Hiába epekedik évekkel később a megfelelő alkalmat megragadni képtelen, szerelmes Anyegin (Ralph Fiennes), erről a nőről már örökre lekésett.
Killer Queens
Ha a bosszúvágyat egy hajdan volt nemi erőszak (Az igazság útja) vagy a család lemészárlása felett érzett keserűség táplálja, az igazságosztó nő akár évtizedeken keresztül is képes terveket kovácsolni, hogy lerója végül a tartozását. Van, aki a szülei haláláért fizet meg (Blanche, a bosszúálló angyal, Gyorsabb a halálnál), és akad olyan is, aki az ellopott boldogságért vesz revansot (Barb Wire – A bosszúálló angyal, Hosszú jegyesség, A kéz, amely a bölcsőt ringatja, Kill Bill, A bosszú asszonya, A másik én).
A kerékbetört női sorsoknak a bosszú ad újabb lendületet – amíg a bűnösök meg nem lakolnak, a bosszúálló angyalok nem képesek érdemben folytatni az életüket, a vendetta teszi lehetővé, hogy túllépjenek végre a fájdalmukon. Ez azonban nem minden esetben jár kielégüléssel: A bosszú asszonya ártatlanul börtönbe zárt hősnője (Lee Yeong-ae), amikor végre megfizet lánya elrablójának, legalább olyan elveszettnek és tanácstalannak tűnik, mint Uma Thurman a Kill Billből, akiről nehéz eldönteni, hogy a film utolsó, fürdőszobai jelenetében boldogságában, felszabadultságában vagy kiábrándultságában sír-e.
A bosszú, különösen, ha előkészítése évtizedeket emészt fel, életcéllá válik, melyet beteljesítve a hősnőket könnyen hatalmába kerítheti az üresség és a hiábavalóság érzése. A hosszan konzervált gyűlölettel az a legfőbb baj, hogy már nem is annyira gyűlölet, mint inkább rögeszme – az érzelmek rég kihűltek, a motiváció alább hagyott, a gyászmechanizmus akarva-akaratlanul, de beindult, a hősnőnek, ha tettét végre akarja hajtani, fel kell piszkálnia magában a tüzet, hogy cselekedni tudjon. Nem véletlen, hogy az igazságosztó szerepében fellépő nők többsége az utolsó pillanatban visszariad a tettétől – a Gyorsabb a halálnál című westernben Sharon Stone a végső leszámolás előtt kereket old, és A bosszú asszonya című mozi főszereplője sem csupán a távol-keleti udvariasságnak engedve tessékeli maga elé az elrabolt és meggyilkolt gyerekek vérszomjas szüleit, és lő végül egy hullába.
„Ha a szerencse rámosolyog valami olyan ronda dologra, mint a bosszú, az nem csak arra bizonyíték, hogy Isten létezik, hanem arra is, hogy egyenesen az ő akaratát teljesítjük” – mondja a Fekete Mamba néven elhíresült bérgyilkosnő (Uma Thurman) a Kill Billben. Az öldöklő angyalok, amikor fegyvert vagy kardot ragadnak, egyrészről a család lemészárolt férfitagjai helyett cselekszenek – és ezáltal maguk is csatába induló férfiakká válnak –, másfelől viszont isten szerepét öltik magukra, egy jókra és gonoszakra osztott bipoláris értékrend alapján ítélkeznek.
Hogy a bosszúszomjas lányok harcos típusa az utóbbi időben elszaporodhatott, részben az emancipáció, részben eredményorientált világunk számlájára írandó. Már nem csupán traktort és multivállalatot tudunk vezetni, de gyilkolászásban is vagyunk olyan jók, mint a férfiak. Ráadásul a nagy ügybuzgalomban még túl is teljesítjük a tervet: a vásznat egy ideje a vietnami háború hadviselése, a „search and destroy” szelleme lengi be – a bosszú Killer Queenjei legalább olyan teljesítménycentrikusak, mint a forrófejű Édes Annák: amíg kivégzik azokat, akik miatt a hadjárat elindult, a civil lakosságot is megtizedelik.
Ha a nagy kaszabolásban néhány nőnemű áldozat távozik is az örök vadászmezőkre, biztos, hogy háromszor annyi férfi követi őt oda, mintha csak a bosszúfilmekben vennénk revansot a férfiuralomért, kapnánk kárpótlást a többségében az erősebbik nemhez tartozó filmrendezőktől. Pedig nem árt felidézni a leckét a Kill Billből: „A bosszú sosem tisztás. A bosszú erdő. Könnyű benne eltévedni.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 34-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9194 |
