Filmvilág

Kísérleti láncolat

Teszler Tamás

A főváros első művészmozija szeptemberben jubilált, hetvenöt éves. Hiába van múltja, a jövője bizonytalan.

E jeles alkalom, a tiszteletteljes főhajtáson túl, leginkább pesszimizmusra ad okot: a Toldi históriája a magyar mozitörténetírást eleddig hidegen hagyta, ahogy a jelene is érdektelennek tűnik: pillanatnyilag senki se igyekszik megmenteni magának (netán az utókornak) az alternatív mozgóképek lassan kiüresedő bázisát.

Pedig lenne mit menteni. Mindenekelőtt azt a még létező szellemet, amely kultuszt teremtett, a kísérletezés szellemét, amely kezdettől fogva átjárta a City néven napvilágot látott mogzóképszínházat, és amely az ’50-es évek közepétől körülbelül másfél évtizedenként határozottan, szinte elementáris erővel tört elő, hogy ameddig a fojtogató körülmények engedték, termékenyen alkosson.

A Toldi története ígéretes kísérleti törekvések és tipikus haláltáncaik láncolata, ritmikus hullámmozgás az értékteremtés és az enyészet végpontjai között. Most enyészet, amelyet hamarosan el kéne söpörnie a kiszabadulásra váró szellemnek.

A mozi intézményének válságából kiutat találni, főleg egy alternatív art-mozinak, talán az eddigi legnehezebb túlélő-mutatvány lesz. Egyelőre a totális bizonytalanság az úr, csak egy, ami biztos: a Toldi felszínre került mozitörténeti relikviái fájdalmasan gazdag korszakokról mesélnek a jelennek.

Vélt és valós kísérletek (1932–1954)

Az 1932. szeptember 3-án megnyíló Citynek eleinte nehezen ment. A napközben igen élénk banki és üzleti élet után estére elnéptelenedett a filmszínháznak is otthont adó Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) út; a város távolabbi pontjairól csak kevesen jöttek ide filmet nézni. A forgalmat a kisfilmekből összeállított műsorok lendítették fel, amelyeket a közönség itt láthatott először. Különösen népszerűek voltak a Walt Disney filmsorozatok; Miki egér és Donald kacsa meséi a város minden részéről vonzották a gyerekeket (és kísérőiket).

A City különcsége a világháborúban és azt közvetlenül megelőző időszakban is megmutatkozott. A fővárosi premiermozik között nemcsak a legtöbb filmet játszó mozik egyike volt, de emellett teret adott a felújított filmeknek és egy kevésbé ismert műfajnak, a kisjátékfilmnek is úgy, hogy mindeközben műsorkínálatát, a központi szabályozást figyelmen kívül hagyva, szabadon állította össze.

Az 1942-ben Szittya névre átkeresztelt filmszínház kínálata a háború utolsó éveiben már egyre kevésbé tért el budapesti premiermozikétól, azonban a Csodarepülő című film sikere az 1944-es évet újból különlegesnek mutatta a történetírók számára. Lajta Andor mozikrónikás kézirata és más, feltehetően ebből a szövegből táplálkozó források páratlan eredményként említik a Csodarepülő több mint féléves műsoridejét (holott akkoriban más premiermozik is hasonló ideig tartottak műsoron egy-egy filmet, valószínűleg nem a kiugró siker, hanem a hiányos filmellátás miatt).

A világháború után ismét Cityként megnyíló mozi először a Szociáldemokrata Párt irányítása alá került, majd jött az államosítás. A Színház és Mozi című heti magazin 1950. február 19-i számában a filmszínház, megelőzve az áprilisi névváltoztatási hullámot, már Úttörő néven szerepelt. Egyes források kis ú-val említik a mozi ezen periódusát, felvetve annak a lehetőségét, hogy a név mögött egy új, rendszerkompatibilis mozitípus húzódott. A jelenleg ismert források erre a kérdésre nem adnak választ, biztosan csak az állítható, hogy majd’ másfél év után a Színház és Mozi 1951. augusztus 3-i száma már Toldi néven jegyezte a filmszínházat.

Az 1952-es esztendő szintén egy új, de már bizonyítottan létezett mozitípus befogadását hozta: áprilisában bezárták a Toldit, azzal a céllal, hogy május 1-jén mint plasztikus filmszínházat újra megnyissák. A kétpólusú világ technikai versengése a háromdimenziós filmekre is kiterjedt, a versenyben Magyarország is jelentős szerepet vállalt: hazánkban Bodrossy Félix és Györffy József dolgozott a plasztikus film egy általuk kifejlesztett verzióján. Az új eljárás tökéletesítésére a július 25-én induló Toldi Plasztikus Filmszínházban került sor. A nyilvános díszbemutató napjától fél éven át hosszú sorok kígyóztak a jegypénztár előtt, azonban Bodrossyék, akik az új vetítési technológia mellett a bemutatott plasztikus filmeket is maguk készítették, feletteseikkel ellentétben nem részegültek meg a sikertől: tudták, hogy a műfaj megköveteli a filmek folyamatos gyártását; ugyanaz a különleges látvány nem érdekli a közönséget örökké. Folyamatos küzdelmet folytattak a filmkészítésért és az új művekre ténylegesen özönlő közönségért, miközben látványosan fejlesztették a technológiát. Mindez mégis kevésnek bizonyult: hiába készült el 1953 végén a Sportoló ifjúság című kisfilm, amely térhatása a korábbiakhoz képest ötven százalékkal jobb volt, és hiába gratulált meghatottan a filmfőigazgató a filmhez, az alkotás már nem kerülhetett műsorra, a megvalósításra váró forgatókönyvek pedig többé nem kaptak pénzt; az apadó nézőtábornak be kellett érnie a meglévő filmekkel. 1954. február 5-én ugyan volt még egy díszbemutató, de „csakhamar célzások keltek szárnyra a rentabilitásról, a ráfizetésről, s kezdtük sejteni, hogy művünk felett meghúzták a lélekharangot. 1954. március 5-én bezárták a Toldit, a világ második plasztikus filmszínházát” – emlékszik vissza Bodrossy a magyar plasztikus film történetének szomorú végére.

A főváros első művészmozija (1969–1974)

A Debrecenben 1966-tól sikeresen megvalósított magyar művészmozi-modell két év múlva Budapesten is követőre talált: a Gorkijnak lehetősége nyílt arra, hogy a Filmtudományi Intézet állományából Magyarországon még be nem mutatott kortárs művészfilmeket vetítsen. A főváros első, akkor még átmeneti művészmozijának teltháza előadásai egy idő után „kinőtték” a nézőteret. Ekkor merült fel az ötlet, hogy ezeket a vetítéseket át kellene helyezni a majd’ háromszor akkora Toldiba. A mozi élére újonnan kinevezett vezető, Gémes György lényegre törően foglalta össze az akkori helyzetet: „A magyar filmek ekkor már tíz éve a Puskinban mentek, a Gorkij pedig repríz moziként ugyancsak színvonalas sorozatokat vetített. Olyan mozi azonban nem volt, ahol rendszeresen és kizárólag művészfilmeket játszottak volna.”

1969 novemberétől kezdetét vette egy hároméves kísérleti időszak. Első lépésben a Gorkijtól örökölt, profilba illeszkedő, ritkán látható kortárs művészfilmek kerültek műsorra, valamint retrospektív sorozatok. 1971-től tovább gazdagodott a kínálat: egy éven át a rövidfilm-stúdiók munkáit nézhette meg a közönség, havonta egy alkalommal. A rendszeres vetítések mellett alkalmi rendezvények is helyet kaptak; a nézők több ízben személyesen találkozhattak a filmek alkotóival, vitákon, beszélgetéseken vehettek részt, a fontosabb filmeket pedig nemegyszer a filmkulturális ismereteket gazdagító kiállítások és kiadványok kísérték.

1972-ben, összegezve az elmúlt évek tapasztalatait, elkészültek az első pesti stúdiómozi, a Stúdió ’72 tervei, amelyek egy háromtermes moziról és a programok további bővítéséről szóltak. A nagyteremben aktuális művészfilmek, a kisteremben ehhez kapcsolódó retrospektív sorozatok, a klubteremben pedig a Balázs Béla Stúdió vitákkal, előadásokkal egybekötött vetítéseit tervezték. A kétszintes mozi felső emelete filmtörténeti és filmesztétikai kiállításokra alkalmas vitrinsornak, illetve filmes kiadványokat árusító könyvesboltnak adott volna helyet. Két évvel később azonban végérvényessé vált, hogy az elképzelések se formai, se tartalmi szempontból nem valósulhatnak meg: a mozgalmas kísérleti periódus után hivatalosan is Pest első stúdiómozijává kinevezett Toldinak a futó műsor mellett be kellett érni néhány premier előtti vetítéssel és a meglévő filmállományból összeállítható válogatásokkal.

A felszabadultság ereje (1991–1995)

A szocializmus idején elfojtott szellemi energiák felszabadulása a ’90-es évek első felét olyan kulturálisan meghatározó korszakká tették, amely kedvezett a „kollektív álmok” megvalósításának: nagy volt a tenni akarás (ahogy az érdeklődés is); az emberek önsanyargató módon, állami támogatás nélkül is hihetetlen energiákat mozgattak meg a kultúra terén.

1991. április 1-jén az alig pár hónapos Fahrenheit 451 kulturális egyesület filmforgalmazást tanult esztergomi hallgatói tervek garmadájával nekivágtak, hogy a szellemi centrumként működő Egyetemi Színpad mozira írt változatát megvalósítsák a Toldiban. Koncert, színház, kabaré, kávézó, film- és rockklub, illetve tudományos előadássorozat szerepelt a tervekben, a szintén gazdagra álmodott filmkínálat mellett. A gyarapodó programok életképesnek bizonyultak, azonban a moziban elhatalmasodó Razzia rockklub elrémisztette a nézőket, a vezetőséget pedig a klubot támogatók és ellenzők táborára szakította. A profit versus kultúra küzdelem végül felőrölt mindent: a Toldi megtépázott hírnévvel, romos állapotban 1992. május 20-án bezárt.

Az újrakezdésre nem kellett sokig várni: a filmgyárból kilakoltatott Balázs Béla Stúdió, élén Durst Györggyel, a nyár folyamán beköltözött az épületbe; itt folytak tovább a gyártási és egyéb munkálatok, illetve a mozi is megint kinyitott. Durst, szabad kezet biztosítva Horváth Györgynek és Kövesdy Gábornak, kettejüket kérte fel a megújult mozi irányítására, amely 1993. szeptember 25-től már két teremmel várta a látogatókat. Innentől mozi és stúdió, majd nem sokkal később az itt kialakuló biciklisfutár szubkultúra, ha nem is zökkenőmentesen, de szimbiózisban élt egymással: élénk életet élő, alkotó stúdió; filmforgalmazó, fesztivált szervező mozi együtt, egy helyen. Ekkor és itt indult a Titanic, a melegfesztivál és a Tilos-bulisorozat is. Durst underground kulturális központtá akart tenni a Toldit, ami távozásáig sikerült is. A mozi kultikus intézménnyé vált: az emberek már önmagáért látogattak.

A ’90-es évek derekától azonban újabb hullámvölgy következett: a BBS darabokra hullott, holdudvara elpárolgott, távozott a Horváth–Kövesdy-páros, ahogy végül a stúdió is; elfáradtak a támogatás nélküli szellemi potenciák, begyűrűzött az érdektelenség, a mozipiac egyre inkább ellehetetlenült.

A Toldi jelene a túlélésről szól, s innen nézve a hetvenöt esztendő még nagyobb tiszteletet érdemel, a bejárt útról már nem is beszélve.