– Szerinted dokumentumfilmes-e Michael Moore?

– Almási Tamás: Foglalkozás szerint – meg George W. Bush szerint – igen. Azért is haragszik Bushra, mert egyszer beszólt neki. Megkérdezte tőle, hogy ő tényleg valami dokumentumfilmes-e, és talán választhatna magának valami jobb szakmát. De ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy a filmjei alapján dokumentumfilmesnek tartom-e, akkor igencsak zavarban vagyok. Szerintem inkább „filmplakátokat” készít, ha keményebben akarok fogalmazni, azt mondom, hogy bulvár-dokumentumfilmes. Amit ő csinál, azt a politikában demagógiának hívják. Kiáltványokat intéz az emberekhez, indulatokat gerjeszt. Persze én is úgy gondolom, hogy igazán szeretni szerelemmel lehet, és filmet csinálni is csak szerelemből, illetve valamiféle erős belső késztetésből, de filmkészítés közben vissza kell fognia magát az embernek, nehogy a hév elragadja, elferdítse szándékait, hogy amit mond, az önmagán belül igazolható rendszerré álljon össze. Moore vitán felül rendkívül tehetséges exhibicionista médiaszereplő. Ahogy a demagóg politikusok, ő is indulatokra épít, az emberek sérelmeire, amelyek lehetnek persze jogosak is. Csak a válasz, amelyet a sérelmekre ad, illetve az a világ, amelyet megmutat, egyáltalán nem következetes. A Sickóban is valós és valótlan elemek vannak egymás mellé téve. Tehát nem tudom, hogy komolyan vehetem-e azt az egyébként nagyon is valóságos problémát, hogy az amerikai egészségügyi rendszerrel súlyos bajok vannak, ha a kritikájában olyan ellenpéldákat hoz fel, mint Kuba, és azt állítja, hogy Kuba maga a mennyország, vagy hogy a francia egészségügyi rendszer csodálatos, az angolról és kanadairól már nem is beszélve. Miközben tudjuk, hogy Angliában sok esetben éveket kell várni egy-egy műtétre, Franciaországban épp most düledezik a szociális rendszer, mert nem győzik finanszírozni. Moore filmje ugye bemutatja, hogy Kubában csak néhány centbe kerül az a gyógyszer, amelyért az Egyesült Államokban több mint száz dollárt kérnek. Csak éppen azt a kérdést nem teszi fel, hogy ki fizeti ki az árkülönbözetet, és mi az oka, hogy ennyire eltérőek az árak. Nem éppen ezzel magyarázható a két ország életszínvonal-különbsége? És így az alapproblémára sem lesz válasz, hogy ugyanis mi a baj az amerikai egészségüggyel, mit kellene változtatni. Ez persze nem az én dolgom, nem is a dokumentumfilmeseké, noha gondolkodó emberként izgat, hogyan lesz vajon olyan egészségügy, amelyben az emberélet fontosabb a forintoknál, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy számolatlanul kell önteni bele a pénzt, és nem kell jól megszervezni. Nekem egyébként már Leni Riefenstahl is eszembe jutott többször Moore filmjei láttán. Mindketten rendkívül tehetségesek, mind a kettőjükre érvényes az a kitétel, hogy az alkotónak erkölcsi felelőssége van a művével és főként a befogadókkal szemben, ezért nem biztos, hogy feltétel nélkül elfogadható a mondandójuk. Persze Moore-t igazolja az eredmény, hiszen ha jól tudom, a Sicko bevétele harmincmillió dollár fölött jár már, a 9/11-é meg százmillió körül volt. És ha hozzá hasonlóan demagóg lennék, megkérdezném, miért nem ad a három filmjével szerzett pénzből mondjuk százharminc milliót az amerikai egészségügynek.

– Adott: tizenkétezer dollárt annak az embernek, aki a Moore-ellenes internetes honlapot működteti, hogy gyógyíttathassa a feleségét.

– Épp ezért jutott eszembe: tizenkétezer dollárral letudta a lelkiismeretét. Úgy tűnhet, hogy haragszom Moore-ra. Én a Roger & Me című filmje után majdhogynem rajongója lettem, bár abban is ott voltak ugyanezek a túlzások, plakátszerű megfogalmazások; azóta viszont folyamatosan ábrándulok ki belőle. Fábri Zoltán, aki a mesterem volt, azt mondta, hogy a filmkészítés legelőször is morális alapállás a világban, erkölcsi felelősség, és minden csak ez után következik. Én is ezt vallom. Nem lehet indulatból, gyűlöletből, utálatból filmet csinálni.

– Az az érdekes - és most nem Moore-t akarom védeni, csak gondolkozom –, hogy a nézőket fel lehet rázni azzal az alapállással is, ahogyan te csinálod a filmjeidet, az ózdi sorozattól a Sejtjeinkig, meg a Moore-éval is. Hiszen a Sickóban sem csak gyűlölet és indulat van, hanem felháborodás is, ami az egyik legegészségesebb emberi reakció, és egy nagy adag együttérzés: engem is arra ösztönöz, hogy éljem át azoknak az embereknek a sorsát, akiket az amerikai egészségügy az út szélére dob, hagyja őket meghalni. És tény, hogy demagóg és maszatol, hiszen valóban úgy tesz, mintha a kubai egészségügybe az angyalok öntenék a pénzt az államon keresztül, és a francia paradicsomi állapotok leírásánál is talán csak egy félmondatban jelzi, hogy magasak az adók. De alapvetően igazsága van abban, amiért megcsinálta a filmjét, hogy nem szabad hagynunk, nekünk, többieknek, sőt, ki kell kérnünk magunknak, hogy embertársainkat egy rossz rendszer kivesse magából.

– Lényegében azt mondod, amit én: ez egy filmplakát, ezért bizonyos műfaji alapszabályokat nem lehet számon kérni rajta. Ha viszont dokumentumfilmként vizsgáljuk, számon kell kérnünk ezeket. Két barátommal néztem meg a filmet, egyikük külföldön él, és ők is így látták: igen, felháborítóan demagóg, de velőig hatóan felrázza az embert. Csak hát szerintem az a kérdés, hogy milyen érvet fog adni olyan embereknek, akik nem szoktak gondolkozni se a filmeken, se az egészségügy problémáin. Nemrégiben az iráni elnök elment a kolumbiai egyetemre, ahol a hallgatók kinevették. Otthon ugyanezeket mondja, és nem nevetik ki. Értő közegben Moore filmjétől sem tartok. Ez a film is tartalmaz igazságelemeket. Igazság az, hogy az ember nehezen dolgozza fel, ha elveszíti a gyerekét? Hogyne, ez nem kérdés! Igazság az, hogy az amerikai biztosítási rendszer résein kihullanak emberek? Száz százalék, hogy igaz. Hogy bürokratikus szabályok és anyagi okok miatt nem írnak fel bizonyos gyógyszereket? Persze, igaz, ezt a legtöbb rendszerről el lehet mondani. A válasz viszont ezekre a problémákra nem az, ahová a film eljut, hogy a kubai szocializmus magasabbrendű, mint az amerikai kapitalizmus. Ez persze lehet Moore véleménye, de mi kipróbáltuk. Talán cserélni kéne, ő is éljen le negyven évet szocialista rendszerben, aztán újra kérdezzük meg. Az a baj tehát, hogy miközben megmutat jogos és valós indulatokat, a koordinátarendszer, amelyben ezt teszi, nem valóságos. Ezért valós válaszokat sem tud adni a saját kérdéseire. Másrészről rendezőként megértem. Ha én a magyar egészségügyet kezdeném el taglalni, pedig kisebb ország, kisebb problémák, tíz-tizenöt órás filmet kellene csinálnom, és akkor is kimaradnának alapproblémák. Vagy az ember csak a legkarakterisztikusabb vonásokat mutatja meg, de ez mindig azzal a veszéllyel jár, hogy a lényeg elsikkad.

– Azzal a veszéllyel jár – ha már a dokumentumfilmes felelősségéről beszéltél –, hogy egy kizárólag indulatilag működtetett látlelet, mivel valóban nincs alávetve a tények és a racionalitás kontrolljának, bármire felhasználható: értelmes cselekvésre éppúgy, mint artikulálatlan „géprombolásra”. Most éppen jóra használták.

– Így van. Sok mindent fölkavar az emberben egy ilyen film, csak az a baj, hogy nem segít eligazodni. Holott látszólag arra vállalkozik, hogy elmondja, mi a probléma az amerikai egészségüggyel, és mit kellene tenni, hogy ne így legyen. Hol rontották el, hogyan tovább stb. Azt ugyanis nem tudom elképzelni, hogy a mindenkor kormányon lévő pártok vagy a vezetőik szándékosan ártsanak emberek tíz- és százezreinek. Márpedig ilyen állítás nemegyszer elhangzik a filmben. Tévedhetnek, rosszul csinálhatják a dolgukat, nem terjed ki mindenre a figyelmük, de hogy tudatosan embereket akarjanak megölni, azt elképzelhetetlennek tartom.

– Hogy látod, Moore filmje képileg, filmes módszereiben is ennek a politikaiplakát-jellegnek felel meg?

– Érdekes, hogy nem, inkább a hollywoodi filmek képi világának. Moore egészen bámulatos módon, könnyedén játszik a filmes eszközökkel, és a leghatásosabb amerikai játékfilmek eszköztárát használja fel. Karikíroz, poentíroz, zenei és dokumentumfilm-betéteket használ, rendkívül egységes az egész, a Sicko – az előbbi szempontok alapján – az egyik legjobban felépített és megszerkesztett filmje. Az a szörnyű, hogy szívesen melléállnék abban, amit képvisel: utálja Busht, és jobban kedveli Clintont. Hogy a demokraták kormányzása jobbat tett az Egyesült Államoknak és a világnak. De ilyen alapon nem lehet dokumentumfilmet készíteni. Kéne tennie Moore-nak egy kísérletet, hogy az objektivitásnak legalább a halvány látszatát megteremtse. Mert ez így majdnem ugyanaz a demagógia, mint amit a Duce csinált, amikor azzal állt ki az emberek elé, hogy: Emberek, márpedig Isten nem létezik. Bebizonyítom. Ha van Isten, akkor itt előttetek csapjon belém a mennykő. Csapott? Nem csapott. Na látjátok, nincs Isten! Moore érvelési módja nagyjából ugyanilyen. Megtörtént helyzetekkel, emberi drámákkal, sorsokkal persze nem lehet vitatkozni – mármint ha igaz, amit Moore bemutat, mert sokszor azért ebben sem vagyok biztos.

*

– Ön szerint a Moore-film valamennyire is helytálló képet ad-e az amerikai egészségügyről, nem beszélve az európairól?

– Orosz Éva: Az amerikai egészségügy nem úgy egységes rendszer, mint az európai vagy a magyar, mert erősen fragmentált. A film elején ez ki is derül, amikor Moore elmondja, ki mindenkivel nem foglalkozik a filmje: azzal az ötvenmillió állampolgárral, akinek nincs biztosítása, azokkal az időskorúakkal, akiknek van állami biztosításuk, az úgynevezett Medicare program. Kizárólag a dolgozó amerikaiak bizonyos csoportjairól akar beszélni. Ezt a csoportot viszont nem nevezi meg pontosan, és szakmailag ez hiányérzetet szül az emberben. Valószínűleg a közepes vagy az alatti jövedelemmel és rosszabb minőségű biztosítással rendelkezők nagy tömegéről ad reális képet. Hogy tömegével vannak másfajta, minőségi biztosítások, arról sem esik szó. Például azokról a nagyvállalatokról, amelyek jó minőségű biztosítást vásárolnak a dolgozóiknak, akiknek épp ezért kevés önrészt kell fizetniük, vagy azokról a biztosításokról, ahol a biztosítók nem kötik ki maguknak, hogy bizonyos szolgáltatást csak az ő jóváhagyásukkal lehet nyújtani. A kiválasztott csoportot viszont nagyon életszerűen jeleníti meg, ezt a szakirodalom alapján nyugodtan elmondhatom. De nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez a film nem a magyar, és még csak nem is az európai nézőnek szól, hanem az amerikai nézőnek. Az amerikai társadalom az utóbbi években szembesül azzal, hogy nemcsak az a probléma, hogy ötvenmillió embernek nincs biztosítása, hanem a biztosítottak jelentős része is egyre csökkenő védelemben részesül, romlott a biztonsága. Mert addig még elfordíthatta a fejét a középosztály, amíg csak arról volt szó, hogy a valamilyen munkával rendelkező, ezért a Medicaid állami programra nem jogosult szegények nem képesek biztosítást vásárolni.. De megváltozik a látószög, mihelyt az ő biztosításuk is veszélybe kerül, például azért, mert jelentős részüknek a munkáltatója vásárol csoportos biztosítást, és ha megváltozik a biztosítás ára, a munkáltató dönthet úgy, hogy a dolgozói önrészesedést növeli, vagy hogy kevesebb szolgáltatásra köt biztosítást. Egyszóval foszlóban van az a mítosz, hogy az amerikai egészségügy a legjobb a világon. De hangsúlyozom, nagyon más társadalomról van szó, mást gondol az átlag amerikai az állam vagy az egészségügy szerepéről, mint mi itt Európában. Egyébként a film jól bemutatja az amerikai és az európai egészségügy alapelvei közti különbségeket, jól szemlélteti azt is, hogy néz ki egy profitorientált magánbiztosító működése, ha nincs vagy nagyon laza az állami szabályozás. Moore példái, azt hiszem, nem kiragadott példák, tömegesen előforduló esetek, de hangsúlyozom, az Egyesült Államokban szabadjára vannak engedve a magánbiztosítók. Így aztán ennek a biztosítási rendszernek valóban van számos nagy problémája. Az egyik, hogy a biztosítóknak joguk van arra, hogy épp a velük szerződő fél már meglévő egészségi problémájára – mondjuk a szívbetegségére – ne kössenek biztosítást. Azaz éppen arra ne nyújtsanak ellátást, amire a betegnek a legnagyobb szüksége lenne. Ez egy létező üzleti filozófia, hiszen az már nem kockázat, hanem egy bekövetkezett esemény. A másik probléma, hogy akinek rosszabb az egészségi állapota (azaz várhatóan többe fog kerülni a biztosítónak) annak magasabb biztosítási díjat kell fizetnie. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalombiztosítás alapelve: a jövedelmünk arányában fizetünk és – az adott ország gazdasági lehetőségeinek a határain belül – az egészségi állapotunk és nem a pénztárcánk határozza meg, hogy milyen ellátáshoz jutunk hozzá. További probléma pedig a biztosítások egy részénél a nagyon magas önrészesedés. Tehát hiába van valakinek biztosítása, a biztosító csak azt követően kezd téríteni, ha az adott évben az illető a saját önrészét már elköltötte. Azt hiszem, Moore azt fogta meg jól, a túlzásai ellenére is és a részletek vitathatósága ellenére, hogy a két létező „egészségügyi filozófia” – a társadalombiztosítás és az üzleti biztosítás – nagyon különbözően érintheti az emberi sorsokat. A kubai részletért azonban nagyon kár: az amerikai rendszert nem ismerő magyar néző számára sajnos megkérdőjelezheti a film amerikai vonatkozásainak a hitelességét is.

– A baj csak az, hogy ezt a fontos részletet, amelyet hangsúlyozott, Moore nem mondja meg: hogy ugyanis a szabályozás hiánya a probléma oka. Az állami és a magánbiztosítás van szembeállítva egymással, úgy, hogy Moore sem azt nem mondja meg, hogy ez két eltérő felfogás, sem azt, hogy Franciaországban vagy Kubában az állam adókból vagy járulékokból – tehát állampolgári befizetésekből, azaz ugyancsak magánpénzekből – tartja fenn az egészségügyet.

– Megint csak azt mondom: Moore filmje annak az amerikai nézőnek szól, akit azzal riogattak és riogatnak, hogy a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás maga az ördög, a szocializmus, a szabadság vége. Ez a vita az Egyesült Államokban az 1900-as évek eleje óta folyik, ahogy Kanadában is folyt. Kanadában aztán a hatvanas évek közepén bevezették a mindenkire kiterjedő állami egészségügyi programot, a szolidaritási elv alapján, Amerikában viszont nem. Így a film nem arról szólt, hogy Kanadában a magas adókból tartják fenn a rendszert, Franciaországban meg nevesített társadalombiztosítási járulékból. Hanem arról, hogy a társadalom Kanadában is, Franciaországban is normális dolognak tartja, hogy az én adómból-járulékomból más ellátását is finanszírozzák, Amerikában meg sokan nem tartják természetes dolognak. Sőt, Nyugat-Európa többsége ezt társadalmi vívmánynak tartja – a magyar társadalom szemléletében sajnos elég gyenge lábakon áll a szolidaritás-elv –, és adott esetben az utcán is megvédik, ahogy Moore utalt is rá a franciáknál. Moore szerintem meg akarta mutatni az amerikaiaknak, hogy a mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás nem az ördögtől való, sőt. És ebben szakmailag is igaza van, erkölcsileg is igaza van. A jelenlegi nyugat-európai reformok sem az alapelveket kérdőjelezik meg, hanem a módszereket, részleteket módosítják csak.

– És mi akadályozta meg az Egyesült Államokban, hogy Kanadához hasonlóan áttérjenek erre a rendszerre? Valóban a biztosítók nyomása, érdeke és pénze, ahogy Moore jelzi Hillary Clinton reformtörekvéseinek a bukásánál, vagy az a tény, hogy az amerikai társadalomból ezek szerint teljesen hiányzik a szolidaritás?

– A dolog ennél bonyolultabb, és ez a film hibája is, hogy csak a biztosítókra hegyezi ki a dolgot. A biztosítók mellett ugyanis ott vannak a nagy, profitorientált kórházi láncok, az egészségügyi berendezés- és gyógyszergyártók, tehát van egy jelentős és bonyolult érdek összefonódás, sőt, az orvosok egy jelentős részének a szemlélete is más. Ez a komplexum akadályozta meg.

– Vagyis a társadalom elfogadta volna.

– A többsége. Hogyne, hiszen ezért is választották meg Clintont. Aztán a politikai döntéshozókat – az ellenérdekelt lobbik, beleértve a magánbiztosítókat – eltántorították a tervtől. Részben azzal, hogy az egységes társadalombiztosítási rendszer nagyon drága lenne. Ami nem igaz, hiszen az Egyesült Államokban a GDP 15 százalékát költik egészségügyre, Nyugat-Európában és Kanadában meg a 8-10 százalékát. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Amerikában a leggyorsabb az új technológiák kialakítása és bevezetése, az innováció. Csak ennek az eredményeit sokan nem tudják megfizetni. De hát, ha az egészségügyi szolgáltatást ugyanolyan terméknek fogjuk fel, mint bármi mást, akkor érvényes rá a piaci logika, hogy a szolgáltató megpróbálja minél drágábban nyújtani a szolgáltatást. Az egészségügy sajátosságai miatt pedig erre lehetőségük is van: a páciensek nem elsősorban az árakat mérlegelik, hanem meg akarnak gyógyulni. Ezért aztán egy amerikai szakorvos fizetése az amerikai átlagfizetésnek körülbelül kilencszerese, míg egy francia szakorvosé ötszöröse volt a 2000-es évek elején. A szolgáltatások magas árait a biztosító áthárítja a biztosításvásárlókra, legyen az munkáltató vagy egyéni vásárló. Így aztán például 2000 és 2005 között a biztosítási díjak 70-80 százalékkal emelkedtek az Egyesült Államokban, miközben a jövedelmek csak 11 százalékkal. De hát ez a piaci logika. Az azonban a nyugat-európai rendszerekben is meg nálunk is elfogadott, hogy a szolgáltatásvásárló biztosítóknak valamilyen módon ellenőrizniük kell a szolgáltatók tevékenységét. A kérdés csak az, hogy milyen motívum alapján és milyen módszerrel. A nyugat-európai rendszerekben a társadalombiztosítás ellenőrzési szempontja – az elveket tekintve – az, hogy az alkalmazott terápia adekvát-e, a beteg állapota szempontjából indokolt-e, az hozza-e a legnagyobb egészségiállapot-javulást. Ezzel szemben az amerikai üzleti biztosítóknál a legfontosabb szempont a profitérdek. Ez a gazdaságban általában rendjén is van, a piac így működik. Csak nem okvetlenül az egészségügyben.

– Ha én amerikai lennék, úgy érezném, hogy az egész amerikai egészségügy az én életben maradásom ellen dolgozik. Különösen, hogy a film elején elmondják nekem, hogy ez a film nem a 310 millió amerikairól szól, hanem arról a 250 millióról, akinek van biztosítása. Ha meg magyar néző vagyok, akkor egyenesen elfog a pánik, hiszen most térünk át a magánbiztosítói rendszerre, és hajlamos vagyok elhinni, amit itthon sugallnak is nekem, hogy az én sorsom is az lesz, mint amerikai sorstársaimé. Hiszen Moore filmjében el sem hangzik, hogy az állam és a magánbiztosító is működhet úgy együtt, hogy ne az én kiszolgáltatottságom nőjön.

– Magyarországon a jelenlegi tervezetek nem kérdőjelezik meg a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítást. Már csak ezért sem lehet analógiának tekinteni a Sickót. Meg azért sem, mert erősen szabályozott keretek közt lépnek be a magánbiztosítók. De az igaz, hogy nálunk most belép egy olyan motívum, amely a társadalombiztosítás alapfilozófiájával nincs összhangban.

– Nyugat-Európában nem így van?

– Nem. A magánbiztosítók mindenütt kiegészítő biztosítást nyújtanak. Egyedül Hollandiában van sajátos helyzetben az alap-társadalombiztosítás. A többi nyugat-európai országban nem látszik, hogy az alapvető biztosításba bárki is be akarná engedni a magánbiztosítókat. És olyan is csak három országban van, hogy a biztosítók versenyeznek egymással. Az összes többiben vagy országos, vagy lokális monopolhelyzetben van a finanszírozó. Tehát szó sincs arról, hogy a biztosítók versenye nélkül nem működhetne jól egy egészségügyi rendszer. Nagyon vitatott, hogy azok a pozitívumok, amelyeket most a biztosítók versenyétől nálunk sokan várnak, megvalósulnak-e, mert a gyakorlatban máshol egyelőre nem látszanak. Az a megoldás, hogy magánbiztosítók menedzseljék a társadalombiztosítást, mint mondtam, egyetlen nyugat-európai országban létezik, Hollandiában, ott is csak 2006 óta, mert előtte nonprofit biztosítók működtek. Alapelvként annyi leszögezhető, hogy azt az érdekeltséget, amely szerint a magánbiztosítóknál első a hosszú távú profitmaximalizálás, nem lehet kiiktatni, de erősen korlátozni kellene. Ha én egy magánbiztosító vezetője lennék, számomra is fontosabb lenne a cégem profitja, mint a betegek egészségi állapota. Tehát nem a biztosítók ellen beszélek. Csak azt mondom, hogy egy társadalombiztosítótól vagy egy helyi kormányzattól – lásd Skandinávia – elvárható, hogy számára kitüntetett cél legyen az emberek egészségi állapotának a javítása, hogy ennek alapján képezzen prioritásokat a forrásokat elosztásánál, egy magánbiztosítótól ez egyáltalán nem várható el. És a magyar rendszerbe most egy ilyen szereplő lép be.

Két különböző logika fog egymással szemben állni: 51 százalékos részesedéssel a társadalombiztosításé, és 49 százalékos részesedéssel a magánbiztosítóé. Ha nagyon jó a szabályozás, ez – egy szűkebb értelemben vett hatékonyságot tekintve – lehet dinamizáló erő is, ha gyenge a szabályozás, várhatóak a negatív következmények.

– Vagyis a következő hónapokban mire kell odafigyelnünk? Az országgyűléshez benyújtott jogszabályokra?

– Nem csak. Arra is, hogy ki ellenőriz és mit, hogy korrupciómentes-e ez a közeg, hogy mennyire felkészültek szakmailag a biztosítókat felügyelő állami intézmények. Egy sor nyitott, kidolgozatlan, végiggondolatlan kérdés van még itt. Az biztos, hogy nem az amerikai szabályozatlan közeg lesz nálunk, de úgy tűnik, hogy a rendszerbe bevisszük a kockázatát annak, hogy a következő 10-15 évben bizonyos elemeiben amerikanizálódjon a rendszer.

– Akkor ez itt egy érdekes kísérlet lesz. Érdemes rá odafigyelni.

– Ez biztos. Amiben nem vagyok biztos, az az, hogy a mai magyar helyzetben valóban a most körvonalazódó rendszer-e az optimális megoldás.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 14-17. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9159

Cikk értékelése:

szavazat: 676 átlag: 5.65