Nem volt két különbözőbb mester a modern európai művészfilmben, mint az a kettő, akik ugyanazon a napon haltak meg. Bergman és Antonioni a modern korszak két pólusa. Bergman a tiszta mélység, Antonioni a tiszta felszín. Bergman az arc filmművésze, Antonioni a tájé. Bergman a tovább nem fokozható lelki dráma, Antonioni a dráma nélküli lelki üresség. Bergman a nagyközeli, Antonioni a totálkép. Bergman a szubjektív személyesség, Antonioni a személytelen hideg távolságtartás. Bergman a modern filmművészet nagy magányosa, Antonioni a modern filmművészet legnagyobb iskolateremtője. Ha Bergman meghal 1955-ben, szegényebbek lennénk egy óriással; ha Antonioni meghal 1955-ben, ma mást értenénk modern filmművészeten.

Az első modern

Pedig 1955-ig Antonioni összes fontos stilisztikai vonása megvolt már. Sőt – szemben Bergmannal – megvolt már a legelső filmjében is. Hogy úgy mondjam, teljes fegyverzetben pattant ki a filmművészet istenének fejéből 1950-ben. Minden, amiről elhíresült később, már első filmjében, az Egy szerelem krónikájában megvolt, sőt bizonyos dolgok, melyek később „antonionis stílusjegyekként” váltak ismertté, csak itt voltak meg tiszta formában. Mikorra Antonioniról már mindenkinek a hosszú beállítás jutott eszébe, már csak ritkán csinált hosszú beállításokat. Dramaturgiai technikáját olyanná fejlesztette, hogy technikailag már nem volt szüksége igazi hosszú beállításokra. Mikor már mindenki megértette, hogy Antonioni tájai valamilyen módon kapcsolatban vannak szereplőinek lelkiállapotával, már nem voltak. Erősebb dramaturgiai hatása volt a szereplők üressége és a táj telítettsége közötti feszültségnek, mint annak, hogy a szereplők ürességét megismételje a táj ürességében és kopárságában. Ezek és a harmadik fontos jellemző – a holt idő központi dramaturgiai elemmé avatása – együtt olyan stílusvilágot képeztek, amelyek a modern filmművészet legfontosabb irányzatát alkották meg, amely még ma is termékenyen és meg-megújulva van jelen a művészfilmben. Az Antonioni-féle filmművészet gyökeréből kinövő törzsnek, amely a hetvenes évektől már több párhuzamos ágon is futott, legnagyobb nevei ezek: Antonioni, Jancsó, Angelopulosz, Wenders, Ackerman, Jarmusch, Kitano, Hu Hsziao-hszien, Tarr, Wong Kar-wai, Panahi. Persze számos kisebb névvel bővíthetjük ezt a névsort, amely már így is olyan erőteljes, hogy felvetődhet a gyanú, talán Antonioni nem is kellett ezeknek az alkotóknak a kibontakozásához. Történetileg ez a hetvenes évek közepétől már valószínűleg így van. De Jancsó, Angelopulosz és Wenders nincs Antonioni nélkül. Nézzük meg Jancsót Az éjszaka előtt, és Az éjszaka után: nem ugyanaz a művész. Nézzük meg Angelopulosz első néhány filmjét: kifinomult, érzékeny Antonioni- és Jancsó-másolatok akkorról, amikor Antonioni és Jancsó már mást jelentettek. Wim Wenders korai filmjei Az amerikai barátig az Antonioni-stílus non plus ultrái, amelyeket csak Chantal Ackerman tudott felülmúlni a hetvenes évek második felében. Ezek a szerzők ráadásul mind büszkén és nyíltan vállalták is, hogy Antonioni-tanítványok. De nézzük csak meg még egyszer jobban Gaál István Sodrásban című első filmjét: nem A kalandot látjuk véletlenül magyar környezetbe és életérzésbe átültetve? És hasonlítsuk össze a Vörös sivatagot (1964) Tarkovszkij Nosztalgiájával (1983). Nemcsak hogy mindkét film forgatókönyvét ugyanaz a Tonino Guerra írta, de a két film egyes képei kísértetiesen hasonlítanak egymásra. A nyolcvanas-kilencvenes évek iráni, tajvani, hongkongi és japán filmművészetének fontos része már nyilvánvalóan túl messze van a hatvanas évek elejének Európájától ahhoz, hogy közvetlenül Antonioniból vezessük le. De talán nem véletlen, hogy ezekben az országokban, amelyekben a tradicionális társadalom felbomlása, a globalizáció és az elidegenedés harminc-negyven évvel az ötvenes évek után kezdte el hasonló méretekben éreztetni a hatását, mint Európában, sok jelentős filmművész épp azt a formát részesítette előnyben, amely Európában is a legerőteljesebben tudta kifejezni ennek a folyamatnak az egyes emberre gyakorolt hatását. Történetesen ezt a formát Antonioni használta először, azaz ő teremtette meg. Antonioni tehát attól akkora, amekkora, hogy egy olyan filmforma kötődik a nevéhez, amely minden valószínűség szerint nélküle is kialakult volna, hiszen annyira elementárisan fejez ki egy alapvetően modern életérzést, de mégis ő talált rá, ő dolgozta ki, és mire mások felmérték ennek a kifejezésmódnak a jelentőségét, már őt kellett másolniuk.

Egy apró történeti kiegészítést azért ehhez hozzá kell fűznünk. Az igazság az, hogy nem Antonioni „talált rá” erre a kifejezésmódra, hanem Rossellini, egy-két évvel Antonioni előtt. Csakhogy Rossellini nem érezte jól magát, ahogy ő nevezte, a „panaszkodó” művész szerepében. Nem tudta elfogadni, hogy a modern életforma előretörését, a tradicionális értékek és életvilág széthullását és eltűnését csak „felületi” szinten ábrázolja, csak az emiatti rossz érzést, nosztalgiát, és depressziót fejezze ki, filmformáját ennek kifejezésére finomítsa. Rossellini feltétlenül választ szeretett volna adni a modern elidegenedés kérdésére. Utálta a modernitást, és utálta a modern művészetet. Később már azokat a saját filmjeit is utálta, amelyekben közel került ahhoz, hogy ő legyen a modern filmművészet atyja Antonioni helyett. Nem Antonioni nagyobb tehetsége volt az, ami őt Rossellini fölé emelte a modern film megteremtésében, hanem viszonya a modern világhoz. Antonioni szerette a modern világot, és, ahogy mondta, már szeretett volna benne élni, csakhogy – és ez volt az ő igazi finom érzékenysége – tudta: amit maga körül lát, és amit lefilmez, az nem a modern világ, hanem a régi pusztulása, eltűnése, és valami más világnak a születése, amelyről neki fogalma sincs. A perspektívája így más volt, mint Rossellinié. Nem azt nézte, mi az, ami eltűnik, hanem azt, hogy mi az, ami elfoglalja az eltűnt dolgok helyét. Ebben az értelemben nem illett bele a Rossellini által „panaszkodó” művésznek nevezettek sorába, mert nála a depresszió ábrázolása nem az eltűnt jóérzések feletti bánkódás eredménye volt. Ő valóban azt gondolta, hogy a Semmi, amit ő lát, a modern világ esszenciális élménye, valami, amiben ott van az új világ. Ezért is figyelt föl a pop-artra, mint ennek az új világnak a művészeti hírnökére. Úgy érezte, hogy Warhol már tud valamit, amit ő talán még nem, és hogy a pop-artban van valami, ami túl van az irónián.

Ez a modernitás iránti pozitív érzés, az őszinte keresés vezette arra, hogy – szemben Fellinivel és Bergmannal – komolyan vegye az amerikaiak iránta való érdeklődését, és előbb Angliában, azután Amerikában készítsen filmet. Antonioni stílusa valóban nemzetközi stílussá vált, valóban a világ legmodernebb része érezhette magáénak. Csakhogy a világ legmodernebb része is csak azt találhatta meg benne, amit kifejezni képes volt: nem azt, ami modern, hanem azt, ami a modernitásban eltűnik. Nagyon szépen látszik ez a zavar a Zabriskie Pointban (1968). Antonioni Amerika-képe menthetetlenül kritikus. Amerikai tájfilmje a fogyasztói társadalom visszásságait, külsőségét, értéktelenségét ábrázolja, amellyel szemben a céltalan, és hasonlóképp üres lázadást állítja. A film első felét a városi plakátok, a fogyasztásra felhívó óriásreklámok képei uralják, a második felét pedig a sivatag. Ma már kissé nevetségesen hat, ahogy különböző hangeffektusokkal igyekszik a nézőt a „megfelelő” lelkiállapotba hozni az óriásplakátok látványától, de az is, ahogy a sivatagi szeretkezési jelenet pszichedelikus élményét próbálja megteremteni. Ennek ellenére mindkét vízió nagy karriert futott be a korabeli amerikai és európai filmekben, amit persze az is magyaráz, hogy ez volt a szexuális forradalom nagy korszaka, valamint Európa ezidőtájt szembesült először igazán a fogyasztói életmód mértéktelen külsőségeivel. Wim Wenders Alice a városokban című korai filmjének első negyed órájával mintha szentimentális variációja volna a Zabriskie Point városi képeinek. Mindemellett Antonioni fedezte fel az amerikai modern urbánus és vidéki tájat néhány, a hatvanas évek európai az elidegenedést ábrázoló művészfilmjétől megihletett amerikai film számára is. Olyan filmekre gondoljunk, mint Mazurskynak Fellini és Antonioni között vacilláló Alex csodaországbanja (1970), Rafelson Öt könnyű darabja (1970), Bogdanovich Az utolsó mozielőadása (1971) vagy Scorsese Taxisofőrje (1974). Még egyszer: Antonioni csak első volt abban, ami sok más alkotó számára is a legmegfelelőbb alkotói módszer volt, de mégis ő volt az első, és olyan jól csinálta, hogy minden rákövetkező film csak az őáltala megteremtett stílusvilág utánzatának vagy variációjának tűnik.

A kihűlés folyamata

De ha valaki igazán nagy, akkor tud valamit, amit nem lehet utánozni. Az üresség, az ott-nem-lét, a Semmi ábrázolása Antonioni legfontosabb motívuma, de ez az, ami a legkönnyebben átvehető volt tőle, és aminek ezer különféle formáját alakították ki követői. Egyvalamit senki nem tudott utána csinálni úgy, ahogy ő: megmutatni azt a folyamatot, ahogy létrejön az üresség állapota.

Antonioni első filmjének első forgatási napja után jött rá arra, hogy nem tud úgy filmet készíteni, ahogy a többiek. A szokásos kiinduló beállítás – félközeli – közeli, beállítás-ellenbeállítás szekvenciák nem fejezték ki azt, amit ő szeretett volna. Kitalálta, hogy a mozgásokat, a dialógusokat egyetlen hosszú beállításban kell felvenni, és így a munka nagy része a folyamatos kameramozgás és a szereplők mozgásának koreográfiáján múlik. Mindez azért volt fontos, mert a hagyományos analitikus vágási rendszer – érthető módon – arra összpontosított, ahogy egy jelenet drámai feszültsége felépül, és ebben a folyamatban a kép mindig a legfontosabb pillanatokat ragadja ki. Azt a képet látjuk, amelyik a legpontosabban mutatja a lélektani történés lényegét, és olyan hosszú ideig, ameddig ez érzékelhetővé válik. A hagyományos szerkesztési rendben mindig minden kép a „csúcson” van, legfeljebb kisebb feszültségnövelő várakozások lehetségesek. De mindig ott vagyunk, ahol történik valami. Antonioni pedig azt gondolta, mi lenne, ha a feszültség nem azáltal keletkezne, hogy a film elvezet minket az esemény csúcspontjára, hanem azáltal, hogy mindig csak az esemény előttjét vagy utánját mutatja meg, de az eseményig sosem jutna el. A színészi játékban nem az lenne a lényeg, hogyan jut el a színész a kifejezéshez, hanem hogy mi történik azután, hogy a kifejezés megtörtént, hogyan ürül ki a színészből a kifejezés tartalma. Mi történik akkor, amikor már vagy még nem történik semmi? Az emberi élet valósága sem csúcspontokból áll, hanem a csúcspontok közötti „holt időből”, amikor szinte öntudatlanul, semmire se gondolva, semmit sem érezve, automatikus cselekvések sorozatát végezzük. Ez a holt idő a gondolat és a cselekvés „szülőhazája”, amikor még semmi sincs eldöntve, amikor még minden lehetséges, és semmit sem lehet megjósolni. Nagyon nagy dramaturgiai feladatot jelent a holt időt olyan feszültséggel megtölteni, hogy a néző ezt ugyanazzal a feszült várakozással nézze, mint egy másik filmben azt, hogy vajon megtalálják-e a gyilkost.

A folyamat eleje már a korai filmekben is megvan: sorozatos drámai eltűnések után hosszas keresgélés, amely a néző számára állandóan azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy a keletkezett űrt majd valami be fogja tölteni. De az igazi nagy „fordulat” az, hogy a várakozás ellenére nem töltődik be az űr, hanem a hiányt elszenvedő szereplő maga is semmivé válik. A dráma éppen a drámai fordulat hiánya. A nézővel először azt kell elfogadtatni, hogy nagyon sokáig nem történik semmi, utána viszont azt, hogy nem is fog, és hogy a semmi megtörténését tekintse történésnek. Az, hogy nem történik semmi, maga a történés folyamata odáig, hogy maga a várakozás is szertefoszlik. A szereplőkkel együtt a néző is kiürül.

Ez először A kalandban sikerült, de Antonioni már A kiáltásban is próbálkozott vele. Itt még azonban bizonytalan, és ezt mutatja a film végének kétértelműsége. A kiáltás végén a főhős lezuhan egy toronyból, és ez a jelenet olyan távoli totálból van felvéve, hogy nem látszik, öngyilkosság történt-e, vagy csak megszédült, ahogy a forgatókönyvben áll. A nézők túlnyomó többsége még ma is öngyilkosságnak tekinti a jelenetet, hiszen ez világosan következne a főhős útjából: nem képes túltenni magát azon, hogy a szerelme elhagyta. Igen ám, csakhogy Antonioninak épp az volt a célja, hogy azt mutassa meg, ahogy ez már lassan kezd mindeggyé válni. De mégsem merte vagy tudta ezt olyan világosan tudatni, mint ahogy A kalandban tette. A kaland ebből a szempontból már teljesen egyértelmű. A nézők először nagy izgalommal, követik, előkerül-e az eltűnt lány. Később kaján voyeurként figyelik, ahogy a keresésére indult vőlegény és a legjobb barátnő az ő felkutatása helyett egyre inkább egymás iránt kezdenek el érdeklődni. De hogy ez a vőlegény azt a lányt is azonnal megcsalja, akivel frissen csalta meg eltűnt menyasszonyát, már sok. Hisz nem Don Juanról szól a film, hanem egy tiszteletre méltó építészről. Mi az értelme ennek az egésznek? És főleg annak, hogy a film utolsó képében a két ki tudja milyen ember ott áll egymást fáradtan átölelve, és gyönyörködnek a távoli havasokban. Hol itt a tanulság? Minden hagyományos történetsablont felrúg ez a film. Nem azt mutatja meg, hogy két ember szereti vagy nem szereti egymást, hanem azt, ahogy a szerelem lassan elszivárog a világból. Így azok a gesztusok, amelyek két embert egymáshoz kötik, hirtelen ismeretlenek lesznek. Nem értjük őket, nem tudjuk, ki mit miért csinál. Antonioni meg is kapta ezért a filmért a magáét a cannes-i filmfesztiválon, ahol kifütyülték a filmet. Igaz, az őszi párizsi bemutatón már tolongtak a nézők, és a film soha nem várt nézettséget ért el. Itt, ebben a filmben született meg a modern filmművészet. Az éjszakával kapcsolatban már mindenki tudta, mire számítson. Nem lesz tanulság, nem fogjuk megtudni, a szereplők mit miért csinálnak, kapcsolatuk titkát nem fedik fel, és az, aki a film elején eltűnt, soha nem tér vissza. A hiánya általi üresség teremti azt a feszültséget, amely még egy kicsit mozgatja a szereplőket. Azután ők is eltűnnek. Egyelőre csak egymás érzelmeiből. A Napfogyatkozás a legradikálisabb. A képlet ugyanaz. Eltűnés az elején, az ürességet kereséssé álcázó csellengés, de itt a végén a szereplők valóságosan is eltűnnek a filmből. Az utolsó jelenetben úgy folytatódik a történet, hogy már nincsenek meg a főszereplők. Szó szoros értelmében csak a hűlt helyüket látni.

Itt Antonioni válaszút elé került. Ezt a folyamatot legfeljebb úgy tudta volna fokozni, ha már a film elején eltünteti a szereplőit, de kérdés, hogy mit szólt volna ehhez a producere. A másik lehetőség, hogy nem kerüli tovább annak az emberi állapotnak a mélyebb lelki ábrázolását, amelyben szereplői leledzenek. Monica Vitti nem hiába mondta a Napfogyatkozásról, hogy élete legnehezebb szerepe volt, mert fogalma sincs, milyen az a lány, aki nem akar semmit, nem tud semmit, nem kötődik semmihez, és semmi nem okoz neki örömet. Ha azt mondják neki, „legyél olyan, mint egy depressziós”, talán jobban meg tudta volna ragadni a figurát. Csakhogy Vittoria a Napfogyatkozásban nem egyszerűen depressziós. Ő maga a modern elidegenedés. Rajta keresztül tapasztalhatjuk meg az átlépést a hagyományos érzelmek világából a Semmi világába azáltal, hogy benne még meglátjuk az utolsó szikráját vagy emlékét nem a szerelemnek, hanem az iránta érzett vágynak. A film története azt követi végig, ahogy ez az utolsó szikra is kihűl.

Antonioni a Vörös sivatagban a másik utat követte, és emiatt elvileg könnyebb dolga lehetett volna Monica Vittinek, mert itt már egyértelmű volt: a főhős súlyos lelkibeteg. Oka is van rá, egy autóbaleset okozta poszttraumatikus neurózis. Csakhogy a Vörös sivatag ennek ellenére mégsem lélektani film, hanem ugyanúgy tájfilm, mint a korábbiak, és ezért ez a lélektani konkrétság nem tesz jót neki. Nem beszélve arról, hogy Monica Vitti rémesen játszik benne. Jobban állt neki a rezzenéstelen depresszió, mint az ideges vibrálás, még ha abba nehezebben tudta is beleélni magát. Ugyanakkor képi világát tekintve a Vörös sivatag valószínűleg Antonioni legszebb filmje. A ködös, nedves tájak és a finom távoli hanghatások Tarkovszkij egész hetvenes évekbeli művészetét megelőlegzik. A színek finom chiaroscuro harmóniája minden korabeli és későbbi filmet felülmúl. Mindez ötvözve Antonioni megszokott geometrikus, de sokszor aszimmetrikus kompozícióival, a modern képzőművészet egyik csúcsteljesítményévé teszik ezt a filmet. El kell feledkezni az ostoba dialógusokról, a rossz színészekről; Monica Vittire csak akkor kell ránézni, ha az arca kifejezéstelen és rezzenéstelen, és a világ egyik legszebb filmjét látjuk. Ez a film már nem az eltűnésről szól, hanem a hiány világát, és a hiány világának esztétikumát próbálja megfesteni végtelen vizuális finomsággal és elképesztő lélektani lapossággal.

A „nagy” Antonioni-filmek szerkezetét már hiába keresnénk az 1964 utáni filmekben. Az Antonioni-iskola a hetvenes évekre már sokkal jobb „Antonioni-filmeket” csinált, mint a mester maga, és mindegyikük sikeresen hozzáigazította ezt a formát a megváltozott társadalmi és kulturális környezethez. És hiába keresnénk ezt a nagyságot a Nagyításban is. A Nagyítás jelentős, de klasszikus formájú film tele azokkal a sznobériákkal, amelyek ebben az időben a menő modernséget jellemezték. A modernista enervált gazdag sznobizmus amúgy mindig is Antonioni ínyére volt: legtöbb filmjének gazdag emberek a főszereplői, hiszen csak így tudta elérni, hogy hőseinek problémáit ne a pénztelenséghez vagy a társadalmi elnyomáshoz társítsák a nézők. Így persze megkapta a baloldali kritikusoktól, hogy csak a nagypolgárság luxusproblémáival törődik, ahogy Bergmannak is szemére vetették, hogy miért idegbetegekkel foglalkozik. A Nagyítás a modern művész parabolája, aki elvesztette kapcsolatát a „való világgal”, amennyiben ennek a kifejezésnek még van értelme, és azt keresi, miben lelheti meg saját önkifejezésének szerepét. De a Nagyítás nem igazi Antonioni-film, hanem egy jól megfilmesített Cortázar-novella. Nincs meg benne az, ami az igazi nagy Antonioni-filmek erejét adja.

A hetvenes évek sem hozott előrelépést Antonioninak. A Foglalkozása: riporter jó film, de kicsit unalmas. Az Egy nő azonosítása nagyon unalmas. Az oberwaldi titok sikertelen próbálkozás a posztmodern érzékenység elsajátítására. A helyzet az, hogy Antonioni kifogyott a történetekből. Az ő története az eltűnés volt. Azt megértette, hogy az így keletkezett üres világban, az identitáshiány, a szerepjáték, az esztétikai, mesterséges újraalkotás, a virtuális és az aktuális összeolvadása a kulcsszavak, de nem látta ezt a világot. Betegsége pedig megakadályozta abban, hogy igazán meg tudja ismerni, hogy megújulhasson. Bergmannak nem volt szüksége megújulásra a modern korszak után. Csak visszatért ahhoz, amit mindig is csinált. Bergman modernként is alapvetően hagyományos, klasszikus művész volt. Antonioninak nem volt hova visszatérnie: ő maga volt a modern film.