Filmvilág

Ártéri dagály

Takács Ferenc

Gilliam lidércnyomásának emberi és tárgyi elemei vaskosan realisztikusak, csak épp a szelleme hiteltelen.

„Ártér” nagyjából a jelentése Terry Gilliam 2005-ös filmje címének, de a tide szó „árhullámot”, „áradást”-t, sőt „dagályt” is jelent. Mindhárom szónak van valami köze a filmhez – ha talán nem is abban az értelemben, ahogy a rendező gondolta.

Terry Gilliam – ex-Python és a Brazil (1985) remeklője – napjainkra valamiféle izgalmasan megbuggyantott filmes fantasztikum, a szigorúan felnőtteknek szóló mesefilm merész vizuális fantáziájú mesterévé nőtte ki magát. Ezúttal is ebben utazik, képzelgésben és rémségben, és láthatólag nagyot akar dobni: könyörtelenül elárasztani, a horror-fantasy vihardagályába fullasztani a nézőt.

Gilliam patentja itt is az, ami korábban: a valószínűtlen álom- vagy lidércnyomás-világ emberi és tárgyi elemei vaskosan realisztikusak, szociológiailag tipikusak, irodalmilag-filmművészetileg pedig sztereotipikusak. Talányos nyitókép után ismerősen naturalisztikus családi tabló tárul elénk. A férj lerobbant kábítószeres rocker, aki két belövés között a dániai Jütlandon talált „mocsári emberekről” fantáziál, a talajban „mintha élne”-állapotban konzerválódott holttestekről készült magazin-képek segítségével. Felesége – szintén „anyagos” – többnyire ágyban hentereg, sír vagy ordibál, és csokoládéval tömi magát. Kislányuk – nyolc-kilencéves lehet – mindezt természetesnek veszi, olyannyira, hogy gondoskodik róluk, sőt gondozza őket. Főleg apjának segít: előkészíti az injekciót, majd az adagtól beájuló férfi ujjai közül gondosan eltávolítja az égő cigarettát. Közben intenzív fantázia-életet él. Barbie-babákról leszedett babafejek az igazi társai, a halott műanyag-fejeket az ujjára tűzve animálja, beszél hozzájuk, ők pedig válaszolnak neki, vitába szállnak vele, biztatják, figyelmeztetik, tanácsot adnak.

Aztán jön a gátszakadás. A mama túladagolja magát és meghal. Apa és kislánya buszra szállnak és Texasba mennek, a rég halott nagymama (a férfi édesanyja) tanyájára. Jeliza-Rose tovább játssza képzeletének játékait: a titokzatos házban, a szekrényekből és ládákból előkerült öreg holmik között kutakodik három barátnőjével. A papa közben egykettőre úgy belövi magát, hogy holtan marad a hintaszékben. A kislánynak ez nem tűnik fel, hiszen gyakran látta ájultan és mozdulatlanul: beszél hozzá, törődik vele. Aztán újabb emberek jelennek meg a színen: a boszorkány külsejű Dell a szomszéd tanyáról, aki darázscsípéstől fél szemére megvakult, és öccse, Dickens, aki agykárosodást szenvedett, amikor a vonat elé hajtott a gyerekekkel teli iskolabusszal. (Irodalmilag mindez valamiféle végsőkig duzzasztott Southern gothic, az amerikai Dél Faulknerrel kezdődő modern rémirodalma az ihletője.) Dickens békaember-felszerelésben úszkál a búzatengerben, nővére az élelmet házhoz szállító Patrick-kel (újabb déli ütődött) szexuális szolgáltatások formájában egyenlíti ki a számlát. Innentől aztán már „mindent bele”-alapon megy tovább a dolog: apróságok mellett (a ház az óceán mélyére süllyed Jeliza-Rose képzeletében, s egy darabig a víz mélyén folyik tovább a történet) fontos dolgok történnek. Dell kibelezi és tartósítja a kislány apjának a hulláját (taxidermia!), akit innentől kezdve oda lehet ültetni az ebédlőasztalhoz, illetve le lehet fektetni éjszakára. („Olyan, mintha igazi lenne”, állapítja meg Jeliza-Rose.) Majd kiderül, hogy Dell korábban a maga édesanyját is preparálta, ott fekszik évtizedek óta a régi ágyán. Akárcsak a kislány papája, ő is a jütlandi „mocsári emberek”-re hasonlít, színben és állagban egyaránt.

Zavartan próbálom a benyomásaimat mérlegelni. Fantáziadús, mesterien szürreális látomás a film, tárgyi valóság és képtelen képzelgés varrat vagy zökkenő nélkül folytonos egymással benne, a kislányt játszó kislány (Jodelle Ferland) felfoghatatlanul jó. Másrészt viszont felpumpált kunsztstikli az egész: Gilliam rátesz egy lapáttal, s máris azt kutatja, hogyan tehetne rá meg eggyel. Van valami „ezt nesztek”, „na, ilyet se láttatok még” szaga a filmnek, s két óra amúgy is menthetetlenül sok az ilyesmiből (különösen a beszélő Barbie-fejekből). Az ihlet helyét az ötlet vette át, szárnyalás helyett számítás vezérel mindent. Mennél nagyobbat mondani, mennél mellbevágóbbat mutatni, még akkor is, ha tulajdonképpen semmi mondani és mutatni valónk sincs: akárhogy is nézem, a Tideland, sajnos, felfújt üresség, merő dagály.