Turcsányi Sándor
A szerencsétlenekről azt állítani, hogy övék a mennyek országa, problémás próbálkozás, de Joszelianinak elhisszük.
Állnak még a paloták! Az még csak hagyján, de köszönik, jól vannak a klosártanyák is, a zsúfolt bérházi lakások pedig nyilván a fénykorukat élik – az Otar Joszelianira bízott terepen a helyzet változatlan, ő legjobb emberünk, rendben tartja a dolgokat, ott soha nincs semmi balhé. Mondhatnánk ezt úgy is, hogy „az idős mester mindig ugyanazt a filmet csinálja, pedig amikor hozzáfogott, még nem is volt idős mester”. Hogy ez valami, az tán abból számítható vissza, hogy már nincsen is annyira tele a padlás idős mesterekkel…
Kérdés, hogy ment-e előbbre a világ a mesterektől? S erre nem válasz, hogy hova is lennénk nélkülük.
Az a helyzet, hogy Párizsban az utcára vonultak a gazdák, hogy hangot adjanak az elégedettségüknek, s a miniszternek mennie kell. Aha, Párizs! Szintén zenész. Mindig ugyanazt a várost játssza. Ott, ha nem tetszik valami, máris tele az utca, jó, ha nem borogatnak autókat – ettől persze engem kell borogatni, hisz folytatható a sor, míg elalszunk: nők, konyha, bisztrók meg a többi hülyeség. De valahogy mégis meg lehet ott szokni, kitartás kérdése, gondolom. Talán csak nem azért, mert ott nem annyira istentelen feltevés, hogy ha elég nagy tömeg (esküszöm, lehet erre egy egzakt mérőszám) megy ki az utcára, akkor a miniszter is megy (hogy az utcára-e, ezen is lehetne vitatkozni, de az adott esetben el kell fogadnunk). A lelkében és nyilatkozataiban erősen grúz, ám húsz éve párizsi Joszeliani ezt biztosan nem Tbilisziből hozta, arra a nyakamat teszem (mi is néznénk hülyén Budapesten, ha menne egy miniszter, mert ez vagy az van az utcán). Ennyit a gyökerekről.
Szóval Vincent, a miniszter csomagol, leadja a kulcsot és a szeretőjét, várja őt egy film: vissza a gyökerekhez.
Állj, nem Vincentnek hívták a mester előző filmjének főhősét is? Bár más adta kétségkívül. Persze, úgy hívták, de ő melós volt, és azért került utcára, mert be sem ment onnan a gyárba. Lehet, hogy a mester nem változik, de az idők igen: annak a Vincentnek az volt a(z egyik) baja, hogy a gyárban nem lehet bagózni. Azóta az utcán sem, továbbá templomok kétszáz méteres körzetében – nehogy azt higgyék, másról beszélek. Annak a Hétfő reggeli Vincentnek a házával szemben is volt egy palota. Beszélhetnénk az azt megelőző filmről is, arról csak igazán, az Agyő, édes otthon! (és ennek kapcsán A hold kegyeltjeiről) hősei dettó urak és csőlakók, és ide-oda mászkálnak egymásban, nem mulasztva el felhajtani közben a több napi betevőt (lehetőleg egy szuszra).
Szóval az aktuális Vincent, mintha ennél nem is lenne természetesebb dolog bukott miniszterként, nem a legközelebbi igazgatótanács felé veszi az útját, hanem egyenest a mamához. Nekem nem szólt senki előre, hogy maga Michel Piccoli adja a veterán szülőt, így sokáig Gerard Depardieu-re gyanakodtam, mindenesetre ordított, hogy pasi az illető. E csínynek a legmegengedőbb szemszögből is kétféle értelmezése lehet, egyiket sem osztjuk. Vagy azokat a széles szakértői tömegeket, akik eddig oly kedvvel prédikáltak a grúz direktor kifinomult, már-már fátyolszerű, csipkés humoráról, egyszerűen elvakította a hála, mert valaki szovjet létére a második világháborún kívül mást is szóba hozott (egy lomhán elúszó felhőcskét, hah). Vagy tényleg: micsoda gesztus, lenyomjuk a szokott haknit, csak belerakunk valami derekas marhaságot, hogy lássa mindenki, néha nekünk is marhára elegünk van magunkból (illetve az egészből). Az egzotikumban lehúzott csikóéveiben zenét (és persze matematikát, együtt járnak, kéz a kézben, kérdezzenek bárkit) tanuló O. Joszeliani az Őszi kertekben, khm, belső zenét használ, akkor élvezünk, ha valaki a zongorára csap.
Mindenesetre Vincent a kabinetből egyenest az anyja kebelére tér. Jó barátok jönnek sorra, igyunk áldomást – a trubadúr a jövőbe látott! Előkerülnek a régi pajtások, a régi feslett nők. Jórészük felett nem múltak nyomtalanul az évek, kisebb hányaduk azonban Vincent általi liliomtiprás áldozata lehetett, hacsak a nagytermészetű köztisztviselő nem közvetlenül az ágyból indult a bársonyszékbe.
Hagyjuk a mozit egy pillanatra! Láttak már idős embereket dohányozni? Úgy nem dohányzik senki. A legközönségesebb, leghétköznapibb gesztusok szinte ragyognak, oly gátlástalanul tör át rajtuk a mélységes élvezet. Minek örülnek, hogy megúszták a tüdőrákot? Mintha az élet minden cseppjét abban a slukkban akarnák kiélvezni, s mert a következő is ugyanolyan lesz, okkal gyanítjuk, sikerül is. Az öregemberek úgy dohányoznak, mint az isten. Figyeljék meg! Vincent egy parkban fut össze két régi cimborájával, jó firmák, mondhatom, az egyikük persze épp Joszeliani. És rágyújtanak… S a néző elveszett. Hogy hasonlóan bánnak a stampedlikkel is, az már fel sem tűnik. De figyeljék a bácsik pofáját, amikor görebekben bunzenégővel párolják a páleszt maguknak. Innen mindegy; a korhely nyugdíjasklub lerészegedésről lerészegedésre járja táncát a fináléig. A miniszteriális palotáját elhagyó Vincent régi lakásában egy népesebb afrikai család (és még tartozékaik is vannak) éli teljesen jogcím nélküli mindennapjait, de valami vacok jut az egykori felsővezetőnek is. Többet nem hozom elő: mit csinál Olga, a dúsgazdag örökösnő a Lepkevadászatban? Társbérletet – milliókból. Az Őszi kertekben az a fejlődésregény, hogy mire mind a híd alatt végzik, már annyira boldogok, hogy madarat lehet fogatni – már azzal is, aki rájuk néz. Pedig nem problémátlan az alsókutyák élete, időnként leöntik őket az emeletről bizonytalan tartalmú edényekből, időnként ököllel kell kiállniuk az életről alkotott elveikért; már amennyire az ilyesmi tántorogva lehetséges.
Szumma szummárum, pillanatok alatt megszerethető, zömmel hajlott korú idióták szolid szerencsétlenkedésekkel bolondított gátlástalan ökörködéséhez van szerencsénk, valljuk meg, nem először a filmtörténetben. Az sem különbözteti meg túlzottan a művet számos előzményétől (mely raktárba a barátunk eddig is szorgos beszállító volt), amennyire Joszeliani ezúttal elemeli az altalajtól vitézkedésüket. Pedig nem szemérmes egy cseppet sem, (f)elemeli, amennyire csak bírja (virulens alkotóról beszélünk). Nem is kell túlozni nagyot ahhoz, hogy „műfaji filmről” beszéljünk.
Jelesül azonban egy olyan műfajról, mely a megalapítása óta semmi mással, csak az erkölccsel mérhető. A szerencsétlenekről azt állítani, hogy övék a mennyek országa, hm, problémás próbálkozás. Bizonyos kétségtelen alapművek esetében is maradtak máig ezzel kapcsolatos fenntartások. A cseh film – melyet oly gyakran szokás emlegetni Joszelianival párhuzamba állítva – speciel erre ment rá. Hogy a készülődés a tűzoltóbálra egészen mást jelentett 1968 előtt és utána – konkrétan az ellenkezőjét.
De akkor mégis mi különbözteti meg Joszelianit? Sőt, kockáztassuk meg, mi teszi jobbá, különbbé? Ez voltaképpen büntetőjogi kategória: ti. az elkövetés módja. Hogy csoportosan vagy egyénileg viszik-e végbe. Máma (de már húsz-harminc éve is), csoportosan ez garázdaság. Egyénileg – kedves csirkefogászat. Ha csak a csehek lennének, de hallottunk már sokat Tatiról is. Igaz, ami igaz, ő is egyéni versenyző volt.
Mert azt, hogy ott van a nagy élet, mármint a híd alatt, nagyon sokszor nem lehet mondani. Ha sokfelől hallja az ember, könnyebben lesz gyanús. S pláne nem lehet komolyan mondani. Félreértés ne essék, a komolyat nem úgy értem, hogy egy nettó realista kísérletben elővezetni ezt, ilyet a legpimaszabbak se mernének (meg kéne próbálni). De komoly szándékkal vicceskedő filmben sem, bár ez is nagyon ellentmondásos: ha Az én kis falum sztoriját beadnánk egy olyan patás jószágnak, amelyik az Őszi kertek valamelyik festményén feszít (az sem véletlen, hogy Joszeliani festeget egy kicsit szerepe szerint ebben a művében), akkor azonnal kitörne a száj- és körömfájás; és mégis ez a film hagyta ránk, a hetedik lépcsőfok titkát.
Ilyenformán nem nagyon lehet mást kezdeni Joszelianival és az Őszi kertekkel, mint szeretni. A nosztalgikus vén csavargó elmesél egy történetet, amíg fizetjük a konyakját; sok kis epizódból fűzi feltűnés nélkül egybe, épp csak egy-egy újabb kört rendelni hagy közben. Nem hisszük egy szavát sem, de odavagyunk tőle. Aztán lelépünk a kocsmából, és minden megint másképpen van.
De mire is jutna a világ, ha a Csoda Milánóban végén nem emelkednének a levegőbe azok a kerékpárok? De mire is jutna a világ mesterek nélkül? Joszeliani új filmje nettó a papa mozija. Tök jó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9141 |
