Barotányi Zoltán
A „nyóckeres” Novák Erik gengszterfilmje sokat keményít a nálunk többnyire parodisztikusra vett zsáneren.
Régóta viaskodik már a magyar filmgyártás (hogy ez most ipar vagy művészet, arra így, a priori nem térnénk ki) a bűnfilm szellemével. Nagy a kihívás, és nehezen is lehet ellenállni a csábításnak: bebizonyítani, hogy a parancsolatok megsértésének kinematográfiai célzatú megörökítése terén egy nemzetnél, de leginkább ama nagyoknál sem vagyunk alábbvalók. Tényleg, miért is ez a szenvedés: elvégre bűnözők, bűnök, rossz fiúk/lányok, tiszta és mocskos zsaruk nálunk is vannak, már csak épkézláb forgatókönyvet kéne összerakni a történetükből, és az egészet legott filmvászonra vinni. Antal Nimród fogalmazta meg nemrég egy, a szerzőnek adott interjújában: a magyaroknak is megvan a maguk filmvászonra termett gengsztermítosza, hiszen ki ne ismerné a viszkis rabló legendáját? Akkor miért tartunk mégis a megfilmesítéstől, s miért az az első gondolatunk: jaj csak nehogy ebből is amolyan béna magyar bűnfilm legyen, mint a többi. Mert mit is láthatunk ilyenkor a mozivásznon: jobb esetben Ötvös Csöpit, úgy is, mint ideáltipikus (ja, Piedonéról mintázott) laza zsarut és az ő klónjait (!), mindez bumburnyák gengszterekkel benépesítve, s általában szigorúan ragaszkodva a stílparódia műfajához. Tudniillik így legalább a bumfordibbra sikerült jelenetekről elmondhatjuk, mintegy védekezés gyanánt: dejszen ez csak sötét irónia, fekete humor, s nem – miként azt az első élmény sugallja – nettó bénázás.
A most elkészült Zuhanórepülés ezzel szemben szinte hirdeti magáról: ez az igazi, a tőrőlmetszett és egyben XXI. századi magyar gengszterfilm. Garanciaként ott van mindjárt a forgatókönyvíró Nagy Viktor, aki teológushallgatóból lett pultos, majd decens bűnelkövető (ne tessenek félni, korántsem prejudikálunk: az ítéletet a független magyar bíróság mondta ki). Ezek után szerencsét próbált Spanyolországban is, s ott folytatta tovább a politoxikomániával súlyosbított dealer-életformát (mondjuk az előbbi gyakorlására tényleg csak az utóbbi nyújt valódi garanciát – ebben a műfajban mások a szabályok is: aki igazán szereti a kolbászt, az maga is tölti, ha értik, mire gondolok), mígnem kizuhant a hetedikről, s azóta csak a bot vagy a kerekes szék tartja meg a testét. Ha ezek után azt halljuk, hogy a Zuhanórepülés forgatókönyve az ő élményeiből készült, úgy máris megnő a filmmel kapcsolatos várakozás, s ehhez még hozzájárul az ígéretesnek tűnő szereposztás is. Meg kell hagyni, a korábban (Gauder Áronnal együtt) a Nyóckert jegyző Novák Erik filmje legalább részben be is váltja reményeinket, s ha a százalékos arányon vitatkozhatunk is, annyi kétségtelen, hogy legalábbis egy elszánt bűnfilmrajongó aligha áll majd fel teljesen csalódottan a film végén.
Először is tanúja lesz majd az utóbbi évek egyik legerősebb filmkezdésének: felütésként egy brutális börtönszexjelenet, majd egy törős-zúzós verekedés – amúgy a filmbéli Theót annyiszor bántalmazzák, lehetőleg a fején és premier plánban, hogy az embernek kétségei támadnak – vajon létezik ember, aki ezt maradandó agykárosodás nélkül túlélheti? A későbbi fejlemények tükrében erre akár nemleges is lehet a válasz, de ne szaladjunk ennyire előre, megteszi ezt helyettünk a dramaturgia. A cselekményvezetés ezt követően legalábbis csavaros, helyenként azt is mondhatnánk, hogy túlbonyolított – bevalljuk, számos filmbéli fordulat értelmezése okozott utólagos álmatlan perceket. Mindehhez hozzájárul az is, hogy a filmszereplők radikális szlenghasználatához szinte már szótár kell – néha szinte üdítő, amikor oroszul beszélnek: ez ugyanis, ha az emlékekből nem is, egy jó kis angol felirattal együtt kiválóan értelmezhető. Nos az efféle látszólagos túlzásokról lehet a legkevésbé megmondani: vajon hiteles az egész, vagy csak a nagyobb hatás kedvéért tuningolták fel a nyelvet – bár mondhatjuk azt is, hogy a film saját, jól megépített terében még ez a tán túlzottan autonóm nyelvhasználat is legitim.
A film kétségtelen erénye az erős hangulatfestés – hogy mást ne mondjunk, nem láttunk még magyar filmet, amelyben ennyit és ilyen jóízűen drogoztak volna, nem is szólva a kísérőül elfogyasztott felesekről és az emelt hangulatban elkövetett csoportos dugásokról. A börtönből szabadult Theo orra szinte megállás nélkül fehérlik – a mozinéző előtt meg felrémlik az Al Pacino alakította Tony Montana, amint a bukás szélén bólogató madárként buktatja fejét a jó nagy halom kokainba (csak megjegyeznénk: ugyanez vérmagyar kontextusban, pörköltszafttal és kannás borral már korántsem volna ennyire szexi). A szereplőválasztás és a színészvezetés szintúgy az alkotók javára írandók: a Theót alakító Nagy Zsolt számára – hiába az eddigi néhány fő- és számos hangsúlyos mellékszerep – alighanem ez az igazi kiugrás: a lassan gengszterré avanzsáló kispályás drogdíler figuráját teljes átéléssel, mondhatni meggyőzően hozza. Méltó párja az ukrán főgengszter Igort alakító (mostanában főleg bankos reklámokban feszítő) Törköly Levente, aki tökéletesen, sőt még annál is egy fokkal jobban hozza a kötelező zsánert, a maga mackósságában is félelmetesen keresztapa figuráját – folyton babrál valamin a keze, legyen az nő, drog, ital, uborka vagy egy következő balek áldozat. A vonzóan romlott női vonal (Gryllus Dorka, Parti Nóra és a Theo szerelmét, Ivát alakító Baranyai Vera) éppoly jól teljesít, mint a férfi karakterszereplők: kezdve a nagybácsit játszó Lukáts Andorral, folytatva a sokat tapasztalt ex-repülős börtöntárs Veteránt megformáló Derzsi Jánossal vagy éppen a két közvetlen baráttal, Karesszel és Tahóval (Kokics Péter, illetve Szabó Simon alakítása egyaránt telitalálat – utóbbi maga a tőrőlmetszett brutalitás: magyar filmben ráadásul még senkinek sem verték ki a szemét csavarkulccsal). A film kétségtelen érdemeinek elismerése mellett (s e munkával még nem is végeztünk!) meg kell állapítanunk, hogy amilyen lendületesen indul, olyan nagy elánnal ül le a közepére – s ezért sok tekintetben felelős a lassan kibomló, kicsit suta szerelmi szál is, amely a fináléban persze némileg majd értelmet nyer. De késő e jutalom, hiszen addig is élvezhetjük azt, hogy hosszú percekig – a kötelező s már ornamentikaként használt, orgiasztikusan harsány hangulatfestő elemek periodikus ismétlésén kívül – nem történik semmi, ami azért egy akciókra alapozott bűnfilmben több mint különös. A sokszereplős lehúzásos drogbiznisz legalább felpörgeti filmünket, igaz ennek dramaturgiáját – mint már említettük – nehezen érti meg élő ember, de sebaj, erre jó otthon visszapörgetni a DVD-t, ha kell, akár tucatszor is. A végén persze akad szinte kötelező csavar és szintúgy obligát kétértelmű befejezés is, ezeket nagy kegyesen nem áruljuk el, rágja csak mindenki a körmét.
Mindezek ellenére az isten sem menti majd meg a Zuhanórepülést attól, hogy kultfilm legyen – még ha kevesebb rajongó gyomra veszi is majd be, mint az e szempontból sokkal meseszerűbb Kontrollt. Először is a maga bűnös voltával együtt is vonzó (és persze taszító) szubkultúráról tudósít, olyan karaktereket mutat be (s olyan hitelesnek tűnő színészek tolmácsolásában), akik átélhetővé teszik ezt a félig infernális, félig pszichedelikus-orgiasztikus világot. Ehhez hozzátesz még egy olyan történetet is, amely nem mentes a sokszor szájbarágósan egyszerű, „dakota logikájú” tanulságoktól („akkor higgy egy nőnek, ha ló legel a sírján” – muhaha!), de azért van is annyi fordulat benne, hogy érdemes legyen többször is megnézni. Itt hívnánk fel a figyelmet a film gazdag vizualitására: az operatőr Vecsernyés János ezúttal is kiváló munkát végzett, s vele mindazok, akik a film hosszú ideig izgalmasnak ható, utólag is kísértő látványvilágát létrehozták.
A zenék is teljesen rendben vannak, sőt alkalmanként hangsúlyosabbak, mint a „mellesleg” a vásznon zajló történések: jó részüket a filmben dj-ként is feltűnő Mango rakta össze, de adott bele saját muzsikát Dermot, a Space Café és a harmonikás Yengibarian Dávid is, aki örmény gengszterként a film egyik karakteres, emlékezetes mellékszereplője egyben (Egy másik gengszterfigurába bújva maga Erdélyi „Superman” Zsolt prezentálja filmünk leglátványosabb, több felvonásos haldoklási jelenetét). A nép tán még a hajuknál fogva előrángatott rendőrfigurákat is megbocsájtja Novákéknak – hát értjük mi, valahogy vége kell lennie a filmnek, s ott bizony (legyen szó a Gázlángról vagy a skála hogy úgy mondjuk másik felén található Rex felügyelőről) úgy is ott lesznek a jó/rossz zsaruk (ja és szűkszavú japán testőr is van a filmben – de ez már tényleg csak gúnyos oldalvágás a régi, esetleg az újabb kardozós klasszikusoknak).
Annyit talán már ezzel is sikerült bebizonyítania az alkotóknak, hogy akciódús magyar bűnfilm igenis létezik, s ehhez nem is szükségeltetik teljesen komolytalannak vagy hiteltelennek lennie. Azt még nem tudjuk, vajon lehetne ezt ennél némileg kevesebb hibával csinálni – de hát tökéletes film nem létezik, aki dolgozik, az egyben hibázik is, a többi elemi tanulságot meg tessenek nyugodtan filmünkből leszűrni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/10 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9138 |
