Ádám Péter
Moliére – francia, 2007. Rendezte: Laurent Tirard. Írta: Grégoire Vigneron és Laurent Tirard. Kép: Gilles Henry. Zene: Frédéric Talgorn. Szereplők: Romain Duris (Moliére), Fabrice Luchini (Jourdain), Laura Morante (Elmire), Edouard Baer (Dorante), Ludivine Sagnier (Célimene). Gyártó: France 2 / Canal + / Fidélité Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.
Romain Duris (a filmben ő Molière alakmása) valamelyik francia napilap szerint nemcsak szorgalmasan végigolvasta az író összes darabját, a fellelhető életrajzokat, de még lúdtollal írni is megtanult a film kedvéért.
És csakugyan, van a filmben korhű jelmez, korhű színházterem, korhű (XIII. Lajos stílusú) kastély, korhű karosszék és van korhű lúdtoll is. Mintha bizony a mű hitelessége csak egyszerű „végösszege” volna a sok-sok apró részlet hitelességének!
1644-ben az író, akit akkor még Jean-Paptiste Poquelinnek hívnak, mindössze huszonkét éves. Egy évvel korábban alapította élettársával, Madelaine Béjart-ral első társulatát. De a L’Illustre-Théâtre úszik az adósságban. Eddig az irodalomtörténet. A hitelezők – és itt kezdődik a film, vagyis a rendezői fantázia – végül börtönbe juttatják. Szerencséjére felbukkan egy bizonyos Jourdain úr, és kimenti szorult helyzetéből, nagylelkűen visszafizetve az adósságot. Persze, egy feltétellel: ha a fiatal színész Tartuffe néven azonnal beköltözik a kastélyába, és megtanítja a széptevés művészetére. Az újgazdag Jourdain úr ugyanis beleszeretett egy „kékharisnya” márkinőbe. A fiatal Molière viszont, miközben igyekszik eleget tenni megbízatásának, természetesen Jourdain úr szemrevaló feleségébe, Elmire-be lesz szerelmes...
A nevek méltán ismerősek; ahogyan méltán ismerősek a cselekmény fordulatai is, egytől egyig Molière-darabokból vannak kiemelve. A film azonban nem afféle pot-pourri, azaz Molière-egyveleg; sokkal inkább arról van szó, hogy az életműből innen-onnan kiemelt és cselekménnyé összegyúrt elemeket a történet mechanikusan visszavetíti az író életébe, mintha a későbbi életmű fontosabb mozzanatainak mind-mind egy-egy fiatalkori élmény volna az ihletője.
A film tehát, legalábbis a rendezői szándék szerint, a fiatal Molière „nevelődés-története”, éducation sentimentale-ja. Csak az a baj, hogy korántsem ilyen egyszerű a viszony, korántsem ilyen egydimenziós a kapcsolat élmény és mű között. Ennek a valóságot fikcióval keverő filmnek, mindent összevéve, puszta cégére, márkajele, védjegye – de mondhatnánk azt is, alibije – a Molière név, de a gyári terméknek alig van több köze a XVII. századi francia íróhoz, mint a kínai piacon árult Chanel nº 5-nek az eredetihez...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9115 |
