Pápai Zsolt
Peeping Tom – brit, 1960. Rendezte: Michael Powell. Szereplők: Karl Boehm, Anna Massey. Forgalmazza: Ceasar Film. 108 perc.
Ha akad filmklasszikus, ami joggal pályázhat a „brit Psycho” címre, az kétségtelenül Michael Powell Peeping Tomja – noha a gyakori összehasonlítások ellenére a két film műfajtörténeti mérföldkő voltán, születési évén és sorozatgyilkos témáján túl alig rokonítható egymással. A korábban főleg eksztatikus melodrámáiról híres stúdióveterán Powell (Fekete nárcisz, Vörös cipellők) saját gyártású voyeur-thrillere történeti rangját ugyanis elsősorban nem annak köszönheti, hogy a brit vásznakon addig ismeretlen intenzitással ábrázolt szexet és erőszakot (mai szemmel is megrázó gyilkossági jelenetei mellett ez a mű dicsekedhet az első fedetlen kebelábrázolással Nagy-Britannia filmgyártásában), megelőlegezve a slasher-filmek felvirágzását: jelentősége inkább abból fakad, hogy úttörő merészséggel emel azonosulásra kényszerítő főhőspozícióba eszelős gyilkost – sajátos zsáner-interpretációja az angol új hullám dühöngő ifjúság-tematikájára évekkel megelőzi a Reisz-féle Night Must Fall és az Iszonyat újgenerációs műfaji alapmunkáit.
A Peeping Tom címszereplője, Mark Lewis morfológiai szempontból vitathatatlanul Norman Bates-re hajazó félénk, kisfiús bájú pszichopata nőgyilkos, aki felett ezúttal egy zsarnoki, sőt szadisztikus apa felettes teremtő-árnya kísért: a szülői ház felső szintjén meghúzódó londoni szexfotós/amatőrfilmes azonban az erőteljes nyitánytól a nézői beleélés kényelmetlenül kizárólagos alanya – az üggyel megbízott nyomozó jelentéktelen mellékfigura, a kedves-csúnyácska albérlőlány pedig a megrázó fináléra sem lép elő a hagyományos woman-in-peril thrillerek passzív áldozat-hősévé, netán a slasherek konyhakést ragadó final girlévé: szerelmi szálával végig megmarad a megváltás esélyét jelképező nőalaknak. Powell szinte krisztusi szenvedéstörténetként ábrázolt forradalmi sorozatgyilkos-portréja inkább olyan, mintha egy másik Hitchcock-klasszikus, a Titokzatos lakó freudi újragondolása lenne (az eredeti elképzeléshez híven gyilkos főhőssel) – csupán explicitebb kiadásban és a műfaj modernista fordulatát jelezve tekintélyes adag reflexivitással megfűszerezve.
A thriller modern korszakában önreflexió terén egyedül Powell filmje múlja felül a Hátsó ablakot: megszállott hőse ugyanis nem csupán a nézői oldalt megszemélyesítő voyeur-figura (innen a cím, melyet a honi videomegjelenéskor a még árulkodóbb Kameralesre magyarítottak), de a filmkészítés műveletét konkréten is megjelenítő rendező/operatőr, aki szó szerint gyilkos fegyverként és tükörfelületként használja kézikameráját – egyaránt alkotója és közönsége munkáinak, amelyek ráadásul nem csupán egy kényszeres vágy kiélését szolgálják, de egyfajta alkotói hozzáállásra utalva lépcsőfokok az Opus Magnum megszületése felé. A Peeping Tom részint mélyen személyes szerzői vallomás a filmkészítés gyötrő művészi kényszeréről (lásd Powell privát reflexióit személyes cameójától a home movie-k apaszerepében a filmes pályájára tett játékos utalásokig), valamint korszakos jelentőségű műfaji belépő a jövendőbeli pszicho-thrillerek lélektani hitelességgel megrajzolt szubjektív világába – rikító vérszín Technicolorjával egyszerre tükör, maszk és tőr a veretes brit thrillerkincsben.
Extrák: A remekbeszabott idei Criterion-kiadás szégyenletesen pőrére csupaszított hazai verziója.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9091 |
