Tüske Zsuzsanna
Ocean’s Thirteen – amerikai, 2007. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Brian Koppelman és David Levien. Kép: Steven Soderbergh. Zene: David Holmes. Szereplők: George Clooney (Ocean), Brad Pitt (Rusty), Matt Damon (Linus), Al Pacino (Bank), Ellen Barkin (Abigail), Elliot Gould (Reuben). Gyártó: Warner Bros / Village Roadshow Pictures.
Steven Soderbergh harmadik alkalommal is riadót fújt sztárgárdájának egy újabb vegasi akció végrehajtásához, amelyben az eddiginél nagyobb alázatot tanúsít a klasszikus heist-hagyományok iránt – azonban úgy tűnik, ez nem jelentett biztosítékot ahhoz, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsen saját elképzelései és a nézői elvárások között.
Már az első két részben is nagy teret kapott a filmkészítésre való utalás (a remake-forma, valamint a heist műfaja eredendően reflexív): az elsőben többek közt az ipari kamerák számára épített díszlet-páncélteremmel, a másodikban pedig egy kettős alakítással, melyben Julia Roberts eljátssza Julia Robertset, a színésznőt is. Soderbergh ugyanezen a nyomvonalon halad tovább, de a motívumok valamivel fegyelmezettebb komponálásával, mint az előző alkalommal. Újabb átverés, mesterségesen előállított látszatvilág kerül a cselekmény középpontjába, amellyel Ocean és bandája ezúttal az Al Pacino által alakított könyörtelen szállodamágnást kívánja kijátszani, hogy igazságot (és némi pénzt) szolgáltassanak barátjuknak, Reuebennek. Ismét kezdetét veszi a premier estéjére való lázas készülődés, ám mivel a rendező egy románcot nem tűrő, színtiszta heist-akciót kíván bemutatni, Hollywood olvadékony dívái helyett egy jegesebb figura képviseli a női vonalat Ellen Barkin személyében, aki a negatív főszereplő jobbkezeként maga is férfias pozícióban jelenik meg. Ismét hangsúlyt kap az álcázás, sőt ez alkalommal a banda szinte minden tagjának lehetősége nyílik valamilyen álruhában parádézni, az átmaszkírozás motívuma pedig még a vizuális elemekben is megmutatkozik. Soderbergh ismét precízen ügyel a formára, geometrikus elemekkel határolt, szigorú keretezésű kompozíciókban gondolkozik, képeken belül működő filmvásznakat teremtve ezzel, a dramaturgiai csavarokat azonban szűk marokkal méri. Helyette a külcsín tökéletesre csiszolására és a tükröztetésekre helyezi a hangsúlyt: a film egy jelenet erejéig még az első rész szökőkutas fináléját is megidézi.
Soderbergh addig-addig kacsintgat kifelé filmjéből, míg végül okkal érezheti a néző, hogy egyfajta átverés áldozata ő is, ahol a történet mindössze blöffként szolgál egy olyan leosztáshoz, ami csupán a játékmesternek kedvez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9089 |
