Vaskó Péter
Harry Potter and the Order of the Phoenix – amerikai, 2007. Rendezte: David Yates. Írta: J. K. Rowling regényéből Michael Goldenberg. Kép: Slawomir Idziak. Zene: Nicholas Hopper. Szereplők: Daniel Radcliffe (Harry), Emma Watson (Hermione), Rupert Grint (Ron), Michael Gambon (Dumbledore), Gary Oldman (Sirius), Ralph Fiennes (Voldemort). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 138 perc.
Nincs mese, még a gyerekvarázslók is megkamaszodnak és kezdenek rájönni, hogy mindig ugyanaz a nóta: menetrendszerint mindig ugyanúgy jön a mumus, mint a hathúszas gyors. Tényleg nagyszerű, hogy Rowling visszaszoktatta a gyerekeket az olvasásra, le a csúcsos, karimás kalappal, de a kamaszodásban éppen az a veszélyes, hogy a cseperedő ember gyanút fog, és elkezd neheztelni, amikor ötödszörre kapja ugyanazt. Rowlingnál megakadt a tű a lemezen, és az egyre nyilvánvalóbb önismétlést az sem menti, hogy a filmkészítők hűségesen követik őt ezen a lejtős úton. A világ és a sztori az új részekkel ahelyett hogy tágulna, az önismétlő szituációk és karaktersémák miatt egyre inkább összemegy és kifakul az újbóli mosásban. Az új Potter kábé annyira új, mint az a kinőtt farmer, amit az ötödik gyerek örököl a családban.
A Főnix rendje az eddigieknél is feljebb tolta a korosztályi küszöböt: pici gyereket inkább ne vigyenek rá, a nyomott és depresszív alaphangulatnak köszönhetően azonban emós kamasz usereknek már bejöhet a cucc. A film alapvetően az eddigi részek amolyan kisenciklopédiája, minden eleme megtalálható valamelyik megelőző részben (kviddics azonban most nincsen – sajnos). Az ügyeletes (és eddigi kudarcai miatt valószínűleg mostanra már önértékelési zavarokkal küzdő) Valdemort mellett az új gonosz most a bürokrácia, amely minisztériumi felügyeletként jelenik meg a Roxfortban. A gyenge filmen némi szépségtapasz a hivatali szűklátókörűség és fontoskodás olykor szellemes karikatúrája, és a film főszereplőjévé is egyértelműen a minisztériumi revizort kiválóan alakító Imelda Staunton lép elő. Kár, hogy mindez különösen annak fényében feltűnő, hogy mennyire halványak a gyerekszereplők. Az egykor bájosan bátor kölyökróka hősök olyan bizonytalanul játsszák a bizonytalan kamaszt, hogy az emberben rögtön felmerül: talán békén kéne hagyni őket, amíg el nem döntik, hogy tényleg színészkedni akarnak-e, vagy van az élettel jobb ötletük is.
A szüntelen borongás mellett az egyetlen valódi újdonság, hogy a gonosz erőinek állandó és nem lankadó visszaverése közben mellékszálként Harry most először lépi át a nyelvespuszi-küszöböt (kíváncsian várjuk, vajon a későbbiekben végigkövetjük-e a szemüveges mini-merlin teljes pszichoszexuális fejlődését). Ezenkívül minden más sztenderd ipari látványszabászat, sormintás Harry poszter, eredeti ötleteket helyettesítő vizuális termékbemutató. Mindez jól megy ugyan a popcornhoz, ugyanakkor a harci mágusok összecsapásai kínosan emlékeztetnek a nagy elődök olyan szintén elbaltázott jeleneteire, mint a szertornázó és műrepülő Yoda küzdelme Duku gróffal, vagy Gandalf és Szarumán (középföldi értelmiségiekhez méltatlan) egymást falhoz csapkodó öregfiúk rangadója A Gyűrűk Urában.
Állítólag Rowling megáll hatnál, és (valószínűleg a filmesek bánatára) hetedszerre már nem akarja újraírni ugyanazt a könyvet. Lehet, hogy mégis vannak csodák?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9082 |
