Vajda Judit
A 4x100-as váltófutáshoz tökéletes csapat kell. Dobray György tévéfilmje Egressy Zoltán drámájából.
A Szerelem első, második és utolsó vérig című nemzedéki filmeket és a Gólyamese című érzékeny-szubjektív dokumentumfilmet jegyző Dobray Györgynek a 38. Magyar Filmszemle információs programjában és nemrégiben a Duna televízióban is vetített tévéfilmje rövidtávfutónőkről szól, akik az olimpiai válogató napján, a 4x100-as váltófutásban egyazon cél érdekében küzdenek. De alkothat-e négy, ennyire különböző karakterű nő összetartó csapatot? A párbeszéd- és színészközpontú 4x100-ban igen koncentrált körülmények között bonyolódnak az emberi kapcsolatok. A csapatjátékokon kívül a váltófutás az a szűkebb sportág, amiben leginkább ki vannak szolgáltatva egymásnak a sportolótársak, amiben mindenki a másiktól függ – ennyiben legremekebb szimbóluma az emberi viszonyrendszereknek. A magyar női futóváltó tagjai pedig buszon-repülőn-szállodai szobában összezárva töltik a nagy versenyig hátralévő amúgy is feszült napokat-órákat. A pergő párbeszédek, szenvedélyes beszélgetések, sőt parázs viták hatására néha annyira sűrű a levegő, hogy szinte tapintható, kézzelfogható a feszültség. A feszültség pedig több forrásból táplálkozik: a személyek közötti konfliktusok és a bűvös 44:15-ös szintidő okozta stressz mellett a verseny közeledtével sokasodnak az apró katasztrófák, egy hirtelen jövő menstruáció, darázscsípés vagy doppingveszélyes orrcsepp képében. A 4x100 belterjes sportolóvilágát nézve hamar kiderül, hogy itt mindenki mindenkinek a valakije. A nyilvánvaló kapcsolatok már a film legelején tisztázódnak (az egyik versenyző, Hóvirág például az edző, Dzsudi néni lánya), de a továbbiak, a rejtettebbek csak ezután, fokozatosan tárulnak fel a beszélgetések során. A mű minden főhőse valamely másik főhősnek az anyja, lánya, jelenlegi vagy ex-felesége, gyerekének az apja stb., vagy egyszerűen a csapattársa – de néha ez a viszony is túl közelinek számít. További bonyodalmakat okoz, hogy az informális kapcsolatok mellett természetesen a sportolói szerepkörök is le vannak osztva (van sztárfutó, kiöregedőfélben lévő sportoló, fiatal kezdő), s ráadásul olyan is van, aki lázadna ezellen. A négy rövidtávfutónő, Perec, Grafika, Kiseszter és Hóvirág kapcsolatának szimbóluma a stafétabot adogatása a felkészülés során: a sportolók egymásra vannak szorulva, szimbiózisban kell, hogy éljenek (a pályán és az edzéseken mindenképp) – ám néha a kölcsönös viszony élősködésbe csap át. Egységüket az edző által ismertetett „munkamegosztás” is hangsúlyozza (a négy futó szívből, agyból, ágyékból, illetve lábból fut). Hamarosan elérkezik azonban a csapat széthullása, széttartása, amely elsősorban a kommunikáció szintjén érhető tetten. A sportolókról szóló filmben érdekes módon kiemelt szerepet kap a verbalitás. A Portugál szerzőjének, Egressy Zoltánnak a színdarabja alapján forgatott mű elején Babits-idézetekben társalog egymással a gyúró és az edzőnő („Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”), később szakmai zsargon váltakozik hétköznapi beszélgetésekkel, fecsegésekkel. A kommunikációs defektusok egyre sűrűbben követik egymást: a hősök elbeszélnek egymás mellett (legnyilvánvalóbban a gyúró és az edzőnő: mindkettő mondja a magáét, és csak látszólag reagálnak egymásra); állandóak a félreértések, elszólások, hirtelen elhallgatások. Az egyik sportolót zavarja a másik szóhasználata, akinek egy idő után az idegességtől egyre inkább belegabalyodik a nyelve a szavakba – szaporodnak az értelmetlenségek és az összekuszált szólások („kemény dióba vágod a fejszédet”; „kemény vagyok, mint a pinty”). A visszafojtott feszültség nagy közös üvöltözésben tetőzik, az apró katasztrófák, kicsinyes féltékenykedések után valódi súlyos titkok derülnek ki – csak sajnos, ők már nem érzik a különbséget. A tökéletes gépezetként működő, egészséges, kisportolt, izmos test mögött (lelkileg) senki sem ép – derül ki a beszélgetésekből. De ezt sugallják a képek is, ahogy a kamera az idegesen járkáló edzőt követi, vagy ahogy a zaklatott párbeszédeket zaklatott képek kísérik (gyakran villan be egy már-már torz premier plán a félközelik közé). A kamera jellemzően arcokon kalandozik, nem testeken (habár sportolókról van szó). Az arcokat látva pedig erejük, gyorsaságuk ellenére is csak az juthat eszünkbe a 4x100 elkeseredett hőseiről: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut...”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9081 |
