Tartalmi elemek kiemelése
rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Kritika

Szemben a maffiával avagy olajozott viszonyok

Vörösből szőke

Barotányi Zoltán

A tényfeltárás hiányzó műfaj a honi dokumentarizmusban.

 

Ritka és kivételesen szomorú eset, amikor egy dokumentumfilm fontosságát, időszerűségét elsődlegesen az adja, hogy készítőjét valaki(k) brutálisan bántalmazták. A filmes/újságíró Kármán Irén ügye azóta egyre csak bonyolódik, s e cikk elkészültének pillanatában már és még eldönthetetlen, hogy igazi merénylet történt, vagy „csupán” egy jól sikerült médiahackről van-e szó. A következmények szempontjából persze mindegy is: hosszú idő után végre feléledt egy véglegesen hibernáltnak tűnő ügy, hamarosan fontosnak tűnő iratok kerülhetnek ki a titkosítás alól, s esetleg valamivel többet tudhatunk meg a rendszerváltást követő évek legnagyobb bizniszéről (habár – a korábbi fejlemények ismeretében – e tekintetben legalábbis szkeptikus az ember). Kármán Irén ugyanis egy filmes memót készített a kilencvenes évek olajügyeiből, egy olyan doksit, amelyben sok új információt nem tudhatunk meg (ahhoz képest, ami már a sajtóban megjelent) – de hát valljuk be: a tényfeltáró újságcikkek olvasóinak halmaza erősen korlátos, s egy egyszerű zsurnaliszta eszközökkel dolgozó dokumentumfilmes sok időnket takaríthatja meg, amikor helyettünk is felmondja a leckét. A történtek felelevenítésében Kármán segítőtársakra is akadt, mindenekelőtt azokra, akik egykoron maguk is kutakodtak, nyomoztak az olajügyek után, s emiatt jócskán meg is ütötték a bokájukat. Az már persze más lapra tartozik, hogy a film elkészülte után Kármán és informátorai is jól összekülönböztek egymással, s azóta kölcsönösen kétségbe vonják egymás tisztességét és szavahihetőségét.

Az ötven percre vágott dokumentumanyag éppen ezért tűnik oly egyoldalúnak, elvégre értelemszerűen csak az egyik oldal képviselői (az igazságszolgáltatás renegátjai) vannak jelen – nem látunk egyetlen korrupt rendőrt, vámtisztet, aki kedélyesen és büszkén az arcunkba mondaná: igenis, megkaptam a kocsit, a lakást; nincs ott a pártpénztárnok, aki szemlesütve sorolná a tételeket, amelyek a pártkasszába vándoroltak; és persze, hogy nincsenek sehol a film címében ígért maffiózók sem – de hát nem is várhattunk mást: bűnbánó és/vagy kutyaszorítóba került bűnelkövetők csak ritka történelmi pillanatokban beszélnek névvel-arccal a kamerába. Amit pedig Karancsi Tibor, a szeghalmi kapitányság egykori századosa, vagy Sándor István „Papa” korábbi fedett nyomozó, esetleg Tibori István egykori Békés megyei vámnyomozó megoszt velünk, az jórészt már közismert, s ezt tovább színezi az exrendőrök hol patetikus, hol kissé ironikus önreflexiója – ez pedig tökéletesen felidézi az egyik legalapvetőbb filmzsáneri szituációt (a tiszta zsaru szemben korrupt és gyilkos kollégáival). Amikor a filmkészítő maga is nyomozna, persze semmire sem jut (így voltak ezzel a némileg bővebb eszköztárral dolgozó hatóságok is), de azért sikerül néhány tragikus momentumot felvillantani: kifejezetten megrázó, amikor egy több mint tisztázatlan körülmények között elhunyt rendőr idős szüleit faggatja a kamera, akik máig képtelenek belenyugodni a hivatalos verzióba. Kármán narratívája módfelett egyszerű: egyrészt a szereplőkkel mesélteti el, miben is rejlett az olajbiznisz, a szőkítés lényege, máskor meg bónusz feliratok tájékoztatnak a fejleményekről. Az ismeretterjesztés néha egészen plasztikusra sikerült, így a békési ex-vámos elbeszélése után végre mindenki előtt világos, hogy az olajat máshogy szőkítjük, mint a hajat: a cél a háztartási tüzelőolajba kevert vörös ferrocén festék elroncsolása (tömény kénsavval), majd az immár aranysárga dízelolaj pH-jának helyreállítása mészhidráttal – tulajdonképpen megejtően primitív technológia, ennél már tényleg csak a hamisbor-készítés egyszerűbb, ráadásul helyszínt és tartályt sem kell cserélni. Egy efféle filmdoku a téma jellegéből fakadóan képileg szikár: beszélő fejeket, szerényen berendezett lakásbelsőket látunk, ám néha az illusztrációként használt külső felvételek már a maguk érdemén túl is árulkodók. Talán a szerencsés évszakválasztásnak (késő tél – kora tavasz) is köszönhetően megtapasztalhatjuk, mennyi sivár, vigasztalanul halott táj lapul meg amúgy szépnek hirdetett hazánkban: a reménytelenül sárga gazban szétrohadt tanyák bújnak meg, elhagyott téesz- és honvédségi olajtárolók, rozsdamarta tartálykocsik, méterekig olajjal szennyezett föld és céljukat vesztett agráripari monstrumok csúfítják tovább a tájat – egy értelmetlen és ronda világról tudósítanak, ahol az olajozás lehetett az utolsó racionális (bár bűnös) cél, ám azóta már ez sem maradt, csak a semmi, meg az egyre halványuló keserű emlékek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9079

Kulcsszavak: 1990-es évek, 2000-es évek, Dokumentum, magyar film, Magyar történelem, oknyomozás, rendszerváltás kora (1989 - ),


Cikk értékelése:szavazat: 733 átlag: 5.55