Harmat György
A Chicago Sun-Times Pulitzer-díjas kritikusának gyűjteménye rövid esszéket nyújt, nem szimpla filmleírásokat.
Óvatosan válasszuk ki az első (két) mondatunkat! Hiszen ezzel ragadjuk meg vagy engedjük el az olvasó figyelmét. Íme Roger Ebert magyarul Száz híres film címmel megjelent könyvének első két mondata: „Idő és tér börtönében élünk. A film ablak a világra.” Mi várható egy olyan írásműtől, mely két kapitális közhellyel kezdődik? Végigolvasván a kötetet, aggodalmaink csak részben igazolódnak. Ebertet semmiképp nem tarthatjuk igénytelen sémagyárosnak, ugyanakkor elgondolkodtató, vajon mitől lett ő (a Hollywood.com megfogalmazásában) „talán minden idők leghíresebb filmkritikusa”, szakmájából az első, aki Pulitzer-díjat nyert, és csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. Népszerűségének fő forrása a televízió (manapság már az internet is), de nyilván közrejátszik benne, hogy Ebert negyven éve a Chicago Sun-Times filmkritikusa. Harminc éve vezet nézett filmértékelő tévéshow-t, és gyakori vendége a beszélgetős műfaj szupersztárjainak is (Jay Leno). Nem lehetek azonban oly pesszimista a kultúra mai állapotát illetően, hogy sikerében ne tekintsem jelentős tényezőnek szerzőnk filmimádatát, -érzékét és íráskészségét. A kötet eredeti címe (The Great Movies – A nagy filmek) és stílusa arra utal, hogy nem tagja a Száz híres regény-nyel évtizedekkel ezelőtt indult könyvcsaládnak, mely fontos műalkotások zanzásított verzióit tartalmazza. Ebert viszont rövid esszéket nyújt, nem szimpla filmleírásokat. Képes érzékeltetni, hogy a film nem egyenlő a cselekménnyel. Sőt azt is, hogy az elemzés sem maga a film. „És minél tisztábban látom a filmet, titokzatossága annál inkább nyugtalanít” – írja az Aranypolgárról. Mindent megtesz azért, hogy filmportréi plasztikusak legyenek, felidézzék a művet (ha láttuk), bevezessenek a világába (ha nem). Birtokában van a megfelelő tájékozottságnak és nyelvi eszközöknek. Az ihletett darabokra így több a példa, mint a halványakra, de akad totális félreértelmezés is (Nagyítás, Az öldöklő angyal). Az esszéket elolvasván gyakran marad hiányérzetünk. Informatívak, általában nem is felszínesek, ám igazi mélységekig csak ritkán jutnak el. Átlagos filmkalauz esetében nem támadnának efféle igényeink, de hisz itt mégiscsak egy „világnagyságról” lenne szó. Aki ráadásul – s ez kiderül naplószerűen személyes írásaiból – maga is részese a filmtörténetnek. A kritikusok közt egyetlenként ő magasztalta első bemutatásakor a Bonnie és Clyde-ot, így szerepe lett abban, hogy a filmet újra vetíteni kezdték, immár sikerrel. Interjút készített a 81 éves Groucho Marxszal. Tanúja volt Altman Esküvő című filmjének forgatásán a „veterán” Lillian Gish szellemes megjegyzéseinek. Ebert tehát nemcsak közkeletű anekdotákat idéz kötetében bőséggel, hanem sajátokat is. Az összefüggések sem kerülik el figyelmét, az egyes alkotások kapcsán kitér a rendezők pályájára, olykor magánéletére, a művek születési körülményeire és utóéletére. Ebert vonzódása megkérdőjelezhetetlen az európai film nagyjaihoz, mégsem tagadhatná le amerikai mivoltát. Így nem meglepő, legfeljebb sajnálatos túlzás, hogy a 100 választott filmből 59 amerikai. Ebből adódik, hogy míg az amerikai mozi legjelentősebb alkotásai és rendezői közül legfeljebb néhányat hiányolunk (Szelíd motorosok, West Side Story, Losey, Fosse), addig a világ filmművészetének óriásai és teljes területei maradnak ki. Nincs a kötetben filmje Pasolininek, Von Triernek, Lindsay Andersonnak, Ferrerinek, Bertoluccinak, Rossellininek, Carnénak, Malle-nak, hogy csak párat említsek a kimaradt jelentős rendezők közül. Nem szerepel a könyvben egyetlen kínai (hongkongi, tajvani), latin-amerikai alkotás sem, és – Eizenstein meg Kie¶lowski kivételével – teljes mértékben hiányoznak Közép- és Kelet-Európa képviselői. Gondoljunk bele: Száz híres film Tarkovszkij és Wajda (Forman, Jancsó és Mihalkov) nélkül! A névsor bővíthető kinek-kinek ízlése szerint, arról viszont oldalakon keresztül sem tud minket meggyőzni Ebert, hogy helye van a kötetben – többek között – A bárányok hallgatnak vagy a Schindler listája című filmeknek. Az angolszász filmesztétika a miénktől eltérő prioritásaival magyarázható az úgynevezett műfaji- vagy tömegfilmek nagy aránya. Roger Ebert valósággal szerelmes választottjaiba. Lelkesedése többnyire az olvasóra is átragad, teljesítménye sok tekintetben imponáló. A hiányosságokat azonban nem feledhetjük. A mai magyar könyvkiadás átlaga alatt marad a szerény kivitelű kötetben a szakmai hibák száma, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének bőven. Íme néhány példa. Előfordulnak rosszul írt nevek: Hawks helyett Hawk, Eizenstein helyett Eisenstein. A Keresztapából, A zöldségkereskedőből hiányzik a névelő, a Harcosok klubja előtt bezzeg fölöslegesen ott van, a Suttogások, sikolyok két szava közé – sajnos szokásosan – bekerül az és. Az Egyszer fenn, egyszer lenn címen emlegetett 1944-es filmet nálunk Martinique címmel mutatták be. Az Országúton nem 1956-ban készült, hanem 1954-ben. A filmográfiákban színesként tüntetnek fel több fekete-fehér alkotást: Egy nehéz nap éjszakája, A rakparton, Van, aki forrón szereti. A fordítási pontatlanságok közül egy jellemző: az angol Brittany szó Bretagne-t jelöli, tehát Hulot úr Bretagne-ban, nem pedig Brittanyban nyaral. Fordította: Gecsényi Györgyi. Európa Könyvkiadó, 2006.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9077 |
