Muhi Klára
Az idei KAFF azt bizonyította, a magyar animáció túl fogja élni a nehéz időket, mert a kreativitását nem vesztette el.
A háromévenként jelentkező Kecskeméti Animációs Filmfesztivál mostantól biennálé. Szervezői és támogatói nyilván megértették a tényt, hogy a magyar animáció manifesztálódása – a művészi rangúé mindenképp – egyet jelent a KAFF-on való megjelenéssel. Nem biztos, hogy egyszer és mindenkorra, de valószínűleg még jódarabig.
A magyar játékfilm is ilyen helyzetben volt sokáig, épp mostanában lábal ki belőle. Az éves nemzeti mustra vitte át a „túlsó partra” – értsd: a piaci viszonyok közé – minden értékét (és tévedését), ami csak a múltból megmaradt. Ezért a KAFF – akárcsak hosszú évekig a Filmszemle – jóval több egyszerű fesztiválnál. Szó szerint a megmaradt seregek szemléje, mágikus hely, Noé bárkája. Rajta régi pannóniás, friss főiskolás, magányos animátor, My-, Paja- és Kecskemét-filmes, mindenki, aki csak nálunk animálni tud.
A hűséges fesztiválozó minden KAFF-on a komoly áttörést várja. Ilyen volt két éve vitathatatlanul a Nyócker, amihez képest valamennyi fesztiválesemény és animált gondolat kissé más fénytörésben látszott. Nehéz megmondani, történt-e ilyesmi az idén is.
Mert 2006-ban ugyan nem készült magyar animációs nagyjátékfilm – Az ember tragédiájából még mindig hiányzik néhány szín, Gauder Áron is csak 2009-re ígéri az Egillt –, de már az első vetítéseken nyilvánvaló lett, hogy a legfrissebb termés – amit pedig 3–4 összetorlódott generáció animált össze – igen erős, egyenletesen magas szintű.
Ám még mielőtt összeállt volna a kép, Macskássy Kati gyors sajtótájékoztatót tartott. Kiderült – amit tulajdonképpen már sokan tudtak –, hogy az ötvenes évek végén alapított Pannónia Filmstúdió a felszámolás végső stádiumába jutott. Jankovics Marcell, az utolsó igazgató megbízatása lejárt, a stúdió vagyonelemeit lepecsételték. A felszámolási eljárásokban kicsit sem jártas animációsok pedig azt találgatták, mi lesz a nagymúltú műhely archív anyagaival, tárgyi emlékekeivel, rekvizítumaival, és mindenekelőtt: mi lesz a filmekkel.
Ha a játékfilmes történésekre sandítunk, nem sok jó. A szerencsétlenebb forgatókönyv szerint DVD-kalózkiadások, szerzői jogi viták, széthordott, elkallódott dokumentumok, a soha napjára tolódó kutathatóság ideje jön. Az animációsok szelíd, csendes emberek, érdekérvényesítő képességük – bizonyság rá az elmúlt másfél évtized – nem túl jó. A rendkívüli pannóniás örökség tehát – melyet felmérni több KAFF is kevés lenne - nyilvánvalóan veszélyben van.
A Pannónia kimúlása ugyanakkor végképp lezár egy korszakot. S kikényszeríti az összevetést a régi és az új magyar animáció között, melyet egyébként retrospektívjeivel minden kecskeméti mustra szorgalmaz. (Idén az alapító Macskássy Gyula, az operatőr Bacsó Zoltán, a zeneszerző Pethő Zsolt, a producer Matolcsy György munkásságából láthattunk válogatást.) Ám mindezt most mintha még egy felszabadult sóhaj is kísérte volna. Legyen, ami lesz… a súlyos örökséget immár nem kell cipelni tovább!
Fénykorában ugyanis a Pannónia Stúdió a Hanna–Barbera, a Disney, a Szojuzmultfilm és a Toei mellett a világ egyik legismertebb animációs birodalmának számított. Ma már látszik azonban, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évtized animációs virágkora túl sok szerencsés körülmény összejátszásának eredménye volt. A televíziózás felfutása, a kelet-európai diktatúrákat jellemző közszolgálati elv primátusa, az állami mecenatúra – amely annál is bőkezűbb volt, mivel a műfaj nem számított politikailag veszélyesnek –, a nem piaci, inkább szórakoztató funkciót ellátó szocialista reklámkultúra mind-mind a magyar animáció esélyeit javították. A szerencsés művészettörténeti pillanatban rejlő lehetőségeket aztán egy zseniális nemzedék maximálisan kiaknázta. És – amire most Mikulás Ferenc és fesztiválja figyelmeztetett – volt mindehhez egy nagyvonalú, széles látókörű „szocialista producer”, Matolcsy György, akinek szerepe, jelentősége a játékfilmben legalábbis Nemeskürty Istvánéhoz vagy Herskó Jánoséhoz hasonlítható. A fesztivál Matolcsy Györgyöt, aki 1968-tól egészen 1995-ig menedzselte a Pannóniát (ő találta ki többek közt a stúdió leányvállalataként a kecskeméti műhelyt, az ő javaslatára indult el az Iparművészeti Főiskolán az animációs képzés) életműdíjban részesítette.
A Pannónia korának szerencsés csillagállása azonban már régóta a múlté. Milyen lehetőségek születtek az utolsó másfél évtized alatt a romokon? Az állami megrendelések helyett a szabad otthoni barkácsolás. Az egyetlen monolit műhely helyett sok kicsi, de nagyon izgalmas magánuniverzum (például a szuverén Tóth Paja és C.A.K.Ó. bolygók, vagy a MyFilm / Igor Lazin abszurd poszt-világa.) A rajzolt, festett animáció helyett az olcsóbb, gyorsabb számítógépes technika. A köztelevízió generálnézője helyett a youtoube.com speciális nyilvánossága. Németh Viktor elsőfilmes mesélte például az egyik szakmai beszélgetésen, hogy Goomi, a gizda című ronda kis zöld emberkés filmjét néhány nap alatt több mint hétezren töltötték le az internetről. (Alkalmasint nem sokkal többen néznek meg a moziban egy mainstream magyar nagyjátékfilmet.) Igaz, Ulrich Gábor ehhez hozzátette, ő ugyan fel nem tenné a filmjeit a youtoube-ra.
Az igazi, pontosabban egyetlen kérdés, amit Kecskeméten valósan fel lehet mérni, mi történik e gyökeresen megváltozott közegben a tehetségekkel?
A középgeneráció és az idősebbek még valamennyien a Pannóniában kezdtek, valószínűleg ők sínylették meg legjobban a nagy állami stúdió hanyatlását, ezzel együtt idén remek dolgokat mutattak.
Szoboszlay Péter Száz éve történt-sorozatának újabb darabjai (Nem tudok maga nélkül élni, Hírek, szenzációk) igazi ínyencfalatok. Pikáns, okos kultúr-, sőt médiatörténeti kollázsok arról, hogyan gondolkodott a századfordulós bulvársajtó és közönsége szerelemről, botrányról, bűnről. Gyulai Líviusz szabad, szecessziós, gyönyörű rajzolatú, ősmozi ihletésű Krúdy-adaptációja (De Ronch kapitány naplója) pedig mintha Szoboszlay sorozatának párja lenne. Az ismeretterjesztő mellett az anekdotikus változat.
Cakó Ferenc üvöltő gyurmája is tetszett (Hé, S.O.S) a pánikban lévő, eszement gyurma, aki a nagy vízből végül beleordítja a világot a nagy sivatagba. A rendező fekete humorú, világvége hangulatú gyurma-szériájának egyik legszellemesebb darabja.
Dramaturgiailag ravasz, dupla fenekű filmet mutatott be Tóth Pál, Éjszakai horgászat címmel. Jellemző, hogy miközben értő kritikusa, Hirsch Tibor szerint olyan izgalmas volt, akár a Blair Witch Project, két Bécsből jött főiskolás lány keményen támadta, hogyan szabad ilyen akciót, csattanót nélkülöző filmmel untatni a publikumot? A KAFF-kedvenc Tóth Pál talányos, szomorkás, csiki-csuki filmjeit – e mostaniban a horgász a film végéig egy árva halat se fog, a perfektül animált akciók pedig a legtriviálisabb éjszakai mikro-események (jön egy sün, felbrekeg egy béka) – az átlagnéző valószínűleg tényleg nagyon unná. De hol találkozik a nagyközönség ilyesfajta filmmel? Sehol. Következésképp Tóth Pál – szerencsére – szabadon kísérletezhet.
Idén egyébként tematikailag színesedett a paletta. Régen elszoktunk például attól, hogy egy-egy film a mindennapjainkra reflektáljon. A közelmúltból épp a Nyócker volt üdítő kivétel, korábbról Macskássy Kati Van itt jó is, rossz is című filmje, melynek gyerekszereplői pocsék bizonyítványt állítottak ki a kilencvenes évek magyar társadalmáról – szóban és rajzban egyaránt.
Az idei mezőnyben a Kulcsár és a haverok (Nádas Tibor filmje) a rendszerváltás nagy stiklijeiről mond „esti mesét”, kár, hogy meglehetősen bulvár színvonalon.
Az ellenszenves újgazdagról csinált filmet az Oscar-díjas Rofusz Ferenc. Akinek feltűnése önmagában meglepetés, hiszen két évtizeddel ezelőtt ő volt az, aki A légy óriási sikere után – még a pannóniás aranyidőkben – szűkösnek érezte az itthoni lehetőségeket, s Kanadába emigrált. Kutyaélet című filmje egy újkori magyar La Fontaine-mese, melyben az ellenszenves jakuzzis menedzser a mesei logika fricskájából sorsot cserél saját kutyájával, hogy megtapasztalja a kisemmizettek kutyaéletét.
Ugyan egyik film sem olyan szellemes, friss, formabontó, mint a Van itt jó is, rossz is, pláne, mint a Nyócker, mégis jó volt látni, hogy animáció és magyar valóság végső soron nem zárják ki egymást.
Az is rendben lévő, hogy elkészült két ’56-os animáció. Kiss Iván filmjében (Töredék 1956) inkább a koncepció érdekes – az eredeti archívokból felnagyított, újrateremtett-rajzolt megannyi 56-os hétköznapi hős arcával való szembesítés gesztusa. Maga a mű sajnos a mechanikus ritmusú zoomolások miatt hamar besül. Szilágyi Varga Zoltán Mansfeldje (Jegyzőkönyv – Mansfeld Péter emlékére) viszont ihletett évfordulós mű, retorikája, szimbolikája egyszerű, de erős, sokkal átélhetőbb, mint volt Szilágyi Andor azonos témájú mozifilmje.
S végül, szinte áttörésnek tűnt a seregnyi főiskolás. Idén nemcsak az Iparművészeti Főiskoláról, de Londonból (Bánóczky Tibor), Bécsből (Bajusz Orsolya, Werner Zsuzsa), Kolozsvárról (Felméri Cecília) is jöttek kitűnő fiatal animátorok.
A mezőnyből egészen eredetinek láttam Matievics Éva geometrikusan szürreális Kút című első filmjét. Nagyon tetszett a vonalvirtuóz Gacs Réka diplomamunkája (Yarn…good light is essential). Többünket próbára tett Mogyorósi Éva Hanne című filmje (vajon tudatosan naiv vagy bátran dilettáns? – a zsűri kísérleti kategória díja eldönteni látszott a kérdést.)
És nagyon sajnáltam, hogy semmilyen díjat nem kapott Bánóczky Tibor Tejfog című kisgyerekre, kukoricásra, országútra komponált hihetetlenül erős hangulatú városszéli története. (Annecy-ban a diplomafilmek kategóriájában legjobbnak értékelték.)
A 2007-es KAFF leltár tehát igen pozitív. A magyar animációs sereg, mint egykor Hannibálé, teljes fegyverzetben áll a kapuk előtt, és bebocsátásra vár. Hogy pontosan hová is, azt nehezebb körülírni.
Az igazán jó fesztiválokon aztán mindig összejön a sötétben egy mágikus pillanat, amikor hirtelen lényegtelenné zsugorodnak a pro és kontra folyosói aggodalmak, a fesztiválozó érzékeit különös villamos energia futja át. Ugyanis jön egy film… A KAFF-on történetesen az Életvonal című 6 perces elegáns komputer-kűr. Alkotója ismeretlen, stílusa idegen: finom mívű fogaskerék, ember gördül vonal-vékony pályáján a semmiben. Kezdetben kecsesen, dinamikusan, játékosan is, körülötte a messzeségben ugyanígy, sokan mások, mindenki a maga drótkötelén. A „miénk” élvezi a siklást, a veszélyt. Majd el-elvét egy-egy mozdulatot, párját más irányba viszi a maga vonala, egy-egy alkatrésze pótlásra is szorul. A törékeny figura élete és hanyatlása annyira életszerű, magánya oly fájdalmas, hogy mikor végül belehull a fogaskerék-tömegsírba, meggyászoljuk.
Nem tudom, mennyit vitatkozott az M. Tóth Géza vezette zsűri Ducki Tomek végzős főiskolás elsőségén, a kritikusok nem sokat.
Előnye még az ilyen filmnek, hogy feleslegessé tesz seregnyi találgatást a műfaj jövőét illetően. A fiatal rendező filozofikus sors-animációja ugyanis egyenrangú folytatása a Küzdők, a Sziszifusz, a Moto perpetuo vagy A légy című pannóniás klasszikusoknak. A többi meg majd csak lesz valahogy…
Televíziós szerkesztőt, pénzadó kurátort egyébként nem sokat láttunk Kecskeméten, Ducki Tomek pedig állítólag mostanában Írországban mosogat. Jó hír viszont, hogy miközben átvette a díjait, megígérte, hogy hazajön.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9072 |
