Kína

Chang Cheh filmjei

A hús dühe

Wostry Ferenc

Filmjeiben a hatás a lényeg. A műfaj épül, míg a testnek pusztulnia kell. Chang szerint a világ.

A harcművészeti mozira, sőt az akciófilmre mai napig ő tette a legnagyobb hatást. Az akciófilmek elsősorban a düh filmjei, nem csoda hát, ha a változást, amelyet Chang Cheh előidéz, az elégedetlenség, a frusztráció hívja életre – csak másodsorban árad a hatvanas évek forrongó multimiliőjéből; a főbűnös az évtizedek óta változatlan nőuralom a hongkongi akció/kalandfilmben.

Kardforgatónők

A tizennyolc epizódból álló, serial-formátumú A Vörös Lótusz Monostor felégetése (1928), az első hongkongi harcművészeti film. Annak, hogy a legnépszerűbb kommerszfilmek mind wuxiák, egyszerű, pragmatikus okai vannak. Egyfelől kétezer évnyi feldolgozható legendakör, illetve fikciós-irodalmi alapanyag állt a filmesek rendelkezésére (kincsesbánya!), másrészt pedig a tiszta lelkű halálmegvetők kalandjainak felhasználásával voltak képesek nacionális profillal ellátni saját filmjeiket, szembeszállva az USA kulturális nyomulásával.

A producerek először magától értetődőnek vélték, hogy filmjeik főszerepére a legkeresettebb pekingi- és kantoni opera-sztárokat szerződtessék, ám próbálkozásaik kipingált falakba ütköztek: az ünnepelt művészeknek jobb dolguk is akadt annál, mint hogy efféle alpári, bunkó médiába menjenek vendégszerepelni. Ekkor jött a pénzembereknek kapóra Csianlong császár 1772-es rendelete, amely megtiltotta a nőknek, hogy akár csak a lábukat is betegyék a színpadra. Az évszázadokon keresztül lefojtott, forrongó előadói késztetés eredményezte hát, hogy a hongkongi harcművészeti film legelső sztárjai mind lányok voltak: ugrottak a producerek hívására. Wang Hanlun, Hu Die, Xuan Jinglin és mind közül a leghíresebb, Chin Tsi Ang filmtörténelmet írtak (utóbbi mellékállásban Sammo Hung nagyanyja, és még mindig, kilencvenvalahány évesen is aktív – legutóbb a Cinema Hong Kong című dokumentumfilm-sorozatban mutatott be olyan rúgásokat, hogy én most, hetvenvalahány évvel fiatalabban sem tudnám utánacsinálni). A férfiak hülyesége folytán jött tehát létre a világ legemancipáltabb filmgyártása.

A hongkongi nődominancia a harmincas évek elejétől egészen a hatvanas évek végéig tartott, és egyetlen egy – időtálló, bár a várt paradigmaváltó hatást kiváltani elmulasztó – próbálkozás volt csak a megtörésére: az 1949-ben induló Wong Fei Hung-sorozat, amely a kantoni nemzeti hős köré szőtt mendemondákat vitte filmre, főszerepben a legendás Kwan Tak Hinggel, akinek személye mára elválaszthatatlanná vált Wong Fei Hungtól, legalábbis a közönség szemében. Ez a széria nevezhető az első igazi filmes kungfu-próbálkozásnak – egészen addig a wuxiák uralták kizárólagosan a terepet, ám a mester több tucat epizódot magába foglaló kalandjai a kardozós fantasy helyett a realitásra (mesélésben és koreográfiában egyaránt) helyezik a hangsúlyt. Az alkotók a kínai harcművészetek promócióját is célként tűzték ki, a hongkongi filmiparban a Wong Fei Hung-sorozat forgatása során kapnak először hangsúlyos szerepet az akciókoreográfusok, akiket általában a kungfuhoz konyító kaszkadőrök vagy helyi harcművészeti iskolák mesterei közül verbuválnak.

Wong mester példája a legnemesebb kínai erények esszenciája: a becsület, a tiszta élet, a tudás és igazságosság mindenek fölé helyezése jellemzi, amely a filmekben a figurák egyértelműségében csapódik le: a jók patyolattiszták, az intrikusok a föld söpredéke. Egyszerűség mindenek előtt, ez lehetett a jelszavuk – és ebben nem különböztek a (most már a hatvanas években járunk) továbbra is nődomináns wuxiák karaktereitől.

A sárkány közbelép

A kulturális forradalom elől az ötvenes években a sanghaji filmbirodalom alattvalói jórészt Hongkongban kerestek menedéket (persze nem csak a filmes szakemberek: a migrációs hullám hatására nőtt többszörösére a városállam lakosainak száma), ahol nem ártott azonnal módosítaniuk a művészi hozzáállásukon, ugyanis a mandarin film egészen addig nagyban lenézte a kantoni film wuxia pian-jait, inkább ven ji pian-ban, „irodalmi művészfilmben” utazott, melodrámákat és regényadaptációkat készítettek.

A hongkongiaknak azonban egyikből is, másikból is elege volt: nem kellettek már nekik az unalomig ismert, egyszerű hősök egy olyan korban, amikor nemzetek vesztették el politikai ártatlanságukat, a tündérmeséknek végképp leáldozott.

Azt az embert, aki nemcsak a nemzete filmgyártásán, a toposzokon, az elvárásokon és a hozzáálláson változtatott, hanem az akciófilm műfaját gyökerestül megváltoztatta, Chang Cheh-nek hívták (2002-ben hunyt el). Munkásságának jelentősége John Fordéhoz vagy Leonééhez mérhető: ahogy utóbbi kibelezte a westernt és hullahegyek alá temette, úgy ad az akciófilmnek Chang új életet, paradox módon éppen ugyanazon attribútumok, többek között az extrém erőszak által: filmjeiben a hollywoodi eposzok naivitása keveredik a keleti ezoterizmussal, tudós harci koreográfiával és határtalan vérontással. (A modernizációs törekvés másik vezető alakja King Hu.)

Chang a karrierjét filmkritikusként és forgatókönyvíróként kezdi, majd 26 évesen lehetőséget kap megrendezni első filmjét (Viharfelhő Alishan felett). 1962-től a Shaw Brothers, a világhírű hongkongi stúdió forgatókönyvíró-osztályát vezeti, és az ötleteiből készülő filmek indítják el a kimondottan anti-feminista, a férfiakat középpontba helyező wuxiák dömpingjét. A Shaw Brothers égisze alatti első saját rendezése az 1966-os Tigrisfiú, amely ugyan még nem hoz átütő sikert, de annyi előnye származik belőle, hogy Chang a forgatás során összebarátkozik a film főszereplőjével, az úszóbajnokból színésszé avanzsáló Jimmy Wang Yu-val.

Nem is igazán tudom, hogy legemlékezetesebb együttműködésük, a Félkarú kardvívó (1967) jelentőségét hogyan hangsúlyozzam ki kellőképpen. A film nem egyszerűen forradalmi, nemcsak a hongkongi akciófilmes attitűdöt változtatja meg, hanem az egész filmvilágét.

Az árva Fang Kang (Wang Yu) megtűrt páriaként tengeti életét mestere házában, a mester lánya és a többi tanítvány egyaránt lenézi. A megaláztatásoktól egy nap végképp besokall, szökne, ám nem jut messzire: a nő és két csatlósa beéri őt az erdőben. A lány, bár rendkívül vonzódik a fiúhoz, többre tartja a társadalmi különbségeiket holmi hancúrozásnál, és frusztrációját némi csonkolásba fojtja: lemetszi Fang Kang jobb kezét. A súlyosan sebesült fiú egy szintén árva parasztlánynál talál menedéket, aki nemcsak ápolásában, de szellemi-testi továbbképzésében is fontos szerepet kap, elhunyt édesapja a félkarú harci technikákat (micsoda véletlen!) előtérbe helyező kézikönyvét ajándékozza Fangnak. A srác fáradhatatlan gyakorlásba kezd, és kardforgató tudását mesteri szintre fejleszti, épp idejében: a környéken feltűnik a legyőzhetetlennek látszó banditapáros, Mosolygó Tigris és a Hosszúkezű Ördög…

Chang Cheh a férfit helyezi az addig teljesen nőközpontú műfaj fókuszába, sőt, nemcsak hogy másodhegedűs pozícióba kényszeríti a lányokat, hanem bizonyos esetekben kimondottan ellenszenves jellemzőkkel ruházza fel őket: a mester lányára a film intrikusának szerepe hárul. Bár a Fangot az életbe visszaápoló parasztlány nincs híján némi kedvességnek, Chang későbbi filmjeiben a nőfiguráknak még ennyi sem adatik meg, ráadásul az „ápolónő” inkább a hős póttestvérének, mint a vágy tárgyának bizonyul. Chang nőgyűlölete a filmben egészen érdekes formát nyer: Hosszúkezű Ördög különleges fegyvere egy olyan kard, amelynek kampós vége foglyul ejti az ellenfél pengéjét – természetesen ezzel a vas vagina dentatával kénytelen a rokkantságát (kasztrált voltát? Changnál minden szimbólum) saját erejéből meghaladó Fang összecsapni. Szadizmus, pinafóbia, homoerotizmus – az örök chang cheh-i triász.

A Félkarú kardvívó több más szempontból is újdonságot hoz a filmes állóvízbe: az eddig megszokottól radikálisan eltérő hozzáállása az erőszakhoz (élvezettel dagonyázik a levágott végtagok, spriccelő artériás vér és hasonlók látványában) megtalálja a maga tomboló rajongóit, a forrongó urbánus fiatalság, a film potenciális nézőközönsége személyében, akik már eleve rendkívül hálásak Changnak a filmes nőuralom eltörlésének érdekében tett lépései miatt. Az akciójeleneteket a Shaw Brothers két, ezen a téren legkiválóbbja, Tong Gaai és Lau Kar Leung koreografálja – utóbbi minden idők legjobb kungfufilm-rendezője lesz, olyan remekművekkel életművében, mint az Eight Diagram Pole Fighter (az „eight diagram pole” egy speciális harci bot – A szerk.)

A Félkarú kardvívó sikere világ- vagy legalábbis városállam-rengető: ez az első, az egymillió (ottani) dollárt meghaladó mozis bevétel Hongkong történetében, ráadásul botrányok, vad tömegjelenetek és káosz kíséri a vetítéseket, reprezentálva, hogy a hatvanas évek távol-keleti, városi fiatalsága rátalált arra a véres, dühös, reakciós filmes kifejezési formára, amely lelkéhez legközelebb áll.

Elkerülhetetlen folytatása, az 1969-es A félkarú kardvívó visszatér legalább megháromszorozza a korábbi film kegyetlenkedéseit, vérbőségét – véleményem szerint ez az első olyan alkotás, amelyet body count-filmnek nevezhetünk. Ezzel a kifejezéssel elsősorban az olyasfajta horrorfilmeket (például a slashert) illetik, amelyeknek fő célja a hullák halmozása, és a Félkarú kardvívó visszatérben pontosan erről van szó, minden egyéb másodlagos. A trilógia harmadik epizódja 1971-ben készül el, a címe Az új félkarú kardvívó, ám ennek már – a stúdióval anyagi természetű összezördülései miatt – nem Jimmy Wang-Yu a főszereplője. Egyik utolsó közös munkájuk az 1969-es Arany fecske, Chang Cheh első remekműve, egy szénkomor, tömény reménytelenséget sugárzó wuxia, amelynek szadizmusa addig sosem látott vérmaszatos csúcsokat dönget. A film eredetileg King Hu klasszikusa, az 1966-os Gyere, igyál velem! (eredetiben Nagyivó hős a címe, ennek azért több értelme van) folytatásának készült, a két film hangulata azonban élesen eltér, mint ahogy a két rendező világnézete is: King Hu humanizmusa szöges ellentéte Chang Cheh fatalista nihilizmusának.

A „millió dolláros rendező”

A Shaw Brothers rendkívül szigorú, munkatáborhoz hasonló forgatási rendszere (színészeik nagy többségének kötelező volt a stúdió területén felállított „szállókon” lakniuk), illetve az a drákói szabályrendszer, amely még a főnökség által megkívánt viselkedést és életstílust is pontokba szedte, ha a jó hangulatot nem is, a totális kontrollt mindenesetre garantálta. A Shaw Brothers színészképző központjából sorra kerültek ki a saját nevelésű művészpalánták, akik általában kaszkadőrként kezdték. Miután Wang Yu lelép Tajvanra, Chang Cheh kénytelen újabb, potenciális sztárok után nézni, és a friss arcok közt főleg kettő kelti fel a figyelmét: Ti Lung és David Chiang.

Bár valóban híressé, a hetvenes évek elejének legnagyobb sztárjaivá a közös filmjeiknek köszönhetően váltak, Chang először külön-külön szerepeltette őket, mintegy megalapozva azt a filmes személyiségüket, amelyet későbbi közös munkáikban, egymás segítségével bontottak ki sikerrel. Chiang a magányos, intellektuális hős personáját öltötte magára (Utazó kard, Vándor kardforgató, Az éneklő gyilkos), ám a karakterből igazi mélységeket csak a Ti Lung társ-főszereplésével készült, elsöprő sikerű kaland, akció- és wuxia-filmjeikben tudott kihozni. Ti Lung a meggondolatlan fiatal erő megtestesülése, ám ami mindkettejükben közös, az a halál szakadatlan keresése, sőt, ez Chang Cheh összes figurájában megvan, náluk a kegyetlen elmúlás a transzcendencia lényege, egy orgazmikus, a földi szenvedéstől megszabadító pillanat. A hősi halál maga az akcionizált glamúr, általa a halandók mítoszokká lesznek. A hősi nirvánát elérendő, a figurák vakon rohannak a végzetükbe, mérlegelés, intellektuális sorsvetés nélkül. Emiatt gyakran támadják Chang Cheh filmjeit, anti-intellektualitást vetve a rendező szemére, ám ez a vád távolabb már nem is állhatna a valóságtól: Chang hősei a harcművészeti film legárnyaltabb karakterei. Beszűkült, lefojtott mikrokozmoszukból a legendává válás az egyetlen kiút. Radikális individualizmusuk, amely a hatvanas évek terméke, ezt az egyetlen megoldást adja kezükbe, a kiontott vér és az eksztatikus fájdalom végső apoteózisát, mégsem igazán romantikus figurák, inkább öngyilkos hajlamú egoisták.

Ti Lung és David Chiang filmjei erre kiváló példák. Az új félkarú kardvívó fiatal hőseit az establishment csalja tőrbe, elragadják tőlük értékeiket, elveiket, sárba tiporják az ifjú büszkeséget, és lezárásként még a testüket is elpusztítják. Hiába a Ti Lung által alakított szerencselovag megkérdőjelezhetetlen becsülete, kettéhasítva, torzóként végzi, barátja pedig az összes elvét és meggondolást félretéve rohan bosszút állni érte: egymaga végez kétszáz ellenféllel, vérbe borítva a Halál Hídját (a finálé a hongkongi filmipar máig leghíresebb utolsó húsz perce, és akkor John Woo Gyilkosát is számításba vettem).

De a Boorman-féle Point Blank újrájaként értelmezhető klasszikus Bosszú! is ilyen alapokon nyugszik: Ti Lungot szó szerint széjjelszabdalja a kisvároson basáskodó gengszterbanda, álnok felesége ráadásul összeszűri a levet a bosszal. A férfi öccse (Chiang) a halál melankolikus angyalaként andalog vissza a városba, hosszú évek távolléte után. Talpig fehérbe öltözve, végtelen hidegséggel belez ki mindenkit, akinek a bátyja kivégzéséhez köze volt. Lezárásképpen egymaga megrohamozza a banda főhadiszállását. Egyedül több tucat ellen? Kit érdekel? Chang Cheh hőseit semmiképpen.

Hasonló orgiasztikus vágóhídfináléval rendelkezik Chang 1972-es remekműve, a Santungi bokszoló is (eredetiben Ma Yong Zhen, ez egyben a főhős neve. A főszerepet Chen Kuan Tai játssza, akinek ez a film indította be máig aktív karrierjét.). Ma a félórás szabdalkozás legelején baltát kap a gyomrába, és a hátralévő időt disznóként vérezve hörgi, püföli, csonkolja, dühöngi végig. A realizmushoz ennek persze semmi köze, ő már nem ember – legenda.

Shaolin kulturgút

Hogy mennyire népszerű akkoriban a Ti Lung–David Chiang-páros? Még Bruce Lee filmjeit is maguk mögé utasítják bevétel szempontjából. A hetvenes évek eleje az övék, nincs mese (egyik legnagyobb sikerüknek, a Vértestvéreknek épp most készült el a remake-je, Jet Livel és Andy Lauval a főszerepben). Ám Chang Cheh és a stúdió egyaránt váltani akar, ami 1974-ben meg is történik. A gyerekképű Alexander Fu Sheng a Shaw Brothers egyik legnagyobb sztár-reménysége, Chang Cheh pedig örömmel ad neki szerepeket: a komédiához is konyító Fu Shenget a közönség jó szívvel fogadja, a srác először érdekes színfolt, később pedig már szupersztár: viccelődése felüdülésként hat a kőkomoly Lung-Chiang páros uralkodása után.

Fu Sheng a Két hősnek már főszereplője, amely az első film Chang Cheh úgynevezett Shaolin-ciklusában (Két hős, Férfiak a monostorból, Shaolin harcművészet, Az öt shaolin mester, Shaolin tanítványok, Új shaolin harcosok, Shaolin templom) a kolostor elűzött szerzeteseinek kalandjait bemutató filmsorozatában. A shaolin hősök ugyanúgy nem rettennek vissza a kínoktól, mint a Chang-ouvre-beli elődeik, ám céljaik nemesebbek, személyiségük tisztább.

Chang és akciókoreográfusai olyan komponenst visznek bele a Shaolin-ciklus filmjeibe, amelyet ezek után több száz olcsóbb, rosszabb (vagy éppen csak stúdiófüggetlen) kungfu-film másol majd le: ez az úgynevezett „tréning-szekvens”, amelynek azután kell sorra kerülnie, miután a hőst az expozíció konfliktusának kibontásakor valamilyen megaláztatás éri. Önmagát egy új stílus vagy egy addig ismeretlen módszer segítségével megedzve néz végül szembe az ellenséggel. Természetesen valami hasonló már a Félkarú kardvívóban is felbukkant, ám csak a Shaolin-filmekben válik rituálévá.

Chang Cheh ekkoriban nem tud bukni: a Shaolin-filmek is óriási sikert aratnak, ám miattuk a korábbi aranytojást tojó tyúkjait sem hanyagolja el, sőt, karrierjének e két szálát összehozza: Ti Lung, Chiang és Fu Sheng több közös filmben is felbukkan (például Az öt shaolin mesterben). Ennek a „mindent, mindenkit bele ugyanabba a produkcióba”-attitűdnek a kulminációja a Jin Yong klasszikus regényei alapján készült Bátor íjász-filmek.

Jin Yong a huszadik századi wuxia siaosuó legnagyobb mestere, a legolvasottabb ázsiai bestsellerszerző (angol nyelvterületen Louis Cha néven is ismert). A Bátor íjász-filmek Jin Yong A sasokra vadászó hősök legendája című monumentális regénye alapján készültek (amely könyv maga is csak része az író Kondor-trilógiájának). Természetesen oka volt annak, hogy Chang Cheh, aki egyébként ki nem állhatta az adaptációkat, egy regény megfilmesítésére adta a fejét (a forgatókönyvet természetesen nem ő, hanem már-már nevetségesen munkabíró íróöszvére, Ni Kuang hozta össze): a hetvenes évek második felében ijesztően visszaesett a mozik látogatottsága a televíziónak köszönhetően, és az emberek leginkább a wuxia tévésorozatok bámulása céljából maradtak otthon. A konkurencia legyőzése érdekében a Shaw Brothers nekiállt a négy egész estés filmből álló Bátor íjász-szériának, ám azt az apró tényt kihagyták a számításból, hogy a lendületes sztorikban gondolkodó Chang Cheh teljesen alkalmatlan a kismillió karaktert felvonultató, lépten-nyomon más irányt vevő, állandó pöcsölést igénylő történet kifejtésére (ez neki magának is csak forgatás közben tudatosult). A Bátor íjász-filmek számomra teljesen nézhetetlenek: unalmas, összecsapott akciójelenetek próbálnak a narratív káosz felszínén maradni, sikertelenül.

A Shaw Brothers mentségére legyen mondva, hogy korábban már több kiváló wuxia siaosuó-adaptációt is legyártottak, Chu Yuan például a Gu Long-feldolgozásokból csinált karriert magának, de ez már egy másik történet.

Mérges emberek

„Poison clan rocks the world!” – minden becsületes kungfufilm-rajongó ismeri ezt az ismeretterjesztő csatakiáltást, az Öt venom örökérvényű kinyilatkoztatását (direkt nem fordítom le, angolul sokkal jobban hangzik). Hogy kikből áll ez a banda? Név szerint: Kwok Choi, Chiang Seng, Sun Chen, Lo Meng és Lu Feng – ők Chang Cheh karrierjének utolsó komolyabb truppja, a végső nagy szakasz meghatározó előadóművészei. Előadóművészek, és nem színészek, mert inkább akrobatáknak mondhatók. Chang Cheh Tajvanról importálta át őket Hongkongba (az ottani kaszkadőrök közül válogatta őket), miután több, a saját független cége és a Shaw Brothers által koprodukcióban készített tajvani munkája (például a Marco Polo) megbukott.

Egyik-másik venom már a Bátor íjász-filmekben vagy a Haditengerészeti kommandóban (1977) is felbukkan. A Fu Sheng főszereplésével készült Kölyök a kínai negyedből című produkcióban (1977) már komolyabb szerepeket kapnak (ha valakinek van kedve, utóbbi fináléját hasonlítsa össze De Palma 1983-as Sebhelyesarcújának utolsó negyedórájával – lesz ám meglepetés), ám az első olyan Chang Cheh-mozi, amelyben mind feltűnnek, a klasszikus Öt venom, ez a máig talán legkedveltebb old school kungfufilm. A lelkesedést megértem, még ha nem is osztom: sajnos karrierjének ezen a pontján Chang már túlságosan is a különböző gimmickek segítségére támaszkodik, és egyre inkább lemond arról, hogy erős gerincet fabrikáljon filmjeinek.

Persze éppen ilyesmitől indul be a fanboy: adva van öt tanítvány, akik mind különböző, állati eredetű stílusokat tanultak el ugyanattól a mestertől, jelesül a varangy-, a százlábú-, a kígyó-, a skorpió- és a gyík-stílusokat. A hatodik, zöldfülű tanítványnak kell rendet vágnia közöttük, mivel mióta elhagyták mesterüket, a klán egyes tagjai bűnözésre adták fejüket. Hogy pontosan kik közülük a véres kezű gyilkosok, azt az újoncnak kell kiderítenie – és máris kész a kungfu-krimi receptje!

Annak ellenére, hogy a venomok Chang Cheh összes felfedezettje közül a legkevésbé kiforrott színészi kvalitásokkal rendelkeznek, harcművészeti képzettségük agyzsibbasztó, és mivel az egészet Robert Tai hihetetlen koreográfiája segíti, nem csoda, hogy a rajongók máig megőrülnek értük (az itt-ott a Bava színsémáira hajazó világításról már nem is beszélve). A film bevételi szempontból közepesen sikeresnek bizonyult, amely elegendő volt további venom-filmek beindítására. Chang Cheh összesen tizenegyszer rendezte őket, ezen hagymázas, díszleteiben, kosztümjeiben totálisan irreális barokk szadovíziók közül a Nyomorék bosszúállók (1978) a legemlékezetesebb.

Chen Kuan Tai feleségét a lábaitól, kisfiát a kezeitől szabadítja meg két ismeretlen. Az asszony belehal (és ezzel el is búcsúztunk a film egyetlen nőfigurájától), a kiscsávó azonban meglehetősen nyugodtan fogadja a történéseket. Chen egyszerre ér haza túl későn és mégis időben: a családi csonkítást már nem tudja visszacsinálni, de a két kellemetlenkedőt azért felkoncolja. Tíz évre rá apa és vaskezekkel kiegészült fia a város rémei: aki csak ferdén néz rájuk (és az Kínában elég gyakran előfordul), azt máris megszabadítják egy tartozékától. A vándor árust megvakítják, a kovácsot süketnémává verik, Sun Chiennek a lábait amputálják, Chiang Sengnek pedig addig szorítják satuba a fejét, amíg az összes IQ ki nem csordul belőle. Tiszta szerencse, hogy a kriplikommandót egy jó szándékú mester a szárnyai alá veszi, és kiképzi őket a hátrányos helyzetűek harcművészetére.

A Nyomorék bosszúállók remekmű, csak nem a szokásos, kuroszavai értelemben. Bizonyos szempontból Chang életművének epitómája: a morbiditás és a kegyetlenség már nem csak motívum, hanem világépítő erő. Az „ember embernek farkasa”-direktíva filmes alkalmazásánál tovább megy, végigviszi a kísérletet: a hús brutalitás általi átformálása filozófiává lesz. Mindez egy csiricsáré cukrospapírba öltöztetett világ által közrefogott, pszichopata tervezte jelmezekbe öltöztetett kísérleti nyulak által elmesélve. Grand guignol-végállomás: későbbi, még ennél is extrémebb filmjei, mint az Öt ninja elem, már nem képesek hozni ugyanezt a morbiditást.

Függöny

Tiszta szerencse, hogy az utókor emlékezik: ha a rajongók lankadatlan szeretete nem létezne, ha Tarantino nem zengené szüntelenül Chang Cheh dicséretét, ha, ha… A kommersz rendezők feledésének pokla várná? Bár még az is jobb lehet annál a kínnál, amelyet dicsfénye leáldozta után megszenvedni kényszerült: a nyolcvanas évek vesszőfutását, bukást bukásra halmozva, az olcsó produkciókat, az isten háta mögötti független filmeket, ő, akinél valaha nem volt nagyobb. Utolsó filmjét 1993-ban rendezte, azt már csak a lexikonok jegyzik.

Csakhogy szerencsére nem merül el a semmiben, Chang Cheh-reneszánsz van, a filmjei sorra jelennek meg dvd-n (persze nem nálunk), és kritikusok frissebbnél frissebb generációi értékelik újra az életművét. Megérdemli: kevesebb nála jelentősebb filmes forradalmár létezett.