Bori Erzsébet
A Francia Intézet Vörös világ című sorozata francia és magyar filmek párhuzamos vetítésével tartott kettős tükröt a kommunista utópia és a hétköznapok elé.
Nekünk jönnek ezzel? – mondtuk volna tíz éve Vera Belmont 1985-ös filmje, a Csókálló rúzs láttán. Kommunisták, ötvenes évek, taggyűlés, pártújság, békeharc, osztályharc – mind megvoltak nekünk, élesben és kötelezően, nem úgy, mint a boldog franciáknak, akik szabadon választhattak. Már amennyiben az ember szabadon választ sorsot, önként és dalolva születik proletárnak, szorongó kispolgárnak, idegennek.
A Francia Intézet Vörös világ sorozata kettős tükröt tartott a kommunista utópia és hétköznapok elé: a francia filmeket egy-egy témában, korban, hangvételben rokon magyar mozidarabbal párosították össze. Sajnos (némi kajánsággal mondhatnánk stílszerűnek is) ezt a nagy tervet sem sikerült megvalósítani, összecserélődtek, elmaradtak vetítések, s így nem láthattuk Jacques Fansten Holnapra megforgatjuk című ígéretes művét; kései csúfondáros tisztelgés helyett (az ötvenes években pártsajtót árusító zsidó kommunista aktivisták előtt) korabeli film került össze Dárday Jutalomutazásával, szocreál gyöngyszem, ami után Zsdanov is megnyalta volna a tíz ujját. A Találkozás a kikötőben kezdetben még ingadozó ifjú dolgozójának másfél óra leforgása alatt sikerül fölismernie osztályérdekeit, s jutalmul elnyeri a cukorgyár szolidaritási bizottságát vezető leány szerelmét.
A Csókálló rúzs hősének nincs ilyen szerencséje. A mindössze tizenöt éves elvtársnő aktív tagja a helyi alapszervezetnek, ám mésalliance-ba keveredik. Nem könnyű eldönteni, melyikük is a rangon aluli fél: a menő polgári lapoknak dolgozó fotós fiatalember adja-e le magát a szájas prolilányhoz, vagy a hithű kommunista a rohadt burzsoához. A jó tíz év korkülönbség sem teszi egyszerűvé a dolgot, s bár a szerelem mindent legyőz bennük, a kegyetlen külvilág közéjük áll. Az apa följelentést tesz, a fiú a katonai egyenruhát kénytelen választani (rabruha helyett), a lányt kommunistához méltatlan magatartása miatt kizárják a pártból.
Jean-Jacques Zilbermann mai, 1993-as filmje kacifántos, de sokatmondó címet visel: Mindenkinek azért mégse lehetnek kommunisták a szülei. Neki is csak az anyja volt az, a papa meg csökött kispolgár, reakciós lapot járat és De Gaulle-ra szavaz. Még akkor sem örül, amikor csődbe megy kis cipőüzlete, és végre öntudatos bérmunkás válhat belőle, szakszervezettel a háta mögött. Valahogy nem fogékony Proudhon tanaira, képtelen belátni, hogy minden tulajdon lopás, és botrányt csap, amikor a sejthez tartozó, formásnak jóindulattal sem nevezhető lábakon látja viszont az árukészlet jobb darabjait. Ilyen férj mellett nem csoda, hogy a mama párttaghoz méltó ideálról álmodik, s a Párizsban vendégszereplő szovjet kórus szólistájában találja meg álmai lovagját. A Vörös Hadsereg művészegyüttesének selymesen stilizált katonaruhájában, két hű bajtárssal az oldalán – ők a híres „sztálingrádi hármak” – lép színre a délceg Iván, s alig röcögteti meg hősi tenorját, máris lángra kap a gyöngéd aktivista szív. Egyetlen szédült éjszaka (huncut, ki rosszra gondol: e viszony nem lépi túl az elvtársias kereteket), pezsgős, kaviáros mulatság a szovjet nagykövetségen, s a folklór deszant tovaszáll, hogy dallal-tánccal vegye be a nemzetközi imperializmus következő fellegvárát. A mama pedig lábujjhegyen osonkodik haza a hajnali fényben a Ganz-kolóniára emlékeztető munkáslakótelep bérkaszárnyájába.
A filmek az ötvenes években játszódnak, hőseik szűk, sötét lakásban éldegélnek a külvárosban, mai szemmel és nyugati mutatók szerint igencsak szerény módban. Mondhatni szegények. Nincs még jóléti Franciaország, legfeljebb az opportunista szocdemek álmaiban, bár a háború után felnőtt dekadens fiatalságot már kezdi meghódítani az amerikai way of life: autó, szódás whisky és jazz. És a francia pártfruska épp olyan szent borzadállyal tekint a kapitalista mákonyra, a Coca-Colára, mint a Csókálló rúzshoz párosított Megáll az idő ifjoncai. Persze nem a kóla a francia kapcsolat alapja, hanem sokkal inkább a közös idő. A korszak, amit idehaza csak úgy emlegetünk: ’56 után. Itt a mi bajunk. Mert jó film a Mindenkinek…, s immár azt is megengedhetjük magunknak, hogy rokonszenvezzünk „eltévelyedett” kisember hőseivel, de az az év, csak azt tudnánk feledni. Idáig úgy tudtuk, hogy a magyar forradalom leverése és a megtorlás súlyos válságot és vérveszteséget okozott a francia kommunista pártban, nagy nevek szakítottak látványosan a mozgalommal, és innentől számítható a Szovjetunió és a nyugati pártok elhidegülése, az Elbától keletre csak gyanúval illetett eurokommunizmus. Itt meg oly derűs és felhőtelen mindenki 1958 nyarán, mintha soha nem is hallottak volna egy Nagy Imre nevű elvtársukról, akit épp a napokban végeztek ki. Első síremlékét épp abban a párizsi Père Lachaise temetőben állítják majd fel, ahol a Csókálló rúzs gyerekbandája bujkál, s ahol a szerelmesek Apollinaire sírjánál randevúznak.
Vera Belmont 1952/53-ban, Sztálin haláláig játszódó filmje legalább tudomást vesz a történelmi tényekről, a szovjet rendszer bűneiről és a mozgalom ellentmondásairól. Váratlanul megérkezik az anya rég halottnak hitt szerelme, s a hitközség ünnepséget rendez a tiszteletére. A derék zsidók Sztálin portréja alatt – kit megmentőjükként tisztelnek – ropják a tradicionális táncokat, ám a díszvendég – lengyel zsidó kommunista(!) – vodkától megittasulva a „népek atyjának” képébe vágja a poharát. Mert ő aztán mesélhetne Sztálinról, meg a dicső Szovjetunióról, őt is felszabadította a Vörös Hadsereg, túlélte a koncentrációs tábort, de az oroszok leszedték a hazafelé tartó vonatról, és meg sem állt a gulágig. Rosszabb éppen nem volt Auschwitznál, csak tovább tartott. A társaság egy szavát sem hiszi, haragusznak rá, mert elrontotta a mulatságot. A Csókálló rúzsban elhangzik egy olyan bon mot is, hogy a fotós fiatalember azért nem dolgozik inkább a L’Humanitének, mert nem szeretné rubelben kapni a fizetséget. Bár ez túlzás, mégsem csak buta vicc. Az FKP ortodoxiája és Moszkva-hűsége közismert, s nyílt titok volt az is, hogy a Szovjetunióból pénzelik. (Aki nem hiszi, olvassa el Sinkó Ervint, nála elfogulatlanabb és szavahihetőbb tanút úgyse találnánk.)
Vera Belmont, akárcsak Zilbermann a szüleinek ajánlja filmjét, a hősnőt mindketten anyjukról mintázták. A Vörös világ darabjait többségükben francia zsidó alkotók készítették – saját családjukról. Van egy bemondás a Mindenkinek azért mégse lehetnek kommunisták a szüleiben is. Egy úr diszkréten leszólítja a volt deportáltak javára gyűjtő asszonykát: Megengedi, hogy kérdezzek valamit? Mi az a szám a karján? A telefonszámom. Akarja, hogy megadjam?
Boldog az a nemzet, amelyik nevetni bír ezen, egyáltalán, eltűri ezt a frivolitást. Ha Zilbermann magyar rendező volna, százszor meggondolná, megengedje-e magának ezt a tréfát, s végül úgy döntene: nem. S ha ő mégis merné, mások döntenének úgy. Philip Roth-ot az írásaiért kitagadta a családja. De volt egy nagynénikéje, aki gyakran utazott Izraelbe. Nem rokonlátogatóba ment, hanem azért, mert ott lehet hallani a legjobb antiszemita vicceket.
Én irigykedve néztem ezeket a francia filmeket, a sok zsidó kommunistát, a judeobolsikat a vásznon. Magyarországon is vannak (voltak) ilyenek, a megszólalásig hasonlók, róluk lesz-e ilyen gyöngéd és gunyoros portré? Vannak szigorúan szaktudományos munkák, meg igazán nagy regények. Ismerjük a holocaust-megemlékezések komor, ünnepélyes hangját és az antiszemitizmus útszéli rikácsát. De hiányzik nagyon egy elfogadott, köznyelvi beszédmód, a hétköznapokról szóló és hétköznapokra való nyelv, amelyen akár viccelni, anekdotázni is lehet, s amelynek irodalmi megfelelőjével egyedül Kornis Mihálynál találkozhatunk. A fiú írásaiban. Mert ez a munka a fiúkra vár, életben tartani és megörökíteni a minden statisztikai valószínűség ellenében életben maradt szülőket, akik minden ellenérv ellenében választották a folytatást. Így jöttünk, a nagy közös batyun kívül még azzal a külön poggyásszal, amit a lélektan Jewish mother meg Holocaust-unoka terminusokkal jelöl. Az egyik elől mindent elhallgattak, és a házmestertől tudta meg, hogy ők zsidók; a másiknak zsenge korában az orra alá dugták azoknak a rokonoknak a fényképét, akik „nem jöttek vissza”. Volt, akit nem engedtek németül tanulni, és volt, aki mellé anyanyelvi tanárt fogadtak, hogy a következő menetben nagyobb esélye legyen a túlélésre. Nem tartották a vallást, de őrizték a szokásokat. Nem volt két konyhaszekrény, de kidobták a tejeslábast, amiben virslit főzött az az átok kölyök. Minderről beszélni kell, és ez a zsidó ügy. (Nem a holocaust, mert az nem lehet, ne legyen csak a zsidók ügye.) Tenni, ami a fiú dolga, hogy aztán jól kitagadjanak érte. Hogy a mama ne merjen a szomszédok szeme elé kerülni, hogy a vetítés végén felálljon egy idős úr, és azt mondja haragosan, ez a film nem szolgálja „az ügyet”. Ne is szolgálja. Beszéljen csak úgy, harag nélkül, elfogultan is, elfogulatlanul, mintha nem volna „ügy”. Mert a túlélő első parancsa: Kelj fel, és járj! De mindjárt a második: Beszélj!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=907 |
