Simonyi Balázs
Egyperces grafikák, szalvétára rótt vázlatok, nyomasztó festmények – a párizsi Lynch-expo kulcs a filmekhez is.
Közel 500 rajz, fotó, festmény és installáció került nagyközönség elé a párizsi David Lynch-kiállításon, ahol a képzőművész-rendező összes, régi-új rövidfilmjét is folyamatosan vetítették. A kiállítóteret saját zenéi, zörejei, effektezett hangkulisszái, szürreális szobabelsői és bútorai színesítették. Az esemény fő attrakciója Lynch Marek Zebrowskival adott szintetizátoros élő koncertje volt.
Hiánypótló, gyakorlatilag életmű-kiállításnak nevezhető rendezvénnyel (David Lynch – The Air is on Fire) robbantott tavasszal a párizsi modern galériák között a Fondation Cartier. A kortárs filmművészet egyik audiovizuális igazodási pontjának és experimentális gurujának, David Lynchnek vonultatták fel három emeleten és több termen át sokoldalú, zavarbaejtő alkotásait, kvázi a saját archívumát. A rendezvény szándékosan egybecsengett a tavalyi velencei ajnározással (David Lynch volt a legfiatalabb rendező a fesztivál történetében, akinek filmes oeuvre-jét életműdíjjal ismerték el). A késő ötvenes évektől, Lynch montanai kamaszkorától kezdve művészi kibontakozásának fontos állomásain át egészen napjainkig (több friss 2007-es print is látható volt) sorjáztak a művek.
A kiállítás gerincét a több száz grafika adta, amelyek közt igen nagy a szórás: csuklóból firkantott elkalandozások, secpercnyi széljegyzetek, storyboard-illusztrációk, telefonálás közben született jegyzettömb-karcolatok, aprólékos vázlatok, kamaszkori rajzos képzelgések, mélyen átgondolt, konceptuális sorozatok és lezser egypercesek váltakoznak a vitrinekben. Technika, tartalom és mívesség tekintetében is nagyok az eltérések: néha csak egy-egy vonal vagy nonfiguratív ceruzanyom pár szóval körítve (például egy grafit lávafolyam, alatta a Fire walk with me – Tűz, jöjj velem! – felirat), máskor a figyelmes műszaki tollrajz, precíz színezéssel dúsítva. Peg, wake me up 9:30 AM, Love: David – írja hétköznapi hangon az ébresztést kérő művész, a felirat alatt pedig egy expresszionista ihletettségű kaotikus jelenet. Hát istenem, épp ez a papír volt kéznél. Máskor egy borítékot, egy névjegyet vagy egy Air France-hányászacskót dekorál ki, egy noteszlapra többször megrajzolja saját síremlékét, ha pedig éppen a Warner egyik nagyfőnökénél kénytelen előszobázni, akkor a stúdió fejléces memo-tömbjét.
Grafomániáját időnként gigantikusra duzzadó tablókban vezeti le: a kitépett füzetlapokon telefonszámok, költségvetési kalkulációk, szabadversek, gubancos szimbólumok, képregények, szereplők egymáshoz kapcsolódásának hálózatai türemkednek egymás fölé, mint valami ősi palimpszeszten. Telepingált Twin Peaks-forgatókönyv, a Kék bársony és a Veszett a világ idején született, post-it cetlire skiccelt kreálmányok rajzolják ki a szemlélődőnek a Lynch-filmográfiát. A kiállítás legérdekesebb darabjai a közel 50 darabból álló, szétfolyó filccel illusztrált szalvéták sorozata (amelyeken Lynch a Dűne mexikói forgatásáról is helyzetjelentést ad) vagy a szállodai gyufaskatulyák, amelyeket egy tojáspatkoló ügyességével dekorált ki, s széthajthatóságuk miatt amolyan miniatűr-diptichonként funkcionálnak.
Nem mindegyik rajz lép fel az önálló műalkotás igényével, de a cenzúrázatlan, zabolátlan gondolatok együttesen mégis közös nevezőre kerülnek, kiadnak egy intim, sokatmondó, esszenciális világképet, gazdag utalásrendszere számos ötletet és történetet idéz fel. Kapcsolódási pontok villannak fel Lynch kalandos művészi gyakorlatából, s ezek egészen kivételes sorvezetőül szolgálnak Lynch filmes életművének, egy kreatív alkotói folyamat megértéséhez. (A kiállítás népszerűségét és a franciák nyitott kultúrafelfogását jelzi, hogy rengeteg iskolás és óvodás csoportnak tartottak tárlatvezetést, sőt egyenesen inspirálták a gyerekeket, hogy Lynch nyomdokain haladva különböző papírtextúrákra rajzoljanak változatos technikával.)
Lynch rajzos szabad ötleteinek jegyzéke a festményeket öleli körbe, amelyek fenyegetőek és borongósak egyszerre. Hatalmas acéltraverzekre és változatos színű, kontrasztos háttérdrapériákra függesztett markáns sorozatok dominálják a kiállítóteret: Bob, Billy (ismerősen csengő nevek!) és a Domestic Scenes. A Billy-sorozat az ártatlanság elvesztéséről, a kapcsolatok feszültségéről mesél egy reménytelen, bizonytalan kamaszfigurán keresztül (Billy egy rejtvénykönyvet talál a hátsó udvarban, 1992), sötétszürke, fenyegető tónusai, szétesőn ragasztott betűi és a vastag temperába applikált vattacsomói rendkívül lehangoló, mágikus hangulatot árasztanak. A Bob-sorozatban Lynch továbbgondolja Billy szorongató lázálmokkal teli, törékeny világát (Bob egy olyan világban találja magát, amelyeből mit sem ért; Bob antigravitációs gyára, 2000), de akárcsak a legfelkavaróbb munkáiban, ezekből a sorozatokból sem hiányzik a humor, a pillanatnyi fellélegzést kínáló komikum.
Lynch kreációi gyakorta kilépnek a síkszerűség keretéből, és kvázi domborműként (is) funkcionálnak. Kivált a cizellált, hivalkodó aranykeretben feszülő, négy darabból álló Domestic Scenes (Otthoni jelenetek) esetében. Legújabb (2003–2004), gigantikus méretű festménykompozícióiban vaskosan szürrealista történéseket látunk. Raszteresre nagyított fotók (szobabelsők, ablakok, padlózatok) szolgálnak háttérül a pillanatnyi eseményeket megörökítő képeknek. Vattából és purhab elegyéből kitüremkedő életnagyságú figurákat applikált Lynch a kép felületére, akik valódi ruhákat viselnek (rongyos farmert, félcipőt, zakót), valódi kellékeket (pisztolyt, mobilt, szemüveget). Furcsa, torz perspektívában, valahol a két- és háromdimenzió határán járunk, a szituációk színpadiasak, deviánsak és nevetségesek. A tragikomikumot erősítik a szövegbuborékokban megjelenő mondatok (amik egyben a képek címei is). Szeretnéd tudni, mire gondolok? (2003) – kérdezi egy bekattant, masszaszerű bácsi, aki bicskával közelít a kanapén szorongó, lehúzott bugyijú nő felé. Ezt a férfit 0,9502 másodperccel ezelőtt lőtték le (2004) – közli tárgyilagosan a felirat, miközben egy fejbelőtt üzletember melléből mosolyra ingerlő abszurditással szakad ki a Lélek, mint egy porszívózsák.
A hírhedt Distorted Nudes (Eltorzított aktok, 2004) sorozatból fotómontázsok és festett printek is kerültek a falakra, amelyek Lynch első kísérleteit reprezentálják digitális eszközökkel. 1840 és 1940 között készült erotikus fényképekkel bánt el Photoshoppal: amputált, lefejezett, homályosított, színezett, kopírozott. A képek tabujellege erősen átértelmeződik: a kedélyes pornográfiát felülírja a fantasztikus elemekkel kevert perverzió és a beteges abnormalitás, ugyanakkor mindez mókás, gunyoros formában történik.
Az installációkat minden emeleten külön erre az alkalomra készített interaktív hangkulissza kíséri: nyomasztó, monoton, szinte turbulens zúgást, mély zenei alapbúgást hallunk, amelyet a látogató az állomáshelyeken egy gombnyomással megszakíthat, új effekttel színesítheti, így lép bele a közös alkotásba, s módosítja az atmoszférát.
Saját fotósorozatokat is kiállított Lynch: a fény-árnyék kontrasztban fürdő aktok kiemelkednek a többi fotó közül, szinte egy film képkocka-nagyításaként viselkednek. Ötvenes évekbeli hajzatú, vörösre rúzsozott és csillogó körmű vampok vonaglanak, de – akárcsak gyakorta a „tipikus” lynches karakterek esetében – glamúrosságuk kétséges és hamiskás. Ami a szemlélődőnek marad: csupán absztrakt, el-eléletlenedő női alakzatok.
A további művek a filmrendező világának reminiszcenciái: indusztriális tájképek, elhagyott gyárak és hidak, alulexponált hotelszobák vagy az Idaho állambeli Boise-ban, gyermekkora egyik meghatározó településén készített Hóember-képek. Ezek ugyan korrekt rezüméjét adják látásmódjának, ám szériaként meglehetősen szétesően működnek, önálló anyagként meg gyengék és unalmasak; sokkal inkább ötletadó terepszemlézésnek, motívumkeresésnek, helyszín- vagy hangulat-előtanulmánynak érdemes tekinteni őket.
Egy helyszín játékos 3D-realizálódására jó példa az az életnagyságú trükkös nappali, amelyet egy Lynch-rajzocska alapján építettek meg. A forgatási díszletként értelmezendő szoba érzékletes egotripet kínál Lynch koponyájába, a vibráló tapéta és az extravagáns bútorok miatt szinte a Twin Peaks álomjelenetei közt érezzük magunkat, és ez a csalóka, groteszk érzet csak fokozódik a szándékoltan perspektivikus görbüléssel szűkülő belső terekben barangolva.
Kezdeti szárnypróbálgatásokról tanúskodik a kronologikusan egymás után szerkesztett művek zöme: a kiállítóteret úgy alakították ki, hogy a látogató Lynch munkásságát követve fedezze fel az idők során alkalmazott, különböző művészeti médiumokat, technikákat. A „total work of art”-kirándulás keretében jutunk el jó pár lappangó, hardcore kísérleti filmjéig. Többek közt a legelső filmszerű, negyven másodperces alkotásáig. A Six men getting sick (Hat férfi megbetegszik; 1966) című animációt Lynch azért készítette el a philadelphiai művészeti akadémián, mert valamiképpen meg akarta mozdítani statikus képeit. Habár a szirénahangra okádó és elégő figurák egy rosszkedvű Terry Gilliamet idéznek, a szösszenet mégis sokkal inkább mozgó festmény, mint film. Innentől az Alphabet vagy a Grandmother rövidfilmek és társai már nemcsak hosszban, hanem minőségben is nagyságrendi előrelépések voltak, majd aztán jött a Radírfej…
Amíg David Lynch filmjei az utóbbi évtizedekben nemzetközi elismertségnek örvendtek, addig a képzőművészeti munkássága rejtett ösvényen haladt. A kiállítás sokat tesz azért, hogy Lynchre igenis képzőművészként gondoljunk, olyan alkotóra, aki soha nem hagyott fel eredeti hivatásával a filmezés miatt, sőt multidiszciplináris kalandozásaival – a képzőművészetből érkezett társaihoz (Murnau, Greenaway) hasonlóan – sokkal komplexebb, társművészeti impulzusokkal teli, eredeti világot alkotott.
Fondation Cartier, Párizs
2007. március 3–május 27.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/08 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9065 |
