Vajda Judit
Nuovomondo – olasz, 2007. Rendezte és írta: Emanuele Crialese. Kép: Ágnes Godard. Zene: Antonio Castrigano. Szereplők: Charlotte Gainsbourg (Lucy), Vincenzo Amato (Salvatore), Aurora Quattrocchi (Fortunata), Francesco Casisa (Marcello). Gyártó: Respiro / Memento Films / Titti Film. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 113 perc.
Olyan óriási a különbség a Grazia szigetének alkotója, Emanuele Crialese tavaly Velencében díjazott új műve, az Aranykapu két fele közt, hogy annak bizonyára jó oka van. Eleinte az 1900-as évek nyitányán, egy szicíliai kis falucskában járunk, zord hegyek és sziklák között élő, szótlan, egyszerű emberek társaságában. A természettel való rendkívül szoros kapcsolatukat a film képileg és hangilag is többször kiemeli. A legelső jelenetben Salvatore Mancuso és fia, Angelo kövekkel a szájukban másznak felfelé egy sziklán – szinte elvesznek a zord tájban, sőt amikor a kép óriás totálig tágul, szó szerint eggyé olvadnak a kövekkel, amelyből vétettek. Ezek az emberek mintha még Istenhez (pontosabban valamiféle panteista istenséghez, akinek kőáldozatukat vitték) is közelebb lennének, amikor felérnek a hegy tetejére. A másik fiú, a tetőtől talpig báránybőrbe öltözött, süketnémának tetsző Pietro pedig állathangokat utánozva riogatja a falusi lányokat. A film második felében ugyanezek a hősök (a fentieken kívül még a vajákos asszony nagymama) a New York-i Ellis Island bevándorlókat ellenőrző karanténjában időznek – épp annyira hosszasan, mint ameddig idefele a megerőltető utazás tarthatott. Azért volt tehát a hosszas felvezetés az Óvilágban, hogy lássuk, mitől akarják megfosztani őket az Újban: kultúrájuktól, hagyományaiktól, múltjuktól. Itt már megszűnik ember és táj harmóniája, sőt azután, hogy hőseink hajóra szállnak és elhagyják Olaszországot, természetet egyáltalán nem is látunk. Szokatlan módon az alkotók még a vihart a tengeren is a hajó belsejében ábrázolják: háborgó óceán helyett dülöngélő, egymást agyonnyomó embertengert látunk. És ekkor már tudjuk, hogy – az addigi szikár, szenvtelen és távolságtartó ábrázolásmód ellenére – ezekhez az emberekhez nekünk közünk van. Minél kegyetlenebb próbákat kell kiállniuk az amerikai bevándorlási hivataltól, úgy lesznek egyre rokonszenvesebbek. Óvilági személyiségétől pedig egyikük sem hagyja megfosztani magát – szépen jelzi mindezt az olasz népviseletek csodálatos sokfélesége, a füttyjellel való kommunikáció vagy a legelső képsorok sziklára mászó mozgását megismétlő ablakmászás. Az Aranykapuban régi és új, hagyomány és haladás, archaikus kultúra és érzéketlen intellektus kerül ellentétbe – olyan kibékíthetetlenbe, ami a valóságban nem, csupán a filmben gyakran megjelenő, pénzesőt, óriási méretű répát és tejjel folyó tengert álmodó fantáziavilágban oldható fel. S ha azt vesszük, milyen féltékenyen őrzi ez az ország még ma is határait a földjére betolakodni próbálók elől, akkor ez a XX. század eleji, kosztümös történet abszolút aktuális a XXI. század elején is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9055 |
