Géczi Zoltán
A kínai mozi nem egzotikum többé; az iparág viharos fejlődése, a belső piac irdatlan mérete könnyen átrajzolhatja a nemzetközi filmvilág hatalmi viszonyait is.
A távol-keleti nagyhatalom filmpiaca meglehetősen ellentmondásos, ám rendkívül ígéretes képet mutat. Tekintve a nyers adatokat, bár a tavalyi évben 70 új mozi épült az országban, a vetítővásznak száma pedig 3000 fölé emelkedett, korántsem mondhatni, hogy a Kínai Népköztársaság polgárai lépten-nyomon filmszínházakba botlanának: ha az Egyesült Államok teljes lakosságát beterelnénk a mozikba, úgy 8100 fő jutna minden terembe, amíg Kínában közel 430 ezer embernek kellene összezsúfolódnia egyetlen vászon előtt. Ráadásul a filmszínházak zöme a nagyvárosokban található, s miután Kína igencsak tágas ország, a vidéki lakosság számára a mozizás öröme nemigen adatik meg. A helyzetet csak tovább rontja, hogy a földművelésből vagy más, alacsony jövedelmet garantáló munkákból tengődő vidékiek aligha fizethetnék ki a borsos jegyárakat: a mozik, helytől és a szolgáltatások minőségétől függően 30-80 jüan (kb. 4–10 USD) leszurkolása után tárják szélesre a vetítőterem ajtaját az érdeklődő előtt, amely tetemes érvágást jelent a kínai átlagpolgárok számára. A széles vászon által nyújtott örömök élvezete még Pekingben is luxusnak számít (persze Hongkongban más a helyzet); egy kínai alkalmazottal szemben éppúgy nem kérhető számon a mozibajárás, mint egy szociális transzfereken tengődő, munkanélküli magyar óvónőn a milánói La Scala operaház előadásainak rendszeres látogatása. A filmipari szakértők szerint az áttörés bekövetkeztének feltétele az olcsó, 5-10 jüanos jegyárak garantálása volna – ehhez azonban stratégiai szintű befektetések szükségeltetnek.
A kínai filmpiac jelenleg a potenciális vásárlók számához (1,3 milliárd emberről lenne szó) képest nevetségesen kicsi, az éves forgalmazói bevételek mind Japánhoz, mind Dél-Koreához mérten töredékesek. Az iparág expanziója azonban erőteljes és stabil, a statisztikák évi 35 százalékos növekedést mutatnak: az előző év 250 milliós dolláros bevételével szemben 2006-ban már 336 millió dollárra rúgott a jegybevételek összessége, amely összeg 2010-ben eléri a 900 milliót dollárt, 2015-re pedig a 2 milliárdot is könnyedén felülmúlhatja – egyes szakértők szerint még az is megeshet, hogy 2050-ben Kína nagyobb felvevőpiac lesz, mint az Amerikai Egyesült Államok.
Érthető hát, hogy a helyi filmgyártás a korlátozott belföldi felvevőpiac mellett is szélsebes növekedést mutat, s miután a tartalékok közel végtelenek, a távlatok is beláthatatlanok. Ugyanez számokban: 2004-ben 212 filmet készítettek az országban, 2005-ben már 260 produkció forgott, 2006-ban pedig 330 forgatókönyvből lett film. Ezen alkotások többsége hollywoodi szemmel nézve morzsányi költségvetésből készült, de a látványos történelmi akcióeposzok büdzséje is ritkán haladja meg a Hídember amerikai dollárra átszámolva körülbelül 10-12 milliós költségvetését. A Tigris és Sárkány (rendezte: Ang Lee, 2000) mindössze 17 millió dollárból valósult meg, a Hős (Zhang Yi-mou, 2002) elkészítése 31 milliót emésztett fel, a The Promise (Chen Kai-ge, 2005) a pletykák szerint körülbelül 35-40 millióból forgott le, a Curse of the Golden Flower (Zhang Yi-mou, 2006) pedig 45 milliós büdzséjével válhatott minden idők legdrágább kínai filmjévé. Amint az nyilvánvaló, Kínában nem csupán az Adibas melegítőket és a quadokat mérik olcsón, de a szuperfilmek finanszírozása sem ütközik áthidalhatatlan nehézségekbe – ám ahhoz, hogy beköszöntsön a kínai filmipar aranykorszaka, előbb úrrá kellene lenni néhány gyötrelmes problémán.
Kalózok vs. Stúdiók: 9-1
Köztudott, hogy a serény kínai kis- és nagyiparosok rendkívüli erőfeszítéseket tesznek a luxuscikkek szélesebb körű hozzáférhetőségének biztosítása érdekében, midőn konténerszámra gyártják a méregdrága Callaway-golfütők, Gibson-gitárok vagy Omega-órák kétes minőségű, ellenben alig 50-100 dollárért beszerezhető replikáit. Nyilvánvaló, hogy ha a legnagyobb világmárkákkal is ily cudar módon elbánnak, a szellemi tulajdont még kevésbé becsülik: az adott körülmények közepette szinte kézenfekvő, hogy eme sorok írásának idején Kína a nemzetközi kalózkodási toplisták beérhetetlen éllovasa. Az illegális DVD-k és VCD-k nem egyszerűen riválisai a mozinak, de a feketepiac a csekély anyagi teljesítőképességgel rendelkező, ám filmre éhező fogyasztók közel kizárólagos forrásaként működik. Kínából tíz eladott kópiából kilenc illegális másolat, nem ritkán gyatra minőségű, kézi kamerával rögzített ócskaság, ám a kvalitatív viszonyok felett érzett kétségeket könnyen felülírja az egydolláros ár ibolyaszerű szerénysége. A filmszínházak látogatásának tetemes költségvonzata még a mozgókép ügye iránt mélyen elkötelezett fogyasztókat is arra készteti, hogy illegális forrásokból szerezzék be napi betevő adagjukat, miközben a WTO, az USTR és az MPA dörgedelmes szózatokat intéz a kínai állam felé, kereskedelmi szankciók kilátásba helyezésével sürgetve meg a nagyságrendekkel erélyesebb fellépést.
A kalózkodás gyilkos szorítása nem csupán a saját gyártású filmek rentábilissá tételét nehezíti meg, de az importált alkotások kereskedelmi esélyeit is sárba rántja, s miután a másolóüzemeket működtető lelkes kisiparosokat semmiféle rendelet sem térítheti jobb belátásra, a stúdiók kénytelenek alternatív értékesítési módszereket kidolgozni. A Warner Brothers helyi leányvállalata – multikra nem igazán jellemző módon mutatva példás önmérsékletet – az árcsökkentés, valamint a korai megjelentetés mellett kötelezte el magát. A Warner China Film és a hongkongi Focus Film koprodukciójában készült Crazy Stone-t (Hao Ning, 2006) a premier után alig két héttel, mindössze 15 jüanos (1,9 USD) kiskereskedelmi áron dobták piacra, s miután az újszerű stratégia jótékony hatása könyvelésben is igazolódott, a jövőbeni kiadványok kiskereskedelmi árának felső határát 20-22 jüanban korlátozták. A 20th Century Fox kihelyezett tagozata – amely a legnagyobb kínai disztribútorral, a Zoke Culture Grouppal lépett frigyre – is hasonló nyilatkozatot tett közzé idén januárban: „Nem kötjük magunkat merev árképzési és kiadási szabályokhoz; azt akarjuk, hogy termékeink hozzáférhetők legyenek a vásárlók számára, és versenyképesek legyenek a kalóztermékekkel szemben.”. Az internetes értékesítés nemkülönben stratégiai csapásirány: a Shanghai Media Group jelenleg is tárgyal a hollywoodi nagyokkal (névlegesítve: Warner, Sony, Buena Vista, Fox, Paramount, Universal), hogy katalógusába beemelhesse az amerikai sikerfilmeket, legális letöltési lehetőséget kínálva a netező tömegek számára.
Hivatalból ferde szemmel
Tavaly esett meg, hogy Lou Ye megfontolatlan módon nem bocsátotta az állami cenzúra rendelkezésére új filmjét (Summer Palace), hanem a hivatalos szerv jóváhagyása nélkül vitte azt ki a cannes-i fesztiválra. Meglehet, nem feledékenysége, hanem elkeseredettsége okán tett így, hiszen a 89-es diáklázadások idején játszódó film bemutatását csupán politikai okokból sem engedélyezték volna (súlyosbítva az eleve reménytelent, még szexjelenet is akadt benne; ez a politikai összeférhetetlenség mellett a másik főbenjáró vétek Kínában). A többszörös díjnyertes direktor evvel a húzással újfent ellehetetlenítette magát, hiszen 2000-ben már két évre kispadra ültette őt az Állami Rádió, Film és Televízió Felügyelet a Sozhou River miatt, ezúttal pedig öt éves eltiltást kapott. A Cannes-i Filmfesztivál szervezői idén már óvatosabban jártak el: Tsui Hark, Johnny To és Ringo Lam várva várt közös filmjére (Triangle) vonatkozóan hivatalos minősítést igényeltek, és csak a megengedően nyilatkozó dokumentum kézhezvétele után vették fel azt a programba. Számos hasonló eset ismert, a következtetés pedig nyilvánvaló; nem csupán a rendezőknek, de a fesztiválszervezőknek sem ildomos packázni a Kínai Népköztársaság erkölcscsőszeivel, mert a vörös plajbász érdemekre és reputációra való tekintet nélkül bárkire lesújthat.
Mindemellett korántsem a nyílt színi tiltások és megrovások képezik a kínai cenzúra leginkább problematikus vetületét, az engesztelhetetlen szigorral tevékenykedő kontrollszervek sokkalta kifinomultabb módon is célt érhetnek. Az ötödik generációs rendezők nagyformátumú munkáiban rendre felbukkan egy motívum, amely sokak szájában hagy keserű ízt, avagy teszi eleve fogyaszthatatlanná az egyébiránt figyelemreméltó alkotásokat. Szemléltetendő a dilemmát, érdemes áttekinteni a mind hazai földön, mind külhonban rendkívüli sikereket arató Hős cselekményét. A filmben a császár életére törnek a ravasz, nemkülönben harcművészetileg magasan képzett összeesküvők, ám a merénylet végül nem valósul meg, mert az opponensek idővel belátják, hogy az uralkodó bölcsessége páratlan, az erős kéz politikája pedig, amely ellen szervezkedni merészeltek, az egyetlenegy követhető stratégia a birodalom felvirágoztatása és békéje szempontjából. A köznép nem vagy csak rendkívüli intellektuális erőfeszítések árán érheti fel ésszel a hatalom jóságos természetét, ennélfogva üdvösebb, ha békésen elfogadja a fennálló viszonyokat, tiszteli vezetőit és kritika nélkül, híven követi azok utasításait – az alig álcázott politikai propaganda, az ideológiai röghözkötöttség pedig korántsem tesz jót a kínai film nemzetközi pályafutásának, miként a külföldi produkciók forgalmazási esélyeit is leszűkíti.
Kína menni Hollywood
A befutott kínai direktorok ma már nem csupán hazai piacra dolgoznak, az ötödik generáció rendezőinek eredményei által a nemzetközi lehetőségek is kibővültek. Zhang Yi-mou, Chen Kai-ge, Wu Zi-niu, Huang Jian-xin, Tian Zhuang-zhuang alkotásai nem csupán rendszeresen – és sikeresen – szerepelnek a nagy fesztiválokon, de külföldi forgalmazásuk is beindult. Tekintettel a helyi produkciók szerény költségigényeire, egy átlagos hollywoodi B-film büdzséjéből el lehet készíteni egy komoly látványfilmet (a Curse of the Golden Flower alig ötödannyiba került, mind a Pókember harmadik installációja, mégis tízszer látványosabb az amerikai blockbusternél), a befektetés megtérülése pedig a nemzetközi forgalmazásban ma már garantáltnak mondható. Kiragadva néhány példát, a Pofonok földje (Stephen Chow, 2004), a sokat idézett Hős vagy a Repülő tőrök klánja (Zhang Yi-mou, 2004) külföldön nagyságrendekkel komolyabb bevételt gyűjtött, mint odahaza, tehát pusztán kereskedelmi megfontolások miatt is megéri Kínának a nemzetközi piac elvárásaihoz igazított szuperprodukciók készítése. A nyugati igények részleges vagy teljes kiszolgálása persze nem csupán előnyökkel kecsegtet, de áldozatokkal is jár; a kortárs wuxia-filmek evolúcióját követő geekek ma már reményt vesztve szemlélik, ahogy a zsáner utazó nagykövetei a fenti ok miatt totális giccsbe mentek át. A vattacukorszerűen ragadós, gusztustalanul csiricsáré The Promise szinte nézhetetlen, a Feng Xiao-gang által dirigált The Banquet (2006) ürességtől kongó szépelgés csupán, miként a Battle of Witts (Zhang Zhi-liang, 2006) sem képes megfelelni a klasszikus alkotásoknak – a tavaly bemutatott filmek közül a dicső múlt szellemét csak a Ronny Yu által dirigált Fearless volt képes megidézni és továbbgondolni.
A kínai mozi világforgalmazási esélyeit nagymértékben növeli, hogy a Népköztársaság filmipara nem csupán nyugaton is tárt karokkal fogadott rendezőket tud felvonultatni, de a direktorok által gyakorta foglalkoztatott színészek között nemzetközi sztárok is bőséggel akadnak. Zhang Zi-yi, Gong Li, Maggie Q, Maggie Cheung, Donnie Yen, Jet Li, Chow Yun-fat, Jackie Chan, Andy Lau, Tony Leung és megannyi társuk Amerikában is kivívták maguknak az őket megillető tiszteletet, Hollywoodban is ismerik és foglalkoztatják őket, az általuk fémjelzett produkciók a nemzetközi forgalmazásban is derekasan helytállnak – miközben a Los Angeles városában tanyázó stúdiók számára korántsem nevezhető nyitottnak a kínai filmpiac.
Hollywood a Nagy Fal előtt
A stabil tempóban bővülő, méreteinél fogva is irdatlan lehetőségeket rejtő kínai filmpiac ma már nem csupán stratégiai tervezésre, de mindennapos erőfeszítésekre készteti az amerikai filmszakmát, hiszen a kiszámítható expanzió delejes csáberejének egyetlen major sem állhat ellen. Az elemzők rendszerint aranybányának titulálják a keleti nagyhatalmat, Robert Bucksbaum, a box office prognózisok készítésével foglalkozó Reel Source Inc. elnöke pedig még erőteljesebben nyilatkozott legutóbb: „Kína több mint aranybánya – érintetlen gyémántbánya. Az amerikai filmipar számára Kína a legbusásabb bevételekkel kecsegtető peremterület. Ha egyszer megnyílnak a gátak, óriási lehetőségek kínálkoznak majd, és hihetetlen növekedés fog bekövetkezni”. Daniel Taylor, az MGM gazdasági igazgatója nemkülönben kifejezte a hollywoodi Hét Nagy közé tartozó stúdió elkötelezettségét: „Éppúgy megtámadjuk a kínai piacot, mint bármely más piacot. Mindegy, miként érünk célt, a lényeg az, hogy jelenleg több mint egymilliárd szempárral szemezünk”.
Kína azonban nem adja magát könnyedén; az amerikai filmesek jelenleg úgy érezhetik magukat, mint a mesés zsákmány lehetőségétől megmámorosodott barbár hordák, midőn beleütköztek a Nagy Falba. Az Állami Rádió, Film és Televízió Felügyelet ugyanis páratlan komiszsággal védi a belpiacot, protekcionista gyakorlata szerint évente mindössze 20 külföldi filmet engedve be a hazai forgalmazásba. A szigorú cenzúra miatt még a legártalmatlanabb, politikailag ezer százalékig korrekt, szextől és öncélú erőszaktól mentes filmeket is elképesztően nehéz keresztülpofozni a helyi döntéshozatali mechanizmuson, ráadásul maguk a döntéshozók is hajlanak önnön határozataik önkényes felülbírálására. Az írott formában még csak nem is létező minősítési rendszer kritériumait balladai homály fedi, vagyis semmiféle garancia nem létezik rá, az adott film valóban bekerülhet a belföldi piacra, s ha már bekerült, nem teszik utóbb tiltólistára (a rendkívül népszerű A Da Vinci-kód alig másfél hetet élt meg a vásznon, majd váratlanul levetették a filmszínházak műsoráról, merthogy veszélyeztette a helyi produkciók bevételeit). Mindemellett a hatalom gyakorlói ezer más módon is ellehetetleníthetik a nagy várakozásokkal övezett filmek kereskedelmi karrierjét. Rendkívül emlékezetes a Mission: Impossible 3 esete: bár a mozit nagyrészt Sanghajban forgatták, a Felügyelet pedig jó előre hozzájárult a belföldi forgalmazáshoz, a bemutató időpontját csalfa módon hét héttel hátrébb tolták az illetékesek. Mikor a Paramount Pictures drága öltönyöket viselő képviselői Pekingbe látogattak, ily módon is biztosítva a kellő felhajtást a film számára, döbbenettel látták, hogy a szállásukként szolgáló St. Regis Hotel előtt ücsörgő kereskedő már egy dollárért kínálja az M: I 3 kalózkópiáit.
A kínai döntéshozók persze, nem cáfolva rá udvarias alaptermészetükre, serényen fogadkoznak: legutóbb azt ígérték, hogy rövidesen harmincra, majd negyvenre emelik a külföldi bemutatók számát, egyszersmind felülvizsgálják, a külföldiek számára is átláthatóvá teszik a minősítési rendszert. Az amerikai filmipar képviselői nem tehetnek mást, mintsem elhiszik eme ígéreteket, miközben diplomatikus módszerekkel, ám a levakarhatatlan Columbo hadnagy makacsságával molesztálják a helyi filmszakma vezetőit – hiszen munkakörükből adódóan is bízniuk kell a busásan prosperáló jövőben.
Zao csen hao! (Jó reggelt kívánok!)
Tekintettel a Kínában zajló folyamatokra és a mozis ágazatban rejlő irdatlan potenciálra, szinte bizonyosra vehető, hogy a távol-keleti ország filmipara három-négy évtized leforgásával mind produktivitását, mind felvevőképességét tekintve világvezetővé fog válni. Aki nem akar kimaradni a nagy buliból, amelyhez képest Hollywood aranykora gyenge kis babazsúr volt csupán, figyelmezze élénken az eseményeket, lehetősége szerint építsen személyes és szakmai kapcsolatokat, serényen hajlongva osztogassa a névjegykártyákat (tipp: bemutatkozáskor érdemes megkérdezni a friss ismerős eredeti nevét – a névjegykártyákon mindig angol keresztnevek állnak –, mert hálásak a gesztusért), tanuljon nyelvet, és általában véve próbáljon bevágódni a kínaiaknál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9039 |
