Tartalmi elemek kiemelése
rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Kritika

Grindhouse

Mozik a 42. utcában

Wostry Ferenc

Szeretted volna megkéseltetni magad? Irány a 42. utca meg a grindhouse-mozik, a szórakozás garantált!

 

Rudy Giuliani pár éve, New York polgármestereként úgymond rendberakta a 42. utcát, az urbánus alvilágnak ezt az elképesztően szupercsodálatos, kurváktól, striciktől, drogosoktól, mindenféle bűnözőtől és társadalomból kitagadottól szörtyögő bugyrát.

Csakhogy a környék valami másról is híres volt, mástól is bűzlött: emitt álltak a világ legeslegjobb úgynevezett grindhouse-mozijai, a düledező falú, síkos ülésű, rothadó szagú filmes establishmentek, amelyekben egyedülálló módon, koncentráltan áradt a B-filmes áldás: kungfu-, akció-, szex-, horror- és mindenféle, a mainstreamből kitagadott csoda került műsorra tízezerszám; egyszer volt, hol nem volt. Persze a grindhouse-mozikat nem csak a 42. utcában lehetett megtalálni, ott szaporodtak gombamód Amerika összes nagyvárosában.

A háború végétől a nyolcvanas évek elejéig eltartó ezen grindhouse-érának, a lerobbant mozikban vetített őrült-szép filmeknek állított két neves rajongójuk emléket jelen alkotással. Pontosabban csak szerettek volna.

Rodriguez zsengéje, a Planet Terror valószínűleg egyben a rendező legjobb filmje is (hatalmas zavart érzek az Erőben: mintha millió Sin City-rajongót hallanék felsikoltani). Rodriguez összes munkája valahogy hidegen hagy: technikai szempontból egy laza kezű, a szakmáját játszi könnyedséggel alkalmazni tudó, ám mindenféle különösebb üzenettől elzárkózó alkotó szösszeneteinek tűnnek. A Planet Terror sem sokkal több, de ez legalább stiláris szempontból élvezhető (Danny Trejo arca továbbra is egy egész nép történelmét beszéli el.) Zombifilm az istenadta, ami a zsánermozi-dzsungelében kezd a leges-lerágottabb faág lenni. Persze egy olyan produkció esetében, amely csúcsra járatott hommage-ként hirdeti önmagát, éppenséggel lehet jó műfaji választásnak is nevezni.

Rodriguez Tarantinónál perfektebben tudta magáévá tenni a legendás grindhouse-érzést, még ha a kópia digitálisan odabiggyesztett sérülései és a túlzásba vitt, komputer generálta vérontás egy idő után erőltetettnek is hat: az energia, amivel a történet előrehalad és a komolykodás látszatának pánikszerű elkerülése ha jó filmmé nem is, de mindenképpen szimpatikussá varázsolja a Planet Terrort. Nem akar többnek látszani egy egyszerű exploitation-filmnél, amely hibát a hommage-gyártók rendre elkövetik. Ez tényleg csak egy korábbi műfaji megoldásokat felturbózó, hisztérikus másfél óra (hozzátenném, hogy mint minden posztmodern marhaság esetében, a hommage a leírt pozitívumok ellenére rosszabb az eredetinél: százszor inkább nézem újra a Return of the Living Deadet (a filmet, amelyből Rodriguez munkája leginkább kölcsönvesz), mint a Planet Terrort.)

Tarantino Holtbiztosa elviselhetetlenül, fájdalmasan dögunalmas. Én már a Pulp Fictionön is bealudtam, de az 1994-es film ehhez az újhoz képest egy, a főszereplő antagonista Stuntman Mike (Kurt Russell = Isten) felspécizett országúti szörnyéhez hasonló sebességgel robog előre. Tarantino ezúttal a teljesen feleslegesen végeérhetetlen dialógjait még csak nem is figuraépítésre használja: hőseit, egy csapat csajt (pontosabban két csapatot, mert a film felétől cserélődnek) csak azért beszélteti, hogy beszéljenek. És ezek beszélnek: érdektelen, fárasztó, a történetet előre nem vivő, lottyadt-töttyedt, triviális dolgokról.

A Holtbiztos két markánsan hetvenes évekbeli műfaj, az ún. rape ’n revenge-filmek (Last House on the Left) és a chase-filmek (Vanishing Point) utánérzése – amit fentebb említettem, hogy az eredetiek jobbak, az ugyebár adott. Amiben Tarantino a Grindhouse alapkoncepciójához Rodrigueznél hűtlenebbnek bizonyul, az az, hogy a Holtbiztos nem igazán exploitation-film, inkább csak Tarantino obszcesszív mozibuziságának az elviselhetőség határáig kihajtott megnyilvánulása. Egy jó exploitation film sok minden: lehet olcsó, ízléstelen és logikátlan (egyik sem feltétlenül negatívum). De sosem unalmas!

Az egész Grindhouse-projektben a legemlékezetesebbek a közbeékelt hamis filmbemutatók, amelyek közt Edgar Wright Don’t-ja az ékkő: a gótikus giallók előzeteseiből hülyét csináló paródia az eurokult hozzám hasonló imádóinak a film csúcspontja lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9021

Kulcsszavak: 2000-es évek, B-film, exploitation filmek, Játékfilm, posztmodern, szerzőiség, USA film,


Cikk értékelése:szavazat: 1041 átlag: 5.59