Csejdy András
A terror, a gengszterromantika benne van a nagy amerikai forgatókönyvben, a bérgyilkos-tragikomédiát viszont Quentin Tarantino írta bele. Amit mond, az kétszer ér.
Divatbemutatóval egybekötött manökenversenyre érkezett a vak zongorista meg a felesége, aki bombanő és mellesleg ügynök New Yorkból. Tiszteletükre rendeztek egy bulit. Ugyanabban a flamand városkában nőttek fel, mégsem ismerték egymást, s majd fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy találkozzanak az óceán túlpartján… Valami nem stimmelt. A férfi szemüveget viselt. Aztán kiderült, 15 százalékot ugyan lát, viszont leukémiás. Hónapokig sugarazták, kezelték kemoterápiával, a felesége meg otthon ült egy teveszőrpokrócba bugyolálva. „Tudod, mi volt az első dolgom, amikor kijöttem a kórházból? – kérdezte Luc. „Elmentem megnézni a Ponyvaregényt. Aztán még háromszor. A Kutyaszorítóban azért jobb.” Figyeltem ezt a nagybeteg embert a laza öltönyében, és arra gondoltam, hogy amit mond, az kétszer ér.
Ha a közeli múltig azt hittük, hogy a pipettával adagolt Amerika-kép hamis, mert azok a hétköznapok sem nem lehetnek annyira dögunalmasak, sem nem annyira életveszélyesek, akkor jó nagyot csodálkozhattunk azon az elmeháborodott újnácin, aki egy csuromfényes délelőttön a levegőbe röpítette többek között kiskorú polgártársait. Ennek a michigani milicistának az volt a heppje, hogy egy ánuszába operált chipen keresztül irányítják cselekedeteit a cionisták meg a Bill Clinton, és fel kell hívnia a figyelmet a nemzetközi összeesküvésre. Sikerrel járt: nyomában kő kövön nem maradt, s a Fehér Ház előtt sietve lezárták a Pennsylvania körutat a gépkocsiforgalom elől. Ezek után retrospektíve megkérdőjelezhető a hitetlenkedés, amit az Összeomlás vagy a Maraton életre-halálra idevágó jelenetei váltottak ki a helyből kétkedő befogadóban.
Az erőszak azonban nemcsak szervezeti szinten része az amerikai tömeg kultúrájának – az egész államközösség ennek jegyében született. Az első telepesek fegyverekkel térítették jobb belátásra az őshonosokat, ismétlő karabéllyal vágtak rendet a bölények között, a harmadgenerációsok szegezett szuronnyal a britek táborában, fiaik bikacsökkel a cukornádültetvényeken feketéllő sokaságban, azok fiai rézágyúkkal a szakadár délieknél, majd később exportált patriótákkal és halálosztagokkal a föld más részein, hazai viszonyok között pedig a bűnözés domesztikált terepén. Időtlen idők óta béke dúl arrafelé, mégis patakokban folyt és folyik a vér a federális mészárszékben.
Ám amikor jön egy filmrendező, aki ennek a valóságnak a pontos, kiszámítható, de nehezen belátható szabályrendszerében felmutatja ezt a tapasztalatot, kiátkozzák.
Mióta Quentin Tarantino megkapta a kegyelem-Oscart, lehet róla hallani. Hogy megszállott, aki messziről kerülgette az iskolát, hogy egy videókölcsönző pultja mögött kupálta magát éhbérért és folyómétereket falt be a kedvenceiből (Peckinpah, Leone, Scorsese, De Palma stb.), hogy bújta a félbulvárlapok rémoldalait és írt, sokat, és egyre jobban írt (mostanra mindent leforgattak abból, amit papírra tett: Igazi románc, Született gyilkosok, plusz a sajátjai), és hogy bejárogatott egy színészkurzusra. Aztán készre forgatta a filmjeit, kaszált Cannes-ban, odahaza előrukkolt a tűrt kategóriába, most pedig az NBC-n ripacskodja végig a Jay Leno Show-t. Teheti, mert bármit csinál, kilóg a keretből, egy deviáns krakéler, akinek azt is elnézi a szakma, ha debütáló nagyjátékfilmjében egy fekete zsaru a következőképpen instruálja a beépülni készülő téglát: „Mindent tudnod kell arról a vécéről. Hogy hideg vagy meleg vízzel öblítenek, amikor valamelyik degenerált buziállat filmrendező telefossa.”
Ez a pároslábú entré volt a Kutyaszorítóban, amit egy tisztviselő gyenge-közepes évi átlagbruttójából akart elkészíteni (30 000 USD), tizenhatossal, szívességi alapon. Aztán Harvey Keitel (aki nemcsak a Mocskos zsaru miatt ver utcahosszat a zsáner-konkurenciára: Dafoe, Rourke) beleszeretett a könyvbe, összegründolt pár milliót, így jöhetett létre ez a könyörtelen és kacagtató koromfekete farce, amelyben a kidomborodott büdzsének köszönhetően jó kis underground sztárok játszanak (Chris Penn – Rövidre vágva, Michael Madsen – Thelma és Louise, Steve Buscemi – Levesben, Tim Roth – az Altman-féle Van Gogh-ból…), de aminek a dologi költsége kicsi, a helyszínválogatása meg egy Shakespeare-mese igénytelenségével vetekszik. A történet bő háromnegyedét ugyanis egy sejtelmes neonfényben úszó raktárban szövegelik végig a gengszterek, mert hűen a független-filmes hagyományokhoz, ez a mozi is jelentés az alsó fertályból, szereplői profi bűnözők, akik egy balul sikerült balhé után találkoznak a dél-kaliforniai külváros parkolójában felhúzott üres épületben.
Tarantinónál az erőszak nem önmagáért való rögeszme, abnormális vonzódás a betegeshez, nem hatásos fogás, nézőcsalogató gesztus, hanem az általa teremtett világ rendezőelve, az élet tere és terepe – a terror így is, úgy is benne van a nagy amerikai forgatókönyvben. Mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy ha a hollywoodi mozgóképkultúra történetében számtalan raklapnyi agyvelő loccsant már szét, mitől idegesítőbb, mikor az ő vásznán remeg a kocsonyás zselé, miért nem unalmas, ha nála lógnak belek, mitől röhejesek a rámafehér bőrkárpiton vérben tocsogó haldoklói?
Csak mert hihető. Kisszerű és gyáva és pitiáner, tehát természetes. Csöppet sincs elstilizálva, kalandosra véve. Egy huppanó, árnyalatnyit billen a ravaszon a hanyagul nyugvó mutatóujj, és a koponya tartalma beteríti az anyósülésen monologizáló bérgyilkost. Véletlenségből és szanzsen. A legfeszkóbb szituációban is megcsúszhat a zsírprofi, mert mondjuk, kifogy a benzin üldözés közben, vagy ki kell ürítenie a belét, és az uzija helyett egy ponyvaregényt visz magával a rötyire, esetleg, amikor már sikeresen keresztüllövöldözte magát a mindenre elszánt rendőrkordonon, akkor egy hátébé gyomorszájon lövi valami aprócska önvédelmi ékszerrel. Magától értetődően és hitelesen.
Az amerikai, tiszteli vagy szegi a törvényt, hisz az igazságszolgáltatásban. Ha és amennyiben keresi magának a bajt, rendszerint meg is találja. Lebukik, elviszi a balhét, benne volt a pakliban. Olyan ország az, ahol kábítószerrel való visszaélésért javító-nevelőre lehet ítélni a soul zene keresztapját, nemi erőszakért a nehézsúlyú ökölvívóbajnokot, szerelemféltésből elkövetett gyilkossági kísérletért a neves rapperek egyikét, másikát. Lehet és kell, mert ez így van rendjén. Aztán persze gellert kap ez az egyenlet, üzlet lesz a sztoriból és viszont, és az O. J.-cirkusz világközvetítése a példa arra, hova bír fajulni, milyen médiatorzuláshoz vezet ez a purparlé.
Tarantino tudja, s mivel tudja, mutatja, hogy a bűnelkövető is ember, sőt, ha lehet, ő sűrűbb ember, szerethető vagy gyűlöletes, sok van belőle, mégis elüt a nagyátlagtól, máshogy aljas és másmikor becsületes, bontja a formát és ássa alá a rendet, miközben kivétel, erősíti a szabályt, benne a legfontosabb számára mégis az, hogy érdekes, izgalmas, többfenekű jellem. Bonnie és Clyde, Don Corleone és fiai, Sailor és Lula. Ebben a fogalmi keretben mozgatja Tarantino a figuráit, bűnből van a kenyerük, bűnösen fekszenek, bűnösen kelnek, s a méltó büntetés rendre érkezik egy halom hasfalszaggató golyó vagy egy fenékben csúszkáló pénisz képében. Hogy ez túlzás volna, baromság: a bevásárlóközpontok melletti raktárépületekben pont ez és pont így folyik, tessék végre rádöbbenni!
A kívánt és kiváltott döbbenet, ahogy izzad a tenyér és szaporább a lélegzet a nézőtéren, azt jelzi, hogy Tarantino hatásos. Megtalálja a színészeket, akik alkalmasak a feladatra, beléjük látja, elhiteti velük, majd kihozza belőlük a pszichopata élveboncolót, a betyárbecsületből cum laude rablógyilkost vagy a szadofasiszta serifet, keze nyomán lesz a hetvenes évek geil diszkóikonjából eminens terminátor; a tucatakciófilmhősből drámai hős. Ő is beszáll a csapatba, és két hálás epizódszereppel lepi meg magát, de jó érzékkel időben kifarol a mozijából, nem viszi szét a produkciót.
A legpuritánabb színpadi fogásokkal zsebkendőnyi területen hoz létre óriásfeszültséget, miközben szórakoztató. Szellemes, ahogy interpretálja Madonnát, mulatságos, amikor egy köntösben óbégat a konyhájában. Banális és tragikus helyzeteket teremt, ahonnan az alakok rendre kiszövegelik magukat, és addig dumálnak, amíg a néző fel nem röhög. A humor forrása pedig a nyelv. A főnök kokainista csaja kimegy „púderezni az orrát”, amely avítt társasági eufemizmus a „vécére menni”-kifejezés elkerülését szolgálja, és a következő képen azt látjuk, ahogy tükörben rúzsozó szépikék karéjában nagyot szippant a porból. A konspirációs okokból egymást színeken szólító banditák egyike kijelenti, hogy halvány lila fogalma sincs, hol van Miszter Kék, az Elvis-imitátor pszichopata sasszézgat a gúzsbakötött zsaru előtt, épp levágta a fülét, magyaráz neki, amire a szerencsétlen felpeckelt szájjal úgyse válaszolhat, mégis, minden második szava az, hogy „Hallod?” Ez akkora tufa bunkóság, hogy egyszerre átbillenünk az abszurd tartományába, ahol viszont az ilyesmin vigyorogni muszáj. Jóllehet Tarantino filmjei a történetközpontú cselekményvezetés legkézenfekvőbb hagyományaihoz térnek vissza, a rendező pontosan tudja azt is, hogy nincs sok értelme a szögegyenes narrációnak, mert az idő nem így történik, tudja, hogy a flashback technikával élt már boldog-boldogtalan, lejáratott és közhelyes fogás, ezért a kritikusok legnagyobb örömére bonyolult szerkezeteket gondol ki papíron, hagymáz és zárójelez, vándoroltatja a motívumokat és kiugrasztja a megfeleltetéseket, dekázgat és saccolja a millimétereket. Mégsem konstruktivista, távol áll tőle a hideg, megfontolt képletszerűség. Inkább könyörületes ezzel a játékkal, megesik a szíve a figuráin. Ezért robbantja szét a kronológiát, s zárja például rövidre a Ponyvaregényt a rég halott Vincenttel. Ezért ültet be bennünket a ringlispílbe a Kutyaszorítóban zsarujelenetével, amely öt perc házi feladat kellene legyen a filmfőiskolákon: hogy valaki köpött, nyilvánvaló a kezdetektől, mindenki gyanús, kivéve az egyetlen ájultan vérző haldoklót, aki pedig tényleg. Itt megdöccen az idő, és látjuk a srácot, amint tanítgatják a beépülés fortélyaira, látjuk, amint memorizál egy történetet arról, hogyan sétált be a benzinkúti budiba pár kiló kokóval, ahol épp egy zsaru kérkedett társainak egy nagy fogással, látjuk a srácot, ahogy magol otthon, majd deklamál a színpadon, közben haladunk előre a mesében, lement a főpróba, már élesben löki a bankrablást szervező nehézfiúknak egy bárban, és ekkor látjuk, ahogy dermedten vizel a piszoár fölött, hátában a zsaruk tekintete, látjuk, hogy valóban fél, mert eggyé vált a szerepével, mert ekkor már többszörös áttételen keresztül a fantázia birodalmában landolunk, ekkorra már nem „képzeli” és nem „olyan, mint Woody Allen”, hanem az, és innen fejthető meg, mekkora slamasztikában van, ahogy a film jelenidejében ott vérzik a padlón, mert a gengszterek valóságához és moráljához képest ő csak egy szaros kis spicli – a gyomorlövéséről nem is beszélve.
Hogy Tarantino minálunk betagozódik a Wenders–Jarmusch–Lynch kultikus táborba, sejteni lehetett, amikor évekkel ezelőtt a Toldi moziban egy Mekast és Jostot felvonultató fesztiválon a Kutyaszorítóban zavarba hozta a helyből adódóan elfogult és tárva nyitott közönséget. Most hozzáférhető videón. És igaza volt a belga Lucnek. Amit mond, az kétszer ér.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=901 |
