Krónika

Madaras József (1937–2007)

Kézdi-Kovács Zsolt

Először a Főiskolán akkor hallottunk róla, amikor – a legenda szerint – rádöntötte a díszletet tanárára, Básti Lajosra. Ki is tették a szűrét, végbizonyítványt kapott. Az volt a híre, fékezhetetlen őstehetség. Valóban őstehetség volt, hihetetlen erő és feszültség sugárzott minden megjelenéséből akkor is, ha kiszolgáltatott parasztot vagy munkásembert játszott, és akkor is, amikor nagyurat, zsiványt vagy katonát. Kezdetben nem is mertek a rendezők mit kezdeni vele. De nem volt fékezhetetlen: megtanulta, hogyan uralkodjon érzelmein, dühkitörésein, örökösen felhalmozódó energiáin. Profi volt, a legjobb értelemben: egyszerre ösztönös és tudatos színész. Habitusában, mozgásában, villogó, örökké konfrontációra kész szemeiben akkor is feszültség tükröződött, amikor a szöveg, a helyzet nem is adta volna. Ezért volt tipikusan filmszínész: a kamera, ha közel ment hozzá, leleplezte a lappangó indulatokat, és néha, szinte a rendező szándékai ellenére, az emberi jellem mélységeit.

Legalább száz filmben játszott, szinte nem is volt filmrendező, aki ne dolgozott volna vele. Igazi felfedezése a korai Jancsó-filmekben történt, a Szegénylegények, a Csillagosok katonák, a Csend és kiáltás az egész világon ismertté tette. Szinte minden műfajt kipróbált, a népszerű tévé-műfajokat, a „realista” filmeket és a történelmi, absztrakt figurákat is. Néhány filmcím az előbbiek közül: Köszönöm, megvagyunk, Feldobott kő, Egy óra múlva itt vagyok, Egy őrült éjszaka, Nincs idő, Az utolsó tánctanár, Apám néhány boldog éve, Pókfoci, Budapesti mesék, Arc, Az oroszlán ugrani készül, A hamis Izabella, A Tenkes kapitánya, Bors…És néhány cím az utóbbiakból: Égi bárány, La Pacifista, Még kér a nép, Romantika, Magyar rapszódia, A zsarnok szíve, Szörnyek évadja, Kék Duna keringő. Később maga is rendezett a televízióban, nagy példaképről, József Attiláról.

Aztán jött a katasztrófa: a súlyos fejsérülés, a bénultság. A szavak és mozdulatok újratanulása. A győzelem az esendő test felett: újabb színpadi és filmszerepek. És az utolsó: a koldus szerepe a Rokonokban. Szimbolikus, amit itt mond: „Adakozzatok Magyarország szegényeiért, a szegény Magyarországért.”

Madaras Józsefben az utolsó negyven év magyar filmtörténetének egy jelentős részét gyászoljuk.