Kőniger Miklós
Christoph Schlingensief az új német film fenegyereke, sokak szerint Fassbinder óta nem akadt ilyen tehetség. Botrányhősnek bélyegzik, látnoknak nevezik.
A győri Fényírók fesztiválján mutatták be Magyarországon a fiatal német filmrendező, Christoph Schlingensief Terror 2000 című filmjét. A 34 éves rendező számtalan rövidfilmje mellett ez volt a hatodik nagyjátékfilmje. Az 1992-ben készült mozi ritka botrányt kavart a német filmkritikusok, valamint a közönség körében. Schlingensief valamennyi filmje politikus, a rendező soha nem riad vissza a legvadabb, legbrutálisabb képektől sem. A szakemberek a német filmgyártás fenegyerekének tartják. Általános vélemény szerint Fassbinder halála óta nem tűnt fel még ilyen eredeti tehetségű alkotó.
Mielőtt bármit is kérdeznék a Magyarországon még szinte ismeretlen rendezőtől, annyit előzetesen le kell írnom, hogy 1994 novemberében és decemberében hat és fél hétig együtt dolgozhattam vele új filmjének, a Hasadéknak zimbabwei forgatásán.
– Azon kevés német filmrendező közé tartozol, akik nem szerelmi háromszögeket variálnak, hanem politikailag kényes témákat feszegetnek…
– Gyógyszerész családban születtem, és egyetlen gyerek vagyok. Írhatod nyugodtan, hogy polgári környezetben nőttem fel. Apámtól a 12. születésnapomra az akkor létező legegyszerűbb fényképezőgépet kaptam ajándékba. Nem is sejtette, hogy ezzel öntudatlanul meghatározta az életemet. Tanulmányaim alatt ébredtem rá, hogy olyan világ felé kell fordulnom, amelyben a problémák megoldhatatlannak tűnnek. Engem a tabutémák izgatnak. Nincs ideológiám, s más eszközzel nem, csak a celluloid szalaggal tudok olyan szférákba betörni, mint amilyenbe a Terror 2000-rel betörtem. A fal leomlása, az egyesítés után azonnal megsejtettem, hogy Németországban elindul a külföldiek elleni hadjárat, penetráns hisztéria veszi kezdetét. Egy lengyel család németországi utazásának, majd menekülésének és brutális meggyilkolásának képletes történetét dolgoztam fel ebben a filmben. A bemutató után mindenki nekem rontott, aki csak élt és mozgott. Azt mondták, túldimenzionálom a problémát. Aztán mi történt? Kigyulladtak a külföldiek gettószerű lakóházai, konténerlakásai. Rostock, Hoyersverda, Solingen... és a horogkeresztes randalírozók a zsidó temetőkben. Brutális szkinhed támadások az S-Bahnon és az U-Bahnon.
– Ezek után egyesek botrányhősnek bélyegeztek meg, jobb esetben pedig látnoknak neveztek. A berlini bemutató után, a mai napig is felderítetlenül, jobb és baloldali elemek megtámadták a mozigépészt, és megpróbálták megrongálni a filmszalagokat.
– Szerencsére ezt megúsztuk. A film köszöni, jól van, vetítésképes, és megjár jó néhány fesztivált.
– Hogyan tudnád összegezni a kéthónapos afrikai forgatást, amely egy-két váratlan, sőt kellemetlen meglepetést is okozott?
– Zimbabwe csodálatos ország, amíg észre nem veszed, hogy a főváros minden üzletében, hoteljében, minden sarkon rendőrök őrködnek. Össze nem hasonlítható a televízióban gyakran látható éhező Etiópiával vagy Ghanával. Ez úgynevezett szocialista ország, amely most Kína felé orientálódik, annak minden előnyével és számodra sem ismeretlen hátrányával. Nemzetközi stábunkból kénytelen voltam felmondani egy zimbabwei munkatársunknak. Az illető trehány munkát végzett, bár előzőleg már több nagy pénzű amerikai produkcióban dolgozott. Mindent kritizált, és nem egyszer szabotálta a forgatást. Mi lett a következmény? Feljelentése alapján megjelent a titkosrendőrség, és pornográfia gyanújával nemcsak a munkában tartottak fel napokig, hanem még a leforgatott anyagot is el akarták kobozni. Hála munkatársaim lélekjelenlétének, az utolsó pillanatban sikerült a tekercseket megmenteni. A német követség lehetőséget adott az anyag biztonságos elhelyezésére. Nagyvonalú segítségük és közbenjárásuk nélkül még ma is ott ülnénk valamelyik hivatal előszobájában, esetleg egy cellában.
– Elmondanád, miről szól új filmed?
– Bízom benne, hogy kegyetlen, feje tetejére állított fekete komédia. Egy biszexuális német NATO-generális és a felesége egy afrikai, az ENSZ támogatásával működő élőemberrakéta-kísérleti telepre érkezik… De úgy is fogalmazhatnék, hogy a segítségre vágyó-szoruló afrikai országokba fegyvert, rakétákat telepítenek be a nagyhatalmak, természetesen saját erejük fitogtatására, valamint a minél nagyobb profit reményében. Ez egy politikai persziflázs, ám ha csak közvetlen környezetünkben nézünk körül – az egykori Jugoszláviában vagy a néhai Szovjetunióban –, akkor megérthető, hogy valójában nem is persziflázs, hanem az emberi agy számára felfoghatatlan őrület.
– Alkalmam volt meggyőződni arról, hogy nagyszerű stábbal dolgozol. Tagjai a legnehezebb körülmények között is gyorsan veszik lapjaidat.
– Úgy tíz éve dolgozunk együtt. Olyanok vagyunk, mit egy nagy család. Normális körülmények között egy forgatás után mindenki szétszéled. Én foggal-körömmel ragaszkodom a munkatársaimhoz, akik egyben a barátaim is. Egy-egy kézmozdulatból értjük, mit kell tenni az adott szituációban. Örülök, hogy filmes családom egyre bővül.
– A rendezés mellett egyben a film operatőre és producere is vagy. Hogyan sikerült mindent kézben tartanod?
– Miután nem kötött, irodalmi anyagot dolgoztam fel, és vizuálisan hatásos filmeket igyekszem csinálni, ösztönösen tudtam, hogy a kamerának az én kezemben kell lennie. Mert így egységben látom az egészet, és a saját látásmódom érvényesül. Egyébként ezt a hármas feladatkört igen jól összeszokott stábom nélkül nem tudtam volna betölteni.
– Valamennyi filmedben ismert színészekkel és remekül kiválogatott amatőr szereplőkkel dolgozol. Ezúttal már egy-két nemzetközileg is jól csengő név is felkerül a film címlistájára.
– Nem érdekelnek a sztárok, és nem szeretnék olyan rutinos színészekkel dolgozni, akik csak a maguk szerepében gondolkodnak. Ezúttal mégis vaskos meglepetésekben volt részem. A női főszerepre kiszemelt egykori Fassbinder-dívát, Barbara Valentint a második forgatási napon le kellett cserélnem. Nem értettük egymás nyelvét, és a színésznő sajnos azt sem értette meg, hogy hol forgatunk… Régi barátom, a férfi főszerepet alakító Udo Kier, akit a magyar nézők is jól ismernek, pompás ötletet adott. Egyetlen telefonhívásunkba került, és az egykori kebelcsoda, Russ Meyer-sztár, Kitten Natividad amerikai színésznő 24 órás repülőút után megérkezett a forgatás helyszínére. Egy csapásra a csapat kedvence lett. Istenien dolgoztunk együtt. Ha meglátok valakit az utcán, és úgy érzem, a figurája megfelel egy adott szerepre, azonnal szerződést kínálok neki. Erre egyébként most is volt példa, hiszen az egyik kulcsszerepre Németország legidősebb – 60 éves – bodybuilderjét, Johnny Pfeffert vittem el Afrikába. Vele a televízió folyosóján akadtam össze. Azt is megemlíthetem, hogy Hamburg főügyésze, Dietrich Kuhlbrodt és a felesége, Brigitte ugyancsak eredeti figurákat hoznak egy-egy epizódszerepben. A szinte már elviselhetetlen hőségben mindannyiunk csodálatát kiváltotta a berlini Volksbühne doyenje, a 76 esztendős Joachim Tomasewsky. Életében először kellett angolul játszania, s kérésemre még a protézisét is kivette, hogy az általa alakított püspök még hitelesebb, még groteszkebb legyen. De beszélhetnék még az őrült orvost, a dr. Vandenberget játszó magyar barátomról...
Itt kikapcsolom a magnetofont, mert ez már e sorok írójáról szólna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=900 |
