Csillag Márton
Marie-Antoinette – amerikai, 2006. Rendezte: Sofia Coppola. Szereplők: Kirsten Dunst, Marianne Faithfull, Steve Coogan. Forgalmazó: FHE Hungary. 123 perc.
Sofia Coppola harmadik nagyjátékfilmje kettős „remake”: egyrészt (a kosztümös életrajzi dráma definíciójából eredően) a történelmi eseményeket játssza újra sajátos szemszögből, másrészt pedig a rendezői életmű korábbi darabjaiban (Öngyilkos szüzek, Elveszett jelentés) felvezetett nőfigurát helyezi új díszletek közé. A Habsburg-házból származó, tizenkilenc évesen francia királynővé koronázott Mária Antónia az író-rendező Coppola olvasatában nem a gyermekeitől megfosztott, fél Párizson végighurcolt, majd a Place de la Révolutionon lenyakazott arisztokrata, hanem egy tinilány, aki a gimnázium helyett Versailles-ban szerzett érettségit – intrikából, hedonizmusból, dekadenciából, etikettből, szeretetből és szerelemből. Hősnőnk a tokiói hotelben unatkozó Charlotte-hoz (Scarlett Johansson) hasonlóan idegen világba csöppen, melynek törvényeit nem ismeri, s melyben ennek ellenére kitüntetett helye van: akárcsak a felhőkarcolókat a szállodai ablakból vizsgáló lány, ő is felülről néz le birodalmára.
Coppola filmje látványában pazar, de nem a kortárs kosztümös filmek modorában készült. A jelmezek, díszletek és egyéb kiegészítők nem a történet valószerűségét emelik, hanem éppen ellenkezőleg: a címszereplő életérzését kifejezni hivatott poszt-punk zenei betétekkel színesítve mind a nézőt, mind a Mária Antóniát alakító Kirsten Dunstot elidegenítik a kortól. Ha Paris Hiltont bezárnánk egy plazmatévékkel zsúfolt luxuslakosztályba, és a képernyők segítségével középkori udvari pompát varázsolnánk a szobába, miközben az örökös lány vérkeringését vizsgáló érzékelők lelkiállapotának megfelelő slágert választanának háttérzenének, hasonló hatást érnénk el. A „világba zárt lány” figurája ugyanis jóval túlmutat környezetén, Sofia Coppola filmjeiben – a történet az emberből ered, még akkor is, ha az egyik legvéresebb történelmi kor szolgáltatja a díszletet.
A Marie-Antoinette nem más, mint „privatizált” történelem: Sofia Coppola serdülőkora zenéivel ellensúlyozza az elképzelt udvari pompát, és érzékelteti a dekadencia betörését a toronymagas parókák és cukrászköltemények világába. De lefejezés már nem fér a történetbe, bár akad ennél könnyedebb történelmi privátfilm (VIII. Henrik magánélete), mely több vért bírt el egy szülésnél.
Extrák: kimaradt jelenetek, werkfilm és kisfilm XVI. Lajos világáról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8996 |
