Huszár Károly
A véletlen Hollywoodban organikus része a boldogulásnak.
Régen foglalkozom már a gondolattal, hogy tanfolyamot nyissak, megmutassam az embereknek a kövérség szépségeit, örömeit és titkait. Mert milyen más is volna a világ, ha mindenki kövér volna. Nem volna irigység, sietés, tülekedés.
Okosabb is volna az élet. Például mennyivel okosabb volna, ha a vegyészek ezrei nem a mérgesebbnél mérgesebb gázok, hanem új, nagyszerűbbnél nagyszerűbb ízek és zamatok felfedezésén törnék a fejüket. Hiszen nem mondom: szép egy jól sikerült gázbomba is, de mennyivel szebb egy tejfeles paprikás csirke tojásos galuskával. Elismerem, hogy a sztratoszféra kutatása nagyon hasznos dolog – különösen a kutatónak –, de azért egy szakszerűen elkészített rakott káposztában mégis csak magasabb emelkedettség van. Egészen biztos az is, hogy a mesterséges benzin föltalálásánál sokkal szebb és ízletesebb találmány volna a mesterséges libamáj. Vagy hol tud egy legújabb technikával keresztülvitt légitámadás csak megközelítőleg is annyi gyönyörűséget szerezni, mint egy legegyszerűbb meleg, leveledző, sercegő tepertős pogácsa?!
*
Lubitsch Ernő jóbarátom szerződtetett egy készülő filmjére. Egy véreb orosz forradalmár generálist kellett játszanom. Boldog voltam. Rettentő ambícióval készültem a szerepre. Szakállt növesztettem, s mikor már elég torzonborznak és félelmetesnek képzeltem magam, elmentem a stúdióba, felöltöttem skarlátpiros, zsinóros mentémet, csizmát húztam, és kezembe kapva ólmos kancsukámat, érdemrendekkel borított mellemmel, százharminc kilós súlyommal pöckösen és pockosan, döngő léptekkel mentem le megmutatni magam a darab rendezőjének.
A hatás tökéletes volt.
Az ott dolgozó színészek és rendezők dermedten némultak el, és én diadalmasan néztem körül. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, amikor azután viharos hahota tört ki mindenkiből. Lubitsch karon fogott, odavezetett egy tükörhöz, és azt mondotta: „Pufikám, nézzen a tükörbe. Így néz ki egy véreb? Egy vérszomjas forradalmár? Mondja, félne maga ilyen alaktól, vagy röhögne rajta? Mondja meg őszintén!” Egy darabig néztem magam a tükörben, aztán azt mondtam: „Ha megkapnám a kikötött gázsit, akkor én is röhögnék rajta.”
Nem játszottam. A gázsit megkaptam. És röhögtem. De csak kívül. Belül nagyon soká tartott, amíg kihevertem ezt a kudarcot.
*
Joseph von Sternberg Hollywood egyik legletörtebb, legkevesebbre becsült, leglényegtelenebb embere volt. Folyton azt állította magáról, hogy hallatlan tehetség.
Összetoborzott néhány ismeretlen nevű színészt, akiknek úgysem volt munkájuk s rávette őket, hogy csináljanak vele egy filmet, fizetés nélkül. Az elérendő esetleges nyereségből majd együtt részesednek.
Hosszas rábeszélés után talált „pénzembert” is, egyik barátját, aki hajlandó volt egész vagyonával – háromezer dollárral – ezt a filmvállalkozást „finanszírozni”.
Szabadban és műteremsarkokban, ahol nem kellett bért fizetni, végre elkészült a film. Senki sem vette komolyan. Furcsa volt, újszerű, nem akarta megvenni senki. A boldogulást vadászók (The salvation Hunter) volt a film címe.
Joseph von Sternberg újabb akarását már kudarcnak könyvelte el mindenki. Mosolyogni kezdtek rajta, amíg azután a kiszámíthatatlan véletlen a kezébe nem vette a sorsát.
Elmondta borbélyának, hogy van egy filmje, de nem tudja eladni.
– Megnézhetem azt a filmet? – kérdezte a derék figaró.
A borbély megnézte a háromezer dolláros filmet. Nagyon tetszett neki.
Ugyanez a borbély borotválta Charlie Chaplint is. Elmondta, hogy látott egy filmet. Szenzációs! Megmutatta Chaplinnek. Chaplin azonnal magához hívatta Von Sternberget és szerződtette. Abból az emberből, aki pár nappal ezelőtt még munka nélkül, elcsüggedve mászkált az utcán, egyszerre nagyfizetésű, befutott rendező lett.
A véletlen Hollywoodban rendszeres. A véletlen itt éppen olyan organikus része a boldogulásnak, mint maga a szorgalom, tudás, vagy pláne a szerencse.
*
Amerika a túlzások igazi hazája. Nekem, aki pedig nemcsak látogatóban voltam odaát, hanem ott éltem és dolgoztam, mindig úgy tűnt fel ez az ország, mint a kirakatokban mutogatott óriástök, vagy rémuborka, amelyek tízszer akkorák, mint a közönséges, rendes tökök és uborkák. Ott minden meg van nőve és dagadva. Ott minden el van túlozva a végletekig. Minden. A természet, az emberek élete, az emberek igényei, minden, minden. A gyerekek olyanok, mint a felnőtt emberek, de felnőtt korukban is olyanok maradnak, amilyenek gyermekkorukban voltak, és akkor már úgy hatnak, mint a gyerekek. Ne tessék félreérteni: én nem azt akarom mondani, hogy minden amerikai naiv és gyerekes. Erről szó sincs. Vannak ott is pompás, képzett, nagyon művelt és tudós emberek. Éppen úgy, mint másutt. De az átlag, a túlnyomó része az amerikainak, nagy naiv gyerek. Naiv a ravaszságában, naiv a kegyetlenségében és naiv a jóságában.
*
Fogyni csak operációval lehetne igazán. Még pedig úgy, hogy kioperálják a kövér ember agyát és helyébe egy nagy sovány ember agyát helyezik be, valamiképpen a sovány ember agyának a helyébe a kövér ember agyát. Akkor majd a sovány ember úgy fog gondolkozni az evésről és az ételekről, valamint a kényelemről és a szundikálásról, mint a kövér, és hízni fog. Viszont a kövér ember éppen úgy elveszti az ízek és mennyiségek iránti szeretetét, éppen úgy fog ide-oda ugrándozni és szaladgálni, mint a sovány és fogyni fog.
És minek mindez? Miért akarjon a sovány kövér, és főleg miért akarjon a kövér sovány lenni? Miért? Amikor a soványság természetellenes állapot. A soványság a betegség, a nyomorúság és a koplalás szomorú szimbóluma. A soványság büntetés, mint a hét szűk esztendő, szemben a kövérséggel, amely jutalom, mint a hét kövér esztendő. Akkor szép a kalász, ha kövér, akkor jó a föld, ha kövér. A kövérség a szép gömbölyű életet, soványság a csontos halált juttatja az ember eszébe.
Részletek Huszár Károly Egy kövér ember meséi (1935) című tárcakötetéből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8978 |
