Földényi F. László
A Stasihoz hasonló titkosszolgálatok nemcsak a megfigyelt ellenzékiek életét tették tönkre, az emberek közti bizalmat is évtizedekre lerombolták.
1977 nyarán vonattal utaztam Drezdába. Látogatóba mentem egy családhoz, amelynél gyerekként több nyarat töltöttem, és ahol szinte családtagként kezeltek. A kupéban rajtam kívül egy nálam valamivel idősebb, 26-28 év körüli vörösesszőke német fiú ült. Ugyancsak Drezdába ment. W.-nek hívták, és az egyik pesti egyetemre járt. Mire átléptük a magyar határt, belemelegedtünk a beszélgetésbe. Az akkori magyar ellenzékiekkel szoros kapcsolatot tartott fenn; egyeseket én is ismertem közülük. Róluk beszélgettünk, és a 73 utáni szigorodó politikai helyzetről, meg az ezzel kapcsolatos olvasmányainkról, melyek többségét kéz alatt szereztük be. Sokat kérdezett, én meg mindenre válaszoltam. Gyanútlan voltam, sőt naiv. Igaz, nem nagyon volt mit elhallgatnom; mégis, őszinteséggel reagáltam az ő őszinteségére. Amit eleinte annak hittem. És hinnék a mai napig, ha Prága körül nem telepedett volna rám valami rosszérzés, ami azután egyre fokozódott. Nem tudom, mitől jött; de mire eljutottunk az NDK határára, már biztos voltam, hogy az őszintesége csapda, amelybe belesétáltam. Drezdáig azután törtem a fejem, miként sétálhatnék ki belőle anélkül, hogy bizalmatlanságomat észrevenné. Egyik sem sikerült. Változást észlelve rajtam, ő elnémult, én meg szidtam magam a naivságomért.
Drezdában az ismerőseimnél szálltam meg. Politikáról se korábban, se később soha nem beszéltünk. De amikor egyik nap a velem egykorú fiúval és alig fiatalabb húgával kiültünk a kertjükbe, az akkori magyarországi helyzetre terelődött a szó – én pedig az NDK-beli állapotokról faggattam őket. Egyebek között a Stasiról kérdezősködtem – nem sejtve, hogy a magyarországival ellentétben a keletnémet szervezet nemcsak fenyegette a lakosságot, hanem minden értelemben túszul is ejtette. Pár perc után döbbenten vettem észre, hogy most ők viszonyulnak hozzám úgy, mint a vonatút végén az útitársamhoz én. Pontosabban a fiú. Láttam a szemében a gyanút, amitől többé nem szabadult. De pár perccel később én fogtam gyanút. Nem volt titok előttem a fiú homoszexuális hajlama, ami az NDK-ban zsarolhatóvá tette őt – s már pörögtek is a fejemben a gondolatok: ő rám gyanakszik, én viszont a gyanakvását álcának látom csupán, amellyel saját érintettségét leplezi. Játssza a gyanakvót, hogy én ne gyanakodhassam őrá. És mire idáig jutottam, eszembe jutott az útitársam, akit egyből összefüggésbe hoztam gyerekkori barátommal: kell, hogy tudjanak egymásról, nem lehet véletlen, hogy épp az a fiú szállt be a fülkémbe és faggatott szüntelen. Barátom húgára néztem, mint akiben egyedül bízhatnék – ám olyan üvegesnek láttam a tekintetét, hogy végképp összezavarodtam. Esküdni mertem volna rá, hogy egymásról is jelentenek, miközben most mindketten rám, a kvázi-testvérükre kíváncsiak.
Ma sem tudom, megalapozott volt-e a gyanakvásom vagy csak képzelődtem. Egyedül az érzéseim tisztátalanságára emlékszem, a haragra, amit a zavarodottságom miatt a barátommal szemben tápláltam meg magammal meg az egész rendszerrel szemben. A vonatbeli útitársamról többé nem hallottam; a barátommal később is sokat találkoztam, de soha, még a kilencvenes években, amikor Nyugat-Berlinben találkoztunk, akkor sem mertem felidézni előtte azt a régi kerti beszélgetést. A Stasi-aktákba eszembe nem jutna bepillantani; a negatív csalódás éppúgy nem teszi semmissé az akkori rosszérzésemet, mint a pozitív. A fal leomlott, de nem tudta maga alá temetni mindazt a terhet, amit az érzelmekre rárakott. Az érzelmi törmelékekből is épült egy hatalmas fal, amely mindenkit körbezárt. És ez a fal a mai napig áll.
*
Erről a falról sok film készült azóta. A mások élete e műfajban a legjobb, amit valaha láttam. Pedig tartottam ettől a filmtől, mielőtt megnéztem volna. Az NDK történetét, ellentétben a magyar szocializmuséval, viszonylag tisztességesen feldolgozták, s nagyszerű filmek is születtek. Ezek legjobbjai azonban vagy vígjátékok (A Napsugár sétány) vagy kesernyés groteszkek voltak (Goodbye, Lenin), s még ha tragikussá fajultak (például Az élet egy építkezés – Wolfgang Becker, 1997), akkor is megőriztek valami jó értelemben vett könnyedséget. Ezt részben a berlini mentalitással tudom magyarázni, részben azzal, hogy még a kelet-német rendezők is viszonylag ügyesen tudták elsajátítani a nyugat-németek szemléletét, látásmódját. A kelet-német titkosrendőrség, a Stasi története azonban alkalmatlan a könnyed hangnemre. Ha mégis így dolgoznák fel, akkor elkerülhetetlen lenne a történelmi hazugság. Végül is az egyik legkönyörtelenebb keleti titkosrendőrségről van szó, amelyik még a nyolcvanas évek közepén is végzett ki politikai foglyokat (a buchenwaldi koncentrációs táborban kifejlesztett tarkólövő szerkezetet még 1986-ban is alkalmazták börtönökben), s a berlini falnál is fél évvel a lebontása előtt még agyonlőttek egy alig húsz éves fiút.
A filmet nézve elmúlt ez az aggályom. A komolysága, az őszinteség, a gúnynak, illetve a pátosznak az egyforma hiánya megnyugvással töltött el. Helyette másfajta rossz érzésem támadt, s miután befejeződött a film, egy darabig ez tartott fogva. Ha megkérdezték volna a véleményem, az első tíz percben habozás nélkül azt mondtam volna: Schindler listája német kiadásban. Nemcsak a nácik között akadt rendes ember, hanem a Stasiban is. És ahogyan Spielberg filmjében a hazugság mérhetetlenül ravasz módon mintegy hátulról kerítette be a nézőt, ebben a filmben is ezt a logikát próbáltam tetten érni.
A rossz érzés azonban hamar elmúlt. A kezdeti tíz perc elteltével láttam: a két történet több mindenben emlékeztet ugyan egymásra, mégis ég és föld a különbség. Nem a nácik és a Stasi különböznek, nem is az áldozatok és a fogvatartóik, hanem a két rendező látásmódja gyökeresen más. A legegyszerűbben úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy Spielbergnél a jó függetlenítette magát a gonosztól, és érintetlen maradt attól. A siker a jónak a sikere lett, és emiatt lett mérhetetlenül hazug ez a koncentrációs táborról szóló film. Florian Henckel von Donnersmarck filmjében ezzel szemben a jó és a rossz végzetesen összefonódik, egymást áthatja, sőt a végére még utánozza is egymást. És ettől igaz a film. Hadd tegyem máris hozzá: a rendező egyáltalán nem relativizálja a jót és a rosszat, egy pillanatig nem állítja azt, hogy a kettőt ne lehetne nagyon is jól megkülönböztetni. De nem idealista, mint Spielberg, hanem józanul realista (feltehetően azért is, mert testközelből ismeri azt, amiről filmet készített, ellentétben Spielberggel, aki olyan benyomást kelt, mintha csak meséskönyvekből értesült volna a koncentrációs táborokról). Realizmusa pedig arra tanítja, hogy a jó és a rossz nagyon is képes megfertőzni egymást, és egyik sem hagyja érintetlenül a másikat. Spielberg a vasárnapi prédikátorok tanítványa. Donnersmarck mestere Brecht.
A minden szempontból jól felépített történet olyan fordulattal indul, ami a Stasi egész logikáját kiválóan érzékelteti, egyszersmind mindenfajta titkosrendőrség perverzitását is leleplezi. A főszereplő, Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe) 1984-ben Kelet-Berlin egyik színházában felfigyel a sikeres drámaíróra, Georg Dreymanra (Sebastian Koch), aki épp olyan vonalas, párthű, minden tekintetben megbízható alattvaló, mint ő maga – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a századossal ellentétben Dreyman jóképű, lezserül öltözködik, örökké a rivaldafényben áll, s nem utolsósorban egy népszerű színésznő, Christa-Maria Sieland (Martina Gedeck) szeretője. Wieslerben, miközben arcán semmilyen érzelmet sem lehet fölfedezni, a premier alatt megszületik a döntés: figyeltetni kell Dreymant. S ahogyan a kezdeti ötlet a rangsorok grádicsán át paranccsá érlelődik, tanúi lehetünk annak, hogy a százados kettős vágy rabja: egyfelől egy elképzelt vétket (bűnt, hibát, botlást stb.) vetít bele az íróba, másfelől ő maga vágyik mindarra, amit az író mer megvalósítani. Helyzete a róka fogta csukáéra emlékeztet. S ez a szocializmus egész logikájára is pontosan illik.
A százados utánozni szeretné az írót, de közben mindent elkövet, hogy az író aszerint kezdjen viselkedni, amit ő beléje lát. És innentől kezdve egy ragyogó krimit látunk, amely az egész szocializmus logikáját pontosan visszaadja. Aki jó (Dreyman, az író), lassan egyre „rosszabb” lesz: a hatalom addig provokálja, amíg belesodródik azokba a „bűnökbe”, amelyeken a százados szeretné őt rajtakapni. A barátnőjét az NDK nagyhatalmú belügyminisztere kiszemeli magának, s az amúgy is labilis idegzetű színésznőt addig zsarolja, amíg az a szeretője nem lesz; barátját, a betiltott rendezőt pedig öngyilkosságba kergetik, ami olyannyira kétségbeejti Dreymant, hogy elszánja magát egy rendszerellenes pamflet megírására. És innentől nincs megállás a „lejtőn”: a színésznőt, aki egy pont után megtagadja, hogy továbbra is a miniszter szeretője legyen, újból zsarolni kezdik, s miután megtörik az ellenállását, minden terhelő adatot megad Dreymannról, majd egy autó alá zuhanva meghal – ami öngyilkosságként is értelmezhető. A „jók” belesüllyednek a „rosszba”, vagyis akaratuk ellenére a Stasi előre megírt forgatókönyve szerint viselkednek, és éppen olyasmiket követnek el, amit az ellenségeik elvárnak tőlük. Eközben viszont az, aki „rossz” (Wiesler százados), akaratlanul is egyre „jobb” lesz. Fejhallgatóval a fülén folyamatosan ott kuporog Dreyman lakóházának a padlásán, mindent hall a poloskákkal kibélelt lakásból, sőt a TV-kamerákon keresztül sok mindent lát is. Élete lassan nem szól egyébről, mint hogy minden érzékszervével rátapad a megfigyeltek életére. Amikor azok szeretkeznek, akkor odahaza, a saját rettenetesen rideg és hangulattalan szolgálati lakásában egy lélektelen prostituálttal ő is eltölt egy rövid félórát, aki azonban ahelyett, hogy abban a szerelemben részesítené, amit a százados a megfigyeltektől irigyel, sietve távozik, még mielőtt a férfi a nadrágját be tudná gombolni. Ha azok esznek, akkor ő is megéhezik, s befal valami furcsa ételt. Ha azok mosakszanak, neki is ellenállhatatlan vágya támad, hogy fürödjön. És így tovább.
Pokolian perverz helyzet alakul ki, amelyben a Stasi-százados éppolyan kiszolgáltatottja lesz a megfigyelteknek, mint azok őneki, a megfigyelőnek. Miközben egyfajta Stockholm-szindróma eredményeként azonosul a megfigyeltekkel, átveszi azok logikáját, és védeni kezdi őket – éppen azoktól a „bűnöktől”, amelyeket eredendően ő vetített beléjük. Csapdát ásott nekik, s most, miközben mindent megtesz, hogy megmentse őket a csapdától, ő maga esik bele abba. A színésznőn ugyan nem tud segíteni, de az írón igen. A helyzet paradox logikájának eredményeként a film végére ő lesz a vesztes (lefokozzák), akit pedig vesztesnek szántak – az író –, nyertesként kerül ki a helyzetből. Nyertesként, akit azonban győzelme nem mentett meg attól, hogy ne roppanjon össze.
A film egyik jelentében a százados egy presszóban beszélgetésbe elegyedik a megfigyelt színésznővel, akinek sejtelme sincsen róla, ki ül vele szemben. A százados, a gyanútlant játszva rábeszéli a színésznőt, hogy ne legyen a miniszter szeretője – a művészete nevében. S ezt mondja neki: gondoljon ránk, mi vagyunk a maga közönsége. Többszörösen igaz ez a mondat. A százados a színházi közönség tagja – ellenkező esetben nem figyelt volna fel az íróra és a színésznőre. De közönségként viselkedik a padláson is, a fejhallgatók és a monitorok között ülve: figyeli mások életét, akik a legintimebbnek hitt pillanataikban is egy általuk nem sejtett, idegenek által rendezett színjáték szereplői. Ám e többszörös játék közepette maga a százados is színésszé vedlik át: nemcsak a felettesei előtt színészkedik, hanem végül már önmaga előtt is. Azt cselekszi, ami nem meggyőződése, ami pedig a meggyőződése, azt nem hajtja végre. Végül egyáltalán nem tudni, mi is az ő igazi élete – ahogyan az áldozatok is éppen az autentikus, saját életüket veszítik el fokról fokra.
*
A filmben visszatérően emlegetik Brechtet, s a jó emberről szóló passzusok a szecsuáni jó embert idézik meg. A magam részéről azonban ennek a filmnek a világát a korai Brechttel rokonítanám: a Baal és A városok sűrűjében világával, ahol a jó és a rossz menthetetlenül összekeveredik, mindegyik a másik álarcát ölti magára, míg végül az álarcból valódi arc válik. Meggyőződésem, hogy ezt a filmet csakis a volt NDK-ban (és NDK-ról) lehetett elkészíteni (még ha a rendező nyugat-német is – bár szülei kelet-német menekültek voltak). Magyarországon egyelőre kizártnak tartok egy ilyen filmet. A múltra vonatkozó tisztánlátás hiánya miatt – és persze a tisztánlátás igényének a hiánya miatt is. Amíg a titkosított akták nincsenek kinyitva és nem hozzáférhetők, addig ez a kétféle hiány együtt gondoskodik arról, hogy minden maszatos és félig kimondott legyen – csak nálunk fordulhat elő az, hogy a besúgók nagyobb társadalmi szolidaritást élvezzenek, mint azok, akikről besúgtak. NDK-ban mindez másként alakult – a lehető legjobban. A tisztánlátás társadalmi igénye nélkül nincsen megtisztulás – nincsen katarzis. Márpedig A mások élete, előzetes fenntartásaimat és aggályaimat cáfolva igazi katartikus film.
És mégis, a tisztánlátás jó szándéka ellenére nem lenne olyan felkavaró ez a film, ha a titkosrendőrség leleplezésén és a különféle praktikák bemutatásán túl nem szólna valami egyébről is. Nevezetesen arról a mérhetetlen rombolásról, amit egy rendszer a személyiség szerkezetében visz végbe. Ez a rombolás látható a legkevésbé, mégis ez a legmaradandóbb és a leghatékonyabb. Hazugságok, öncsalások, önáltatások közé kényszeríti a személyiséget. És olyan csapdákba tereli be, amilyenben én is éreztem magam harminc évvel ezelőtt. És akár a félelemnek, akár a paranoiának, akár a megalapozott gyanakvásnak voltam akkor az áldozata, ez nem változtat azon, hogy a személyiségem annak idején megsérült. Pedig micsoda jelentéktelen esetről van szó! És mégis: ha boncolni kezdeném az életem, ezernyi és ezernyi ilyen apró sérülésre bukkanhatnék. Éppúgy, mint mindenki, aki e kort meg- és átélte. A Stasi szerepét, a magyar titkosszolgálatéval ellentétben ma már tisztábban látjuk; de ez sem szünteti meg azokat a torzulásokat, amelyeket e szervezetek mindenkiben előidéztek – a tettesekben éppúgy, mint az áldozatokban vagy azokban, akik semmilyen módon sem voltak érintve. A mások élete viszonylag optimista módon végződik; mégis, számomra ebből az optimizmusból olyan rezignáció áradt, amelynek egyetlen üzenete van csupán: talán ennek az egész generációnak ki kell halnia ahhoz, hogy végképp múlttá válhasson mindaz, ami még ma is jelenként nyomasztja az életünket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8972 |
