Géczi Zoltán
A mai brit horror nem annyira a vérrel és a rémségekkel sokkol, hanem a közösségi traumákkal.
Anglia nem csupán a shakespeare-i drámatradíció és a hitchcocki thriller, de a horror bölcsője is: Frankenstein, Drakula gróf és Mr. Hyde valahányan a ködös Albion irodalmi szörnyszülöttjei – a szigetország kortárs horrorfilmjeiről mégis méltatlanul kevés információ jut el a nagyközönséghez.
Noha Nagy-Britannia filmipara számos műfajban képviselteti magát a nemzetközi forgalmazásban és a fesztiválpiacon évről évre megbízhatóan hozva az elvárt kereskedelmi és kritikai sikereket, az angol horrorfilmről általában kevés szó esik. A szigetország filmgyártását a nézők java a bűbájos és szellemes romantikus történetek (Igazából szerelem), az ízes vígjátékok (Alul semmi), az irodalmi adaptációk (Büszkeség és balítélet) vagy a szálkás kisrealista drámák (Nevem Joe) miatt jegyzi, ám a brit mozi nem csak kényelmesre taposott műfajokból és patinás nevekből áll. Serényen dolgozik egy fiatal generáció, amely szerint nem csupán a love story-k, a családi konfliktusok, az IRA-drámák vagy a klasszikus színdarabok valók az angol kamera elé; ők a kis költségvetésű, ennélfogva könnyen rentábilissá tehető horrorfilmek mellett kötelezték el magukat. Ennek köszönhetően a kortárs brit horror markáns jegyekkel bíró műfaj; nyelvezete és üzenete által is elválik a nálánál sokkalta divatosabb keleti és amerikai rokonoktól. Ritkán, s valljuk be, kevés sikerrel kirándul az okkultizmus birodalmába (London Voodoo, Robert Pratten, 2004), nem másolja az amerikai slasherfilmeket vagy az ázsiai kísértethistóriákat, legkevésbé sem jellemző rá a bevételkényszeres remake-kurválkodás; ellenben menő a radikális látásmód és az antimilitarista attitűd, a survival horror és a lélektani dráma, a társadalmi viszonyok és szociális konfliktusok szimbolikus leképezése. A jobban sikerült alkotásokban a valódi krízishelyzetet rendre maguk a szereplők idézik elő, merthogy a pszichológiai présbe helyezett jellemekről gyorsan leválik a civilizáció vékony máza, s utat tör magának a kaotikus ösztönlény: éteri spiritizmus helyett nyers zsigerek, szofisztikáltan rémisztő lidércek helyett a lecsupaszított őrület kerül a vászonra – eme jegyek jellemzik a legkiválóbb direktorok filmjeit.
*
A brit horror-újhullám egyik kulcsfigurája, egyszersmind legnagyobb reménysége egy 35 éves férfiú: Neil Marshall rendezői karrierjét a Combat című rövidfilmmel indította, majd 2002-ben leforgatta első számon kérhető munkáját, a Dog Soldierst. A szkript pedáns hűséggel követi a szubzsáner alapszabályait: a Special Air Service egyik szakasza harcászati gyakorlatot teljesít a skóciai vadonban, kemény és kimerítő tréningre készülnek az elit katonák, de helyzetük az első teliholdas éjjelen élesbe fordul. A farkasemberekkel hadakozó deszantosok roncsolt végtagokban, nyílt hasi sérülésekben és csonkolt tetemekben gazdag, véres története minimális költségvetésből készült, a vásznon azonban minden penny meglátszik, vagyis Marshall vitán felül bizonyította, hogy biztos kézzel kezeli a technikát, ért a színészvezetéshez és a feszültségteremtéshez, ráadásul produceri szemmel nézve is megbízható direktor, így rövidesen újabb lehetőséget kapott. A barlang (The Descent, 2005), mely lényegesen bőségesebb – ám hollywoodi szemmel nézve még mindig mulattatóan csekély, 6 millió dolláros – költségvetésből forgott, brutális és kompromisszummentes remekmű a horror műfaján belül, alighanem azon kívül is. A föld alatt rekedt, krízishelyzetben egymás ellen forduló nők kannibálfilmeket megszégyenítően véres, pszichológiai elemekkel kombinált, dermesztően klausztrofób képekben elmesélt, torokmetsző fordulattal betetőző története elsöprően intenzív és nyers élményt kínál, olyanokat is könnyűszerrel állítva maga mellé, akik korántsem lelkesednek az ilyesféle mozikért. A brit horror újhullámának első valódi mestermunkáját felmutatva Neil Marshall reputációja is megerősödött, s miután a produkció nemzetközi bevételei elérték a 45 millió dollárt, a finanszírozási kérdések is megoldódtak, így jóval kényelmesebb körülmények közepette kezdhette meg harmadik filmje – Doomsday – munkálatait, amelyet idén mutatnak be az angol filmszínházak. Miként a Dog Soldiers utóélete sem alakult érdektelenül: e sorok megjelenésekor már javában forog a film Fresh Meat címre hallgató folytatása, melyet A bunker (2001) saját jogon is említésre méltó rendezője, Rob Green dirigál.
Michael J. Basset első mozija, a 2002-ben bemutatott Halálposzton (Deathwatch) nemkülönben merész és stílusos horror, melynek puszta kontextusa sem ígér irgalmat: a film helyszíne az első világháborús frontvonal, a kopárra ágyúzott, szögesdróttal és aknamezőkkel tagolt senkiföldje, szereplői pedig tébollyal és rettegéssel csurig töltekezett katonák. A ködben eltévedt különítmény bevesz egy ellenséges állást, majd azt a parancsot kapják, hogy tartsák a lövészárkot, ám – amint arra a szanaszét heverő tetemek is utalnak – az objektum korántsem a frontvonal legbiztonságosabb menedéke. A szereplők bokáig süllyednek a hideg sárban, dagadt patkányok lakomáznak a magatehetetlen sebesültek húsából; eme idilli környezetben bukkan fel valami, ami elnyeli, a feneketlen sárba rántja a sorállományt, és csak a szögesdróttal betekert holttesteket köpi újra vissza. A veszteségek egyre nőnek, a lövészárok véres mészárszékké változik, az osztag azonban, hisz erre parancs kötelezi, rendületlenül őrzi az egyébiránt teljességgel jelentéktelen állást. Bár szép számban akadnak technikai hiányosságok (áldásos hatással lett volna a filmre a költségvetés bővítése), a történet lezárása, a metafora kibontása maradandó trauma: a katonák egyetlen egy kivételével valamennyien bűnösöknek találtatnak és a pokol fenekére száműzetnek, csak a parancsnok által gyávának mondott Shakespeare közlegény (Jamie Bell) marad állva a bosszú sötét angyala előtt.
Bassett második nagyjátékfilmje, a Vadon (Wilderness) nemzetközi szinten is a 2006-os év No. 1 horrorja, könyörtelenül józan, illúziómentes és intelligens, minimalista eszközökkel operáló slasher-pszichodráma, amely úgy szegezi vászon elé az embert, hogy a legkevésbé sem kíván az átlagnéző kegyeiben járni. Kezdve az elején, a történet főszereplői szabadságvesztésüket töltő fiatalkorú bűnelkövetők; rosszabb esetben brutális bunkók, jobb esetben mindössze gátlástalan aljanépek. A jegyvásárló szemernyi szimpátiát sem tanúsít irántuk, kiváltképpen, miután manchesteri focihuligánokat leiskolázó módon agresszív vezetőjük (Stephen Wright) és melák csicskása az öngyilkosságba kergeti egyik cellatársukat. A foglyokat büntetésképpen egy lakatlan, az Ír-tenger félreeső zugában fekvő szigetre küldik egy nevelőtiszt (őt a Dog Soldiersből megismert Sean Pertwee játssza) vezetésével, a zord környezetben zajló csoporttréning sorjás személyiségük finomítását szolgálná. A community building tervezett menetét először egy váratlan találkozás tereli nemkívánatos mellékútra (összetalálkoznak egy másik csapattal, amely két lányból és egy nevelőnőből áll), rövidre rá pedig egy rejtőzködő vadász akkurátus precizitással kezdi meg az immáron koedukálttá vált brigád ritkítását. A fantomként rejtőzködő, nyilvánvaló terepismeretekkel bíró, magasan képzett mészáros emberevő németjuhászokkal, high-tech számszeríjjal és rafinált csapdákkal tizedeli az emberállományt; először a vezetőket, a két nevelőtisztet iktatja ki, majd a szétzilált, viszálykodó csapat nyomába ered. A túlélők, ha együttműködnének, létszámbéli fölényük okán eséllyel szállhatnának szembe az ellenséggel, ám a nevelőtisztek kínhalálát követően gátlások nélkül engednek szabad utat legalantasabb ösztöneiknek, egyedül a friss cellatársként érkezett, szűkszavú Callum (Toby Kebbell) hajlamos a gondolkodásra, az alkalmazkodásra és a stratégiaalkotásra, vagyis mindazon dolgokra, amelyek az idő kezdetétől garantálták az emberi faj túlélését az ellenséges környezetben. Amint az a fentiekből is kiolvasható, a Vadon címe nem feltétlenül a fizikai közegre, a cselekménynek helyt adó erdősségre utal; annál inkább a szereplők lelkivilágára, az aljasság, a szadizmus és a pusztítás iránti sötét vonzódásukra.
*
Marshall és Bassett filmjei külföldön is tisztes sikereket arattak, mögöttük pedig teljes menetfelszerelésben toporog a második hadoszlop, várva a kiugrás lehetőségét. Az újhullámos angol horror B-ligája népes és meglehetősen vegyes, de olyanok is szép számban akadnak közöttük, kik hozzáértéssel, spiritusszal és elhivatottsággal egyaránt bírnak; bár alkotásaik egy része csak DVD-n jelenik meg, legfőképpen a szerencse és a producerek kegyein múlik, sikerül-e méltóképpen kilépniük a nemzetközi porondra.
A reménybeli nagymenők egyike, a bristoli Christopher Smith első nagyjátékfilmjét (Creep, 2004; főszerepben a Bourne-rejtéllyel világszerte ismertté vált Franka Potente) a londoni metró kihalt szerelőalagútjaiban, légvédelmi óvóhelyein, orvosi szükséglétesítményeiben, bűzös csatornáiban és szennyvíztisztítóiban forgatta, s ha hozzávesszük, hogy az operatőri munka ugyancsak kifejezőre sikeredett, el lehet képzelni, a kevéssé rafinált forgatókönyv ellenére is mily intenzív hatást gyakorol a félénkebb természetű nézőre. Ideális közeg a survival horror számára: a metró földalatti poklában ragadt figurákra Smith egy torz mutánst eresztett rá, ki prédaállatnak tekinti a tisztelt utazóközönséget, valamint a TFL alkalmazottait – néhány méterrel a civilizáció szintje alatt már a sötét káosz, a teljes kiszolgáltatottság és a halálos veszedelem várja a metropolisz önhitt világpolgárait. Evvel szemben két évvel később bemutatott filmje, a Severance komikus elemekkel vegyített horror (hazánkban forgatták, magyar színészek is szerepelnek benne), imitt mókás, amott véres, ám teljesen jelentéktelen visszatáncolás.
Persze akadnak Christopher Smith-nél következetesebb alkotók is a színtéren, mint például Andrew Parkinson író-rendező, aki mániákus megszállottsággal ragaszkodik a társadalmi vetülettel felruházott klasszikus horrorhoz. A Fuldokló Vénusz (2005), a Halott teremtmények (2001) vagy az Én, az Élőhalott (I, Zombie, 1998) mind a számkivetettségről, a társadalmi stigmákról szóló filmek, s miután dramaturgiai fésületlenségüket és költségkímélő megoldásaikat kellő mértékben ellenpontozzák a hangulati elemek, mindenképpen javallottak a zsáner barátai számára. A stabil színészgárdával (Nadja Grant, Eric Colvin) dolgozó David Manson nemkülönben a lelkes futóbolondok táborát erősíti: 2000 és 2006 között négy nagyjátékfilmet (A 13. jel, Por, Az ördög széke) forgatott, amelyek az anyagi keretek szűkösségéből és a valószínűsíthető sietségből adódóan korántsem mondhatók tökéletesnek, mégis érdemes számolni az alkotóval, mert tehetsége elvitathatatlan, ennélfogva tartogathat még komoly meglepetéseket. Marcus Adams (Long Time Dead, 2002; Octane, 2003), John Stewart (Azilum, 2000), Simon De Selva (LD50, 2003) vagy Simon Hunter (A világítótorony, 2000) a műfaj hardcore ágára esküdtek fel, Jake West (Evil Aliens, 2005; Pumpkinhead, 2006) pedig ironikus elemekkel hígítja a válogatott borzalmakat, kevéssé látványos, mégis értékes hozzájárulást téve az angol horrorfilm kivirágzásához.
*
Michael J. Bassett, Neil Marshall, Andrew Parkinson s még megannyi társuk ugyanazt az utat járják: gunyoros önreflexiók, zavaró álszemérem és cinikus kikacsintások nélkül, öntudatosan vállalják a zsáner letisztult értékeit, nem szégyellik, hogy „csak” horrorfilmeket készítenek Shakespeare hazájában. Intelligensek, tehát tiszteletben tartják technikai és pénzügyi lehetőségeiket, józan fejjel szerkesztenek (a filmek játékideje ritkán lépi túl a 90 percet), okosan tallóznak a színészek között (gyakorta alkalmazva meglepően tehetséges amatőröket és félprofikat, lásd A barlang vagy a Vadon színészgárdáját), és puritán eszközökkel is képesek feszültséget teremteni. Alkotásaik szerencsésebb esetekben nem csupán szórakoztatnak, de a nívós horrorra jellemző módon komoly társadalomkritikai üzenettel is rendelkeznek, ily minőségükben pedig egytől-egyig aggasztó diagnózisokkal szolgálnak. E filmekben gyakorlott sportemberek (A barlang), katonák (A bunker, Halálposzton, Dog Soldiers), cégvezetők (Severance), baráti viszonyban álló diákok (The Hole), hétpróbás gazemberek (Vadon, A világítótorony), elviekben erős kohézióval bíró, rutinosan kooperáló, feladatmegoldásra trenírozott csoportok szerepelnek; ha válsághelyzeten összefognak, és képesek az optimális döntések meghozatalára, túlélhetik a veszedelmet. Ám a szemérmetlen patriotizmustól csöpögő amerikai katasztrófafilmekkel szemben, amelyekben a kezdeti nehézségek után a fokozódó nyomás tömbösíti, egységessé teszi a véletlenszerűen szerveződő közösségeket, a brit horrorban a szereplők még akkor sem képesek csapatként együttműködni, ha eleve erre vannak kiképezve, egyénileg pedig csak keveseknek van hozzá tehetsége és bátorsága, hogy átvészelje a krízist. A rendezők ily módon illetik megsemmisítő kritikával a modern kor közösségeit: ezeket a csoportokat az egyéni érdekek és a társadalmi konvenciók tartják egyben, csakis a jól megszokott, protokolláris szabályok által igazgatott közegben működhetnek hatékonyan – ha eltávolodnak a civilizációtól, ha valódi fenyegetéssel szembesülnek, úgy menthetetlenül széthullnak.
„Nem vagyok művészfilmes; kötődöm egy zsánerhez, és próbálok okos, jól elkészített filmeket forgatni az adott műfaj keretei között, miközben igyekszem kitolni ezeket a határokat.” – nyilatkozta a Vadon rendezője. Kétségtelen, hogy a brit horrorszíntér szereplői közül csak kevesen fognak bekerülni a kinematográfia örök panteonjába; többségükben „mindössze” lelkiismeretesen kivitelezett, professzionális közönségfilmeket forgatnak. Iránymutató, programbeszéddel felérő mestermunkának csak az élveboncolással felérő A barlang, valamint a hasonló erényeket felmutató Vadon nevezhető, de a piaci és a finanszírozási környezet immáron kedvezőnek mondható: bár tőről metszett zseniket még nem vetett partra az angol újhullám, csupán idő kérdése, hogy jöjjön egy ifjú mester, aki alaposan felforgatja a kortárs horrorfilmet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 23-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8971 |
