Baski Sándor
George W. Bush halott, Tony Blairnek pedig háborús bűnök miatt kell felelnie: a brit társadalmi-politikai filmekben a valósággal való hasonlóság nem a véletlen műve.
Stephen Frears politikai filmje, A Királynő volt a tavalyi év legjobbnak választott brit alkotása, amelyet a világ más tájékain is egyöntetű kritikai ováció fogadott. A film nyilvánvaló erényeinek elismerése mellett ugyanakkor valószínűsíthető, hogy elsődleges kuriózumát a külföldi nézők számára az a szokatlan megoldása jelentette, hogy a történetet nem igyekezett fikcióvá stilizálni, hanem színész-alteregók segítségével személyesítette meg a politikailag ma is aktív szereplőket. Frears, ha bujkál benne cseppnyi rosszindulat, akár arra is felhasználhatta volna a módszert, hogy leleplező paródiát, gúnyos karikatúrát rajzoljon a monarchiáról és a brit miniszterelnökről, ehelyett a nehezebb utat választva, diplomatákat megszégyenítő ügyességgel lavírozott az ironikus és az empatikus ábrázolásmód között. Nem először tette ezt: a 2003-as The Deal című televíziós filmje – A Királynőt is jegyző Peter Morgan tollából – Tony Blair miniszterelnök és Gordon Brown pénzügyminiszter megismerkedését, rivalizálását és az új Munkáspárt megszületését tárgyalta hasonló stílusban. Ezzel, ha úgy vesszük, újra legitimálta az aktualitásokkal operáló, a közszereplőkre vonatkozó tágabb személyiségi jogokat kihasználó, politikai szatíra műfaját, amely persze más keretek között, a kabaré és a komédia berkein belül mindig is létezett.
A Frears-re jellemző józan önmérséklet és korrekt megközelítésmód azonban nem feltétlenül sajátja az újonnan született társadalmi-politikai filmeknek, sőt, a lényegük éppen abban áll, hogy a minél merészebb, tabudöntögetőbb témaválasztással vitát provokáljanak, a keletkező botrányt pedig megpróbálják nézettséggé konvertálni. (Nem véletlen, hogy többségüket a hírhedt Channel 4 mutatta/mutatja be.) A kvázi-dokumentarista stílus segítségével persze csak a naivabb nézőket lehet a hitelesség illúziójába ringatni, a kulisszák mögé pillantás élményét a többség számára azonban helyettesíti, ha saját elfogultságaikat viszontláthatják a képernyőn, dramatizált és közérthető formában. Ezt az elvet követve dolgozták fel többek közt a kormány fegyverzeti tanácsadójának, a gyanús körülmények közt öngyilkossá lett David Kellynek a történetét is (The Government Inspector), de David Blunkett, a Blair-kabinet vak minisztere sem úszhatta meg, hogy – fogyatékosság ide vagy oda – szatíra formájában ki ne figurázzák magánéleti botlásait (A Very Social Secretary).
A (közel)múlt újraírásánál csak egy izgalmasabb létezik: a (közel)jövő megálmodása. A Channel 4 által üzemeltetett botránygyár legújabb termékét idén januárban mutatták be, Tony Blair tárgyalása (The Trial of Tony Blair) címmel. 2010-ben járunk, Blair éppen átadja a hatalmat pénzügyminiszterének, Gordon Brownnak, és belekezd memoárja megírásába, amikor az újságok egy Hágában felállítandó, háborús és emberiség elleni bűnöket vizsgáló törvényszék tervéről kezdenek cikkezni. Bizalmasai figyelmeztetik Blairt is a veszélyre, aki nevetségesnek véli az ügyet. Hogyan is jöhetne létre egy ilyen testület, amikor Nagy-Britannia és az USA képviselője is ott ül a vétójoggal rendelkező Biztonsági Tanácsban? Éppen csak a politikai klíma megváltozásával nem számol az ex-kormányfő: Amerikában már Hillary Clinton az elnök, aki a közelgő választások miatt rákényszerül, hogy Bush egykori szövetségesét magára hagyja. Blair közben, látva utóda növekvő népszerűségét, kiszivárogtat egy 2006-os emailt, amelyben Brown még pénzügyminiszterként adóemeléseket javasol. A kicsinyes húzás végzetesnek bizonyul, mert szabadesésbe kezdett népszerűségi indexét Brown csak egy módon tudja visszatornázni: ha hagyja, hogy Blairt Hágába vigyék.
Itt ér véget a film, a címben beígért tárgyalás már nem látható, ami marad végül helyette, az egy szánalmas, önmagával meghasonuló és végletekig visszataszító ember portréja, egyenesen a Blairtől viszolygó, iraki háborút ellenző milliók szájízéhez igazítva. A megértésre vagy az árnyalt ábrázolásra való törekvésre nem utal jel, az alkotók csak látszólag kíváncsiak az emberre a miniszterelnökben, valójában úgy építik fel Blair két- (de inkább egy-) dimenziós személyiségét, hogy annak minden jegye, az igazi Blair médiában látható megnyilatkozásaiból vezethető le. Pont, ahogy azt Móricka – azaz jelen esetben egy politikai antipátiákkal felvértezett laikus – elképzeli. A rendező és a komédiaszerzőként tevékenykedő író mentségére legyen mondva, hogy nem is kívánják a Frears-féle korrektség és alaposság álcáját magukra ölteni, az ő műfajuk piaci műfaj: azt nyújtják, amire a velük azonos nézeteket vallók vágynak. Mindennemű politikai korrektségtől mentes szatírát és maró gúnyt, amivel morálisan megsemmisíthető és röhejessé tehető a célszemély. „Nahát, meztelen a király!” – kiálthatna fel végül a reveláció erejével az elégedett néző, ha nem ez lenne már eleve film és néző konszenzusos kiindulópontja. Rendeltetésszerűen, audiovizuális pamfletként nézve így tulajdonképpen teljesíti céljait a film. Blairt öntelt és buta embernek mutatja be (Robert Lindsay alakítása nagyságrendekkel mélyebb, mint maga a szerep), aki mániákusan próbálja politikai örökségének jelentőségét bizonygatni környezete, és legfőképpen saját maga számára. „Ugye nem csak Irak miatt fognak rám emlékezni?” – kérdezgeti feleségét szorongva, miközben azt tervezi, hogy áttér a katolikus hitre, a bűnbocsánat intézménye miatt. Tekintélye már rég oda, még saját titkárnője is kineveti, amikor memoárjának diktálása közben huszonkilencedszerre is „az Isten kezét éreztem a vállamon” formulát használja, vagy amikor arról beszél, hogy legközelebb Szíriát kell megtámadni, hiszen „közveszélyes terroristák”. A hasonló gegek füzéréből összeálló dramaturgia lényege, hogy Blair folyamatosan kapja a verbális gyomrosokat, míg össze nem roppan lelkiismeretének súlya alatt. Így működik a televízióra alkalmazott, professzionális kivitelezésű wishful thinking, azaz vágybeteljesítés műfaja.
Ebbe a kategóriába sorolták be a tavalyi év másik, jelentős diplomáciai botrányt kavaró angol filmjét, Az elnök halálát is (Death of a President), pedig Gabriel Range alkotásának – a látszattal ellentétben – nem az a célja, hogy a George W. Bush elleni merénylet gondolatkísérletével kéjes örömöt indukáljon nézőjében – az már csak mellékhatás lehet. Range komolyan veszi a választott formátumot, a mockumentary műfaját, és alig-alig kacsint ki a dokumentum-stílusból. A film jelen ideje 2008 ősze, innen tekint vissza a fiktív stáb 2007. október 19-ére, George W. Bush meggyilkolásának napjára. FBI ügynökök, rendőrök, elnöki testőrök és más beszélő fejek segítségével próbálják meg rekonstruálni az eseményeket, de magát a merényletet is láthatjuk a híradók felvételein, a gyanúsítottak mozgását pedig a biztonsági kamerák által rögzített képeken követhetjük. Hogy teljes legyen az illúzió, Range és stábja a CGI technika segítségével valós, híradóbeli képanyagokat is beépít a filmbe, vagy a máskor és máshol felvett képeket helyezi új kontextusba, így állítja össze például Bush temetését a Reagan elnök búcsúztatásáról tudósító képekből. Nem új a módszer: Woody Allen Zeligje is ezzel a trükkel operált, de Range maga is kipróbálta már egy korábbi filmjében, a brit közlekedési hálózat összeomlását vizionáló, The Day Britain Stoppedban. A professzionális felvezetés után, a krimi és a thriller műfaji elemeit idézve, megismertet a film a fő gyanúsítottak (egy anarchista tüntető, egy szír származású üzletember és egy iraki veterán) verziójával, a klasszikus Vihar kapujában-dramaturgiát követve, hogy végül egy csavar közbeiktatásával a rejtély is megoldódni látsszon. Az elnök halálának vállalása ugyanakkor, a vitathatatlan formai bravúrokat nem számítva, meglehetősen csekély. Bemutatja, hogy a hatóságok már jelenleg is egészségtelenül széles jogkörei hogyan tágulnak tovább az új elnök, Dick Cheney által bevezetendő 3. Hazafias Törvény nyomán, majd tanulságosan reprezentálja azt is, hogy miként hagyják figyelmen kívül az FBI nyomozói – politikai sugallatra – az iraki veterán bűnösségére utaló nyomokat, hogy a sokkal ideálisabb gyanúsítottra, a szír származású férfire fókuszálhassanak. A szabadságjogok csökkennek, a rasszizmus, a paranoia és a bizalmatlanság pedig nő: hihető és hiteles ez a szcenárió, kár, hogy mindez már közhely.
Az elnök halála által megfogalmazott kritika létjogosultsága, illetve a kritika formájának legitimitása azonban, a brit film hagyományainak ismeretében, megkérdőjelezhetetlen. 1971-es Büntető Park (Punishment Park) című munkája kapcsán az angol film öntörvényű alkotójának, Peter Watkinsnek hasonló vádakkal kellett szembesülnie, mint most Gabriel Range rendezőnek. A tengerentúli ítészek vágybeteljesítő rémálomnak, paranoid képzelgésnek és a gyűlölet pornográfiájának bélyegezték az amerikai viszonyokat modellező szociopolitikai metaforát, hozzátéve, hogy nem ildomos egy kívülállónak az USA belügyeibe avatkoznia. Nem akadt olyan forgalmazó, aki vállalta volna a film bemutatását, éppúgy, ahogy Az elnök halála sem kerülhetett be tavaly az amerikai mozikba. (Tanulságos ugyanakkor, hogy Watkins korábbi filmje, a Háborús játék, amely horrorisztikusan élethű mockumentary formájában egy Angliát sújtó atomtámadást mutat be, sikert aratott, sőt, fikció létére elnyerte a dokumentumfilmes Oscart, miközben odahaza, Angliában betiltották.)
A Büntető Park története szerint Nixon elnök (re)aktiválja az 1950-ben született McCarren Belbiztonsági Törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a kormány büntetőtelepeket hozzon létre a sivatag közepén, a vietnami háborúba való bevonulást megtagadó hippik, a radikális tüntetők és egyéb felforgató-gyanús elemek számára. A tábor őrei egy olyan szadista embervadász-játékot játszanak a foglyokkal, ahol a győzteseket a szabadon távozás lehetőségével kecsegtetik, valójában őket is összeverik a Büntető Parkot kiképzőpályának használó rendőrök. Watkins többi munkájához hasonlóan itt is áldokumentumfilmes keretek között bomlik ki a cselekmény, a fizikai és lelki terror folyamatai a megfigyelői státuszban jelenlévő televíziós stáb kamerái előtt zajlanak le. A téma, amely ma, a terrorizmus elleni háború korában aktuálisabb, mint valaha, ugyanaz, mint Az elnök halálában: az állampolgári jogok vészes fogyatkozása, illetve a társadalmon belüli polarizáció és türelmetlenség. A forma is hasonló, a különbség mégis jelentős, Watkins ugyanis nem csak beszél a krónikus állapotról, de meg is mutatja azt a gyakorlatban.
Nem szokatlan tehát az angol filmtörténetben, ha egy író-rendező a „mi lenne, ha?” kérdést teszi fel, majd meg is válaszolja azonnal. Hogy ezek a válaszok miért vezetnek gyakran az anti-utópia vagy a társadalmi fikció mezsgyéjére, annak csak az angol lélek avatott ismerői a megmondhatói. Tény azonban, hogy a közeljövő társadalmi-politikai viszonyaira általában zsigeri pesszimizmussal, a worst case scenario elv szem előtt tartásával tekintenek. Az irodalmi alapok mindehhez adottak, hiszen Anglia – Wellsnek, Huxley-nak és Orwellnek köszönhetően – köztudomásúlag a disztópiák országa. Ha a jövő elromolhat, akkor itt el is romlik. Kubrick erőszakot és rombolást képzel el (Mechanikus narancs), Jarman anarchiát és káoszt fest (Jubileum), a tiszteletbeli angol, Gilliam pedig bürokráciát és elidegenedést vizionál (Brazil), míg Lindsay Anderson allegorikus őrültekházaként mutatja be a Királynő birodalmát (Britannia Gyógyintézet). A valódi borzongást azonban nem akkor érezzük, amikor az elképzelt jövő-változatokat figyeljük, hanem amikor ráébredünk, hogy az, ami eleinte disztópiának tűnt, maga a ravaszul álcázott jelenvalóság.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8969 |
