Muhi Klára
Ha korszerű szemléletű magyar filmet, hatékony gyártást és forgalmazást akarunk, ki kell lépni a dobozból. Grunwalsky Ferenc, az MMK kuratóriumának elnöke az új stratégiáról.
– Több mint három éve élvezi-szenvedi a magyar film a filmtörvény hatását. Vannak, akiket válságba sodortak az új intézkedések, mások úgy vélik, a törvény még ma sincs maradéktalanul végrehajtva.
– Én viszont úgy gondolom, négy év alatt szinte mindent végrehajtottunk, amit lehetett. 2004. április 1-én lépett hatályba a törvény, és most rá nem ismersz a szakmára. Persze, mindig csak a mai nap számít, tudom, és ez egy hisztériás közeg, mert mindenki úgy érzi, ha nem igyekszik, nem jut pénzhez. De a filmesek az egész világon ilyenek, őrült izgatott társaság, komoly érdekellentétekkel. Egy kívülálló ettől elborzad. Ugyanakkor a legutóbbi filmművész-szövetségi ülésen azt mondtam, nézzenek végig a teremben! Legtöbbjük négy éve még nem volt a pályán, vagy nem volt rangja, befolyása. A magyar filmnek a filmtörvény előtt alig volt közönsége, a műfajok gyengén teljesítettek, a finanszírozás pedig egy elavult döntési mechanizmuson alapult. Mára az egész pályázati rendszer megváltozott. A 20%-os adókedvezmény abszolút megmozdította a tőkét, s kényszeríti a producereket, hogy valóban önálló figurák legyenek. A filmtörvény előtti szemlélet úgy működött, hogy majd kapunk pénzt az MMK-tól, s abból filmet csinálunk. Most az MMK az utolsó beszálló. Ez alapvetően új helyzetet jelent. A törvény végül is egy garantált összeget biztosít. Azt a kulturális minimumot, amitől a szakma működőképes. Ez körülbelül évi 20 játékfilmet, 40-50 dokumentumfilmet jelent. Miközben az egész műfaj léte nem evidens, hiszen mindig felvetődik a kérdés, kell-e egyáltalán a magyar film valakinek. Ma már ez is másként van. Négy évvel ezelőtt csak 400 ezer nézőnk volt, most 2 millió.
– A nézőszám felét évről évre egy-két film adja. Ha például Goda Krisztina filmjeit kivennék a tavalyi statisztikából, nem lenne ilyen szép az eredmény. A művészfilmek viszont csak átlag 5-10 ezer nézőt vonzanak hosszú évek óta.
– Mindenütt ilyen nagy a szórás, még Hollywoodban is. Ha A Gyűrűk Ura elsöprő siker, húzza maga után a mezőnyt, sőt, szabadságot ad a kisebbeknek, hogy ne kelljen mindent egy kaptafára csinálni. Mi most igenis azt tudjuk mondani a kulturális kormányzatnak, hogy nagyságrendekkel több nézőnk lett. S milyen bajban van a színház, vagy az irodalom! Nálunk viszont kezd megint föltámadni valami. Például végre vannak színészeink, akiket már nemcsak a tévé kvízműsoraiból ismernek.
A kultúra egyébként mindig végletekből áll. Az egyik oldalnak ki kell szolgálnia egy hűséges tábort, akiknek azt kell adni, amit elvárnak, szeretnek, megszoktak. De ehhez mindig szorosan hozzátartozik a másik oldal, őrült kísérletek és váratlan próbálkozások, amelyeknek fene tudja, milyen hatása lesz a jövőben. Magyarországon a 60-as évek óta kialakult egyfajta filmes tudat. Ez érződik a filmesek izgatottságán. De azon is, hogy folyamatosan van utánpótlás. Gondold el, 3-4 elsőfilm van minden Filmszemlén! A nouvelle vague indított el utoljára ennyi fiatalt! És jó ideje már diploma sem kell hozzá, hogy bekerülj a szakmába. Ezek adnak erőt és szívósságot a rendszernek.
– Szüntelen tanulási folyamat… ezt sokszor elmondtad az elmúlt években a filmszakmai fórumokon. Ma hogyan értelmezi az MMK a saját szerepét az eszkalálódó filmiparban?
– Az MMK egy demokratikus amerikai nagybácsi. Nem mi adjuk a teljes összeget egy-egy filmre – ezt megszüntettük, de ami hiányzik a költségvetésből, azt biztosítjuk. A low budget kategóriában pedig – 100 millió Ft alatt – ha valaki valami különleges dologra készül, szinte az egész produkciót meg tudjuk finanszírozni. Az elmúlt években a magyar közönségfilm megteremtésére koncentráltunk. És bármennyire kárhoztattak is bennünket ezért, nagyon fontosnak gondolom, hogy ez sikerült. Mert a nagybácsinak az a feladata, hogy egyensúlyban tartsa a hajót. Kommersz filmre és közönségbázisra igenis nagy szükség van, egyszerűen hogy legyen a szakmának önbizalma. A zsánerfilm ugyan még nem találja a formáját, de a Kontroll, a Konyec vagy a Lora azzal biztat, hogy talán ki fog alakulni egy jó minőségű lektűr. Szóval muszáj, hogy legyen hazai hülyéskedés, mert intellektuális filmekkel nem lehet közönségbázist építeni.
– Az elmúlt időszak legnagyobb eredménye, hogy a kormány négy évre garantálja a magyar filmre fordítható pénzeket.
– Az, hogy ezt elértük, szerintem legalább akkora eredmény, mint a filmtörvény, mert nagyon hektikus állapotok vannak, a színházak, az egészségügy, mindenki a pénzeken vitatkozik, nekünk viszont ezt most négy évig nem kell megtennünk. Eddig minden év úgy indult, hogy nem tudtuk, menyi pénzünk lesz. Így tűnt el például 2004-ben egyik évről a másikra 3 milliárd forintunk. Arról nem is beszélve, hogy ha minden évben újra és újra meg kell állapodnunk a pénzekről, a filmszakma nem tud folyamatosan dolgozni. Eddig az volt a gyakorlat, hogy az országgyűlés decemberben megszavazta a költségvetést, januárban a kormányhivatalok elkezdték a pénzeket lebontani, így csak március végén-közepén tudtuk aláírni az az évi szerződést, miközben a forgatások tavasszal indulnának. Ám amíg nincs szerződés, nem írhatunk ki pályázatot. Most ez megváltozott, már januárban szerződünk, s végre rá tud állni a szakma a folyamatos munkára.
– Mennyire sikeres a banki finanszírozásra való átállás? Az első produkciókat nagyon megkínozta a többszörösére duzzadó elszámolás és adminisztráció.
– A kényszerű bankhitel elsősorban a producerekre ró komoly terheket. De én az új, ütőképes produceri réteg kinevelődését legalább olyan fontosnak tartom, mint az új filmrendező nemzedék fölnevelését. Persze a magyar rendező szidja a producert, a producer meg a rendezőt, de erre nem kell odafigyelni, mert a lényeg, hogy az az ostoba vita, miszerint áru-e a művészet, egyszerűen praktikus kérdéssé vált. Annak a kérdésévé, hogy ki mit csinál ebben az új finanszírozási szisztémában. Növelni a produkciók stabilitását, erre kellenek a bankok. És ezt valakinek intéznie kell s vállalni az ezzel járó kockázatot.
Mostantól egyébként nekünk is rá kell kérdeznünk, vajon mi mit várunk el a pénzünkért. Mit kell „tudnia” a filmnek? Mért kapja a támogatást az alkotó? Ajándék?
Az elmúlt években elértük, hogy ez a szakma végre működik és él, mert képes kitermelni a fiatalokat és elindult a nézői felé. Most itt állunk az ajtóban, be kellene lépnünk Európába. Még nem vagyunk benn, csak az ajtóban állunk. Vannak rendezőink, akikről már hallottak odakint, de nem érzik, hogy meg kellene a nevüket jegyezni. Tehát – a kétségtelen sikerek ellenére – a nemzetközi mezőnynek nem vagyunk stabil szereplői.
– Van azért legalább öt-hat név – Tarr Béla, Enyedi Ildikó, Pálfi Gyögy, Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek –, akiket számon tartanak a nemzetközi producerek.
– Ezzel együtt nagyon nehezen – 2-3 év alatt – jönnek össze a koprodukciók. Ennek a gyökerei pedig onnan erednek, hogy mi az előző filmkorszaktól egy paradox helyzetet örököltünk. Csak erről soha senki nem beszél. A hatvanas évek öröksége óriási sikertörténet, de valójában azért születhetett meg, mert a politika és néhány tehetséges ember jól jöttek össze egymással. A korabeli magyar film szellemi híradás volt arról, hogy mi is van itt, a vasfüggöny mögött. De mivel eleve adott volt a funkciója, csak az intellektuális rétegre hatott. És a filmrendezők ugyan jól körbe tudták járni a világot a filmjeikkel, ám eszükbe sem jutott, hogy – mint az oroszok vagy a lengyelek – gazdasági és gyártási kapcsolatokat is kiépítsenek. A magyar filmesek nem jártak külföldre dolgozni. Ragályi Eleméren és Koltai Lajoson kívül egy operatőr sem dolgozott a világban, miközben a lengyelek, a szerbek, a románok tömegével. Ma sok szempontból ezt az örökséget nyögjük, mert a külföld felé csak hagyományos kapcsolataink vannak, fesztiválszervezők, kritikusok, de nem producerek, nem az ipar szereplői. Ezért mondom, hogy a nullán állunk. S a következő lépésben ki kell alakítanunk a nemzetközi kapcsolatrendszereinket. Be kell lépnünk az európai tárgyalási rendbe, pénzügyi, jogi szabályozásba, mert csak így lehet forrást bővíteni. Az „állam bácsi” ugyanis csak ennyit tud adni. És abból a 4-5 milliárdból azt lehet létrehozni, ami most a Filmszemlén látható volt. Ennyi filmet, ilyen színvonalon. Ha valaki drágábbat, jobbat akar, sztárral, kosztümmel, látványos díszlettel, az már csak koprodukcióban lehetséges. A kormánnyal kötött négyéves szerződéssel azt értük el, hogy az állam otthont, hátteret garantál. Mert ha baj van – ha meghal a színész, mint a Delta esetében, vagy öngyilkos lesz a külföldi producer (A londoni férfi) –, a magyar produkció vissza tud ide hátrálni, és ez nagy dolog. De ilyen volumenű filmterveket önállóan mi nem tudunk finanszírozni.
– Az évi 20-25 filmből mennyi koprodukció lenne ideális?
– Minél több, de legalább 8-10. Ezen kívül meg kell tanulni a projektfejlesztéseket. Ma már nem az van, hogy megír valaki egy forgatókönyvet, és ahhoz megpróbál pénzeket találni. Már a szinopszissal is pályázni kell. Ki kell menni a marketekre, és ott összeszedni a partnereket. Miért adjon az MMK 2-300 milliót egy tervre, ami esetleg nem kell senkinek? Azonkívül az sem biztos például, hogy minden filmnek magyarul kell csak leforognia. Pláne, ha szórakoztató filmről van szó.
– Ismerve a szereplőket, ekkora váltáshoz szinte egy új generáció kellene!
– Abszolút! Egy új csapat, amelyik érti, és hajlandó megtanulni, hogyan kell a nemzetközi kapcsolatrendszert bővíteni. Egyébként minden maradhat a régiben is, csak akkor ez van, ez a mini, vidéki Hollywood.
– A koprodukció azért csapda is. Arra gondolok, amit te is mindig szóvá teszel, hogy milyen sajátos valóságvesztésben van a magyar film körülbelül másfél évtizede. Mennyire nem találja a valódi helyzeteket, a valódi figurákat, azokat a téteket, amik között az életünk zajlik. Félő, hogy a koprodukciók csak tovább lúgozzák a produkciókat.
– Értem, mire gondolsz, de a két dolog nem mond ellent egymásnak. Ugyanis őrületes túltermelés van az egész világon, koprodukcióban és másban is. A finanszírozók épp ezért elvárják, hogy a filmed eredeti, meggyőző és hatásos legyen. Lehetsz a legnagyobb őrült, de be kell tudnod húzni a történetedbe a nézőt. Egyébként az MMK is a versenyképes színvonalat várná el a filmtől. Ám ha nem vagy Spielberg, se Coppola, ha nem állnak mögötted óriási tőkék, akkor „csak” eredeti lehetsz. És kénytelen vagy abból táplálkozni, amit ismersz, a saját világodból.
– Egy ütős produkciónak végül is három mértékegysége van, a közönség, a fesztiváldíjak és a kritikusi visszhang. A magyar film fesztiválszereplései például komoly reményekre jogosítanak.
– Nem elég csupán a fesztiválokon megmérni a filmjeinket. Ki kell vinnünk a marketekre is! Mostantól el kellene tudnunk adni a kész terméket külföldön is, mert halomban állnak a filmjeink, és senki meg sem próbálja őket értékesíteni a piacon. A filmeket ma már csomagban árulják, csak így tudják keringetni a külföldi televíziók között. A MMK-nak tehát a közeljövőben létre kell hoznia – például pályáztatással – egy céget, ami csak ezzel foglalkozik. Valószínűleg a Mafilm keretein belül, mert úgy látszik, enélkül nem megy.
Mindez nem annyira bonyolult, de eddig valahogy minden csak politikailag, esztétikailag, vagy lelkileg lett fölvetve. Most elérkeztünk oda, hogy racionalizálni kell a lépéseinket. Ki kell végre másznunk a dobozból!
– Hogy tud az MMK mindebben segíteni?
– Először is nagyon fontos, hogy felismertük a helyzetet. Hogy végre ne azon vitatkozzunk, miért a Mammutban van a Filmszemle, és miért nem volt idén büfé. Sok mindent nekünk kell majd kezdeményeznünk, mert az MMK a letéteményese annak, amit magyar filmtudatnak, hagyománynak vagy fejlődésnek nevezünk. Ez is új helyzet egyébként, mert régen az volt, hogy pályáztál, pénzt kaptál, megcsináltad. De arról nem volt szó, hogy egy közös cél érdekében össze kell fogni a szellemi erőket. Szomjas Gyurival – aki ebben ugyanilyen makacs partner – mi már úgy gondoljuk, nem filmekről szóló vitákban kell felmérni a helyzetet, az az idő elmúlt, egyébként is, a művekről ma már senki nem vitázik, ez szinte intim téma lett. Most arra kell rákérdeznünk, hogyan juthat az egész magyar film tovább. Meg kell oldani a nemzetközi gyártás és forgalmazás problémáját. Föl kell mérni, hogy ez milyen befektetéseket jelent, nyilván ki kell alakítani erre vonatkozóan valamilyen játékszabályt. Ez persze megint új küzdelem lesz, mert ebben senkinek nincs tapasztalata. Ennek ellenére nem tartom igazán bonyolultnak a feladatot. Nézd meg! A Szépművészeti Múzeum például másfél év alatt csinált magának egy nemzetközi arculatot. Nem kellett hozzá sok ember, csak jól vetették fel a kérdéseket.
– A kis műfajok hogy fogják tartani a lépést? A dokumentumfilmesek legutóbb kemény támadást indítottak az MMK ellen, mert lecsökkentettétek a pénzeiket, holott már így is lehetetlenül tőkeszegény minden produkció.
– A dokumentum-filmezésnek valamilyen értelemben változnia kell. A produceri rendszernek ott is ki kell alakulnia. 160 dokumentumfilmes „producer” van, ez képtelenség!
– Ahány alkotó. A legtöbben önmaguk producerei, a saját BT-jeikben hozzák létre a filmjeiket.
– Előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy ez nem megy. Össze kellene állniuk. Ha csak négy-öt produkció elviszi a filmterveket egy producerhez, az már el tudja intézni a bankkölcsönt, és a 20 %-os adókedvezményt. De a dokumentumfilmekkel egyébként is baj van. Én magam egyre kevésbé látom, hogy képesek lennének megragadni az igazi folyamatokat. Azt érzed, hogy nincs benne ötlet, sem elég információ, s hogy egy-két tehetséges dolog kivételével ósdi, személytelen a formája. Nem az én tisztem, hogy esztétikai vitát nyissak, de a dokumentumfilm ma már nem építhet arra, hogy én tudom, hogy ő miről beszél. A magyar dokumentumfilmesek szent tehénként tisztelik a Szociológiai kiáltványt – amit egyébként hat barátommal éppen én fogalmaztam meg 1969-ben –, és azt hiszik, hogy az a valóság, amibe nem nyúlunk bele. És még csak egy narrátort sem hajlandók alkalmazni, aki esetleg két összefüggést elmagyaráz.
– Nálunk a szituációs dokumentum a hagyomány. Amiről te beszélsz, az a tévés dokumentum. Az ilyen filmeket egyébként azonnal kirostálja a szakkollégium, már terv állapotban. Ha mégis elkészül, kiszórja a Filmszemle előzsűrije.
– De a szituációs dokumentum ma már nem megy! A dokumentumfilmnek az a feladata, hogy ébren tartsa a társadalom lelkiismeretét, és növelje a dolgokról való tudását. És nem számíthat arra, hogy a néző érti, hogy ő miről beszél, mert az régen volt. Amikor összekacsintott az egész társadalom, és mindenki tudta, hogy a párttitkár most hazudik a képernyőn. Ma a néző igenis elvárja az információt, azt hogy felkeltsék az érdeklődését, egyáltalán, hogy a filmnek legyen valami tempója, dramaturgiája. A dokumentumfilmesek a témát tartják fontosnak, és tapodtat sem hajlandóak engedni a régi fogalmazásmódból.
Mi erről velük egyébként már rengeteget vitatkoztunk. De nem ezért nem kapnak több pénzt, hanem mert csak ennyi pénz van. Viszont nem győznek meg róla, hogy sokkal többre lenne szükségük, mert egy ennyire változó társadalomban, mint a miénk, finoman szólva is elég „visszahúzódóak”. Itt ölik egymást az utcán az emberek, fel van bolydulva az egész társadalom, de hol van erről egy árva dokumentumfilm, hogy mi miért történik? Ezeket a kérdéseket a dokumentumfilmeseknek egymással kell lejátszaniuk. De szerintem így nem fognak kijutni a nemzetközi porondra. Marad a doboz, a mini Hollywood.
– A magyar film előrelépését másfél évtizede a televíziók állapota is gátolja. Az az együttműködési megállapodás azonban, ami az MMK és az MTV között a nemrég született, biztató. Mi ennek a lényege?
– Másfélmilliárd forintos megegyezést kötöttünk egymással, fele-fele arányban, egy kosztümös Jókai-sorozatról, valamint animációs- és gyerekfilm- pályázatokról. A kosztümös, romantikus filmekre óriási az igény, gyerekfilmünk pedig egyszerűen nincs. A továbblépéshez azonban nagyon fontos lenne, hogy megváltozzon a médiatörvény, és legyen újra tévéfilm. Mert színésznek, operatőrnek, ruhásnak mindig is a tévéfilm volt a legnagyobb nevelő iskola. Abban is biztos vagyok, hogy a rendezőknek is szükségük lenne a permanens televíziós gyakorlatra, egyszerűen hogy kiderüljön, tudnak-e többet. Nem mintha a tévéfilm intellektuálisan gyengébb műfaj lenne. Csak más dolog stadiont tervezni és más egy lakóházat. A tévéfilmben nincs szükség akkora szervezésre, nem kell olyan nagy stábot mozgatni, kisebb a felelősség. Az MMK azonban mindezeket csak ösztönözni tudja.
– Látsz bármilyen esélyt a médiatörvény megváltoztatására?
– Muszáj lesz változtatni rajta, ha másért nem, azért, mert az EU is kritizálja a magyar médiatörvényt. A televíziók filmigénye egyébként az egész világon egyre nő, mert a vetélkedőket, kvíz-játékokat már unják az emberek. Az amerikai csatornák teli vannak professzionális sorozatokkal, muszáj, hogy ehhez mi is felzárkózzunk. A digitális televízió és a digitális mozi elterjedésével egyébként sok minden meg fog változni a filmiparban. Valószínűleg többszörösére nő majd a filmigény. De számunkra itt most csak az a lényeg, hogy egy szellemi kifejezési forma ne omoljon össze pusztán attól, hogy nem vagyunk felkészülve a változásokra. És ha filmes vagy, meg kell értened a helyzet paradoxonát: hogy csak akkor tudsz szemtelen, vagány és egyéni lenni, ha minden csínját-bínját ismered a szakmádnak.
– Ilyen követelmények mellett jó, ha a mostani rendezőgárda fele állva marad. Elképzelhető, hogy komoly egzisztenciális válságokat okoz majd az új helyzet.
– Most is mindenki egzisztenciális válságban van. Az első dolog, amit a főiskolán a növendékeimtől meg szoktam kérdezni, van-e valami stratégiájuk arra nézvést, hogy miből fognak megélni. Mert a filmrendezésből nem valószínű. Abból nem lehet. De ez máshol is így van.
– Te a személyes életedből, filmes ambícióidból mennyit áldozol még a magyar filmipar struktúrájának építésére?
– Nem vagyok az az ember, aki azt gondolja, ha én nem, akkor senki más. Vagy hogy nélkülem nem megy. Inkább úgy érzem magam, mint a közmondásban: ha már ló vagy, húzd az igát! Most jó volt, hogy Szomjas Gyurival forgattam, mert az operatőrség, a technika kitisztítja az ember agyát. És mindig izgalmas, értesz-e még hozzá, vagy már nem? Mert itt mérhető dolgok vannak. Örültem neki, hogy a mániám, tudniillik hogy milyen a kép, nem múlt el. Sőt! Tán még jobban kézre állt minden, tudtam új dolgokat is csinálni, amiket még sosem. És mindeközben nem éreztem, hogy nagyon más lenne a dolog, mint amikor például a struktúrákról vitatkozom. Közben írtam három forgatókönyvet is. Nekem a filmes lét mindig egyetlen folyamat volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8966 |
