Takács Ferenc
Direktøren for det hele – dán, 2006. Rendezte és írta: Lars von Trier. Kép: Claus Rosenlov Jensen. Szereplők: Jens Albinus (Kristoffer), Peter Gantzler (Ravn), Benedikt Erlingsson (Tolk), Iben Hejlje (Lise). Gyártó: Zentropa Productions. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 98 perc.
Lars von Trier filmes pályájának ezen újabb állomását is a rendező mániákus és doktriner formai experimentalizmusa fémjelzi. A rég szemétre vetett Dogma és az utóbbi néhány Von Trier-film „személyes” operatőri munkája (a rendező testmozgásának ritmusára ide-oda csúszkáló kézikamerás kép) után itt van az új doktrína és technika: az Automatavision nevezetű eljárás, amelynek lényege, hogy az állványra helyezett és rögzített helyzetű kamerával egy komputer-program közli, hogy mikor, merre és milyen szögben nézzen. Az új stílus mélyebb jelentése nyilván valamiféle személytelenség, esetlegesség és tárgyiasság akar lenni. Ebbe az aleatorikus személytelenségbe viszont a vágás nagyon is személyes módon nyúl bele: több mint 1500 vágást számolt össze a film egyik internetes elemzője, s ezeknek többsége un. jump cut, azaz ugró vágás, a vizuális folytonosság szemgyötrő módon minduntalan megszakad.
Önreflexív játék folyik a szerzői jelenléttel is. Von Trier időnként képen kívüli narrátorként belebeszél a filmjébe, közli a nézőkkel, hogy mit fognak és mit nem fognak látni, és hogy mennyire nem kell ezt az egészet komolyan venni. (Van, amikor látszik is, a helyszínül szolgáló irodaépület üvegfalán jelenik meg a tükörképe, ahogy a darun állva a kamerával ügyködik).
Ő közli velünk azt is, hogy ezúttal komédiát látunk. Egy komputer-cég tulajdonosa azt színleli munkatársai előtt, hogy az igazi főnök valahol Amerikában él, s amikor valami kellemetlen dolgot kell tennie, az ő utasításaira hivatkozik. De most el akarja adni a céget, amihez szüksége van az igazi tulajdonosra, ezért szerződtet egy színészt, régi ismerősét, hogy játssza el az igazi főnököt, és az ő felhatalmazásával adja el a céget egy engesztelhetetlenül dán-gyűlölő izlandinak. Ebből a bugyutaságból aztán rengeteg gügye fejlemény fakad, amelyeken nevetni nemigen lehet, de bosszankodni annál inkább. Nyilván vannak, akik élvezik a film „abszurd humorát”, mint ahogy a folyvást az előtérbe tolakodó kísérleti előadásmódot is érdekesnek és tanulságosnak találják. Én nem tartozom ezek közé: az új Von Trier-opusz – minden technikai izgalma és a bárgyú komédiát mentelmi joggal felruházni igyekvő önironikus idézőjelei ellenére – érzésem szerint fáradt és üres munka, legalább annyira idegesít, mint amennyire elkápráztat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8954 |
