Horeczky Krisztina
Aleksandar Manić játékfilmes „antropológiai dokumentum-vígjátéka” Európa cigány fővárosáról.
„We are the champions – my friends/
And we’ll keep on fighting – till the end.”
A szerbiai Begaszentgyőrben (Zitiste) egy nap megelégelték, hogy kizárólag akkor kerülnek a hírekbe, ha a falut árvíz vagy földcsuszamlás sújtja. Halaszthatatlan lett az arculatváltás. Döntöttek: szobrot állítanak az Oscar-díjas celluloid-öklözőnek, a nehézsúlyú Rocky Balboának. Miért esett a választás a Sylvester Stallone megálmodta széria-hősre? Idézem a Rocky Balboa Szövetség szóvivőjét: [mert] „sosem adja fel… még akkor is talpra áll és győz, amikor úgy tűnik, végképp kiütötték”.
Van egy település Macedóniában. Sutka lakói – értesülve a sampion-importról – bizton így kiáltanának föl: megkergültek, polgártársak?! Az ENSZ fölmérése szerint a cigányok nem hivatalos metropolisza a világ egyik legszegényebb vidéke. Mégis; nincs glóbuszunkon olyan szeglet, ahol annyi bajnokságot rendeznének, és annyi bajnok élne, mint itt – a „boldog völgy”-ben, hol mindenki (hamis) Versacéban jár. A libaviadalok résztvevőit úgy hívják: Norton, Tyson, Bruce Lee, Van Damme – errefelé ne keressük Gőgös Gúnár Gedeont. A ringbe visszatérni képtelen – angyalok közé költözött – morfinélvező fiú azonban Mitugrász.
Aleksandar Manić játékfilmes „antropológiai dokumentum-vígjátéka” varázslatos mese a bikaerős lakói által (túl)élhetővé bűbájolt, nyomorult városról – melynek héroszait-heroináit mindenütt máshol eszelősnek bélyegeznék. Ám a közös vergődés a mágikus Balkánon nyugalmat teremtett. Muzafer Bislim húsz esztendeje kényelmesen írja roma-szótárát – családja békésen éhezik. Az „Értelmiségi” mindemellett tizenöt perc alatt bütyköl össze egy dalslágert (deus ex machina!) az ünnepelt pop-csillagnak. A Macska-jaj főszereplője, idegenvezetőnk, doktor Koljo szavaival: „Sutkában már gyerekkorban el kell kapni a ritmust”. Vélhetően ez az a hely, ahol egy négyzetméteren a legtöbb muzsikus lélek él, alkot lázasan. Az újszülött hangnemben sír föl. A vámpírvadászat, dzsinn-űzés, galambidomítás, ruhatár-gyarapítás mellett dübörög a show-business. Van, aki több mint kétezer török turbo-folk kazettával büszkélkedik, s gyanítom, a „Földünk döbbenetes erejű zenés videóklipje”-kategóriában Ali Bajram megalázó fölénnyel diadalmaskodna.
A kusturicai filmnyelvet-esztétikát követő dokumentumfilm azonban csakis úgy – és olyannyira – vígjáték, ahogyan egy csehovi színmű komédia. (A prágai FAMU-n végző direktor az Undergroundot rendező Emir Kusturicáról forgatta diplomafilmjét.) Minden szándékot, tettet a kétségbeesés mozgat. A számomra legmegrázóbb epizód az elmúlás fájdalmas-költői metaforája. Az idős házaspár a konyhában ücsörög. Magnón hallgatja az egykor oly sok örömöt, elismerést hozó kanárik fölszabadult énekét – míg kalitkájában kókadozó, búskomor madárkájuk árva hangot sem ad ki magából.
Manić 2005-ös, számtalan díjat nyert opusa bátran érint bizonyos társadalmi kérdéseket, tabukat is; a menekültügyet, a homo- és transzszexualitást, a drogfüggőséget. A fiatal, egykori prostituált feleségével kirakat-boldogságban élő, hetvenöt éves Alfonso kapcsán merészen szól a nemiségről – továbbá egy mexikói párválasztó szappanopera (Kasszandra) elsöprő kulturális hatásáról.
A kitűnő film visszatérő motívuma Nino Rota Országúton-szvitjének átirata. Ám a Sutka-mítosz saroktétele, hogy a győzeleméhes, hiú mutatványosok – ellentétben a vándorcirkuszosokkal – sosem állnak odébb. Aki mégis szabadul(na), annak elvész a bajnoki címe. Így bírják magukat maradásra a sutkaiak. Mert a balkáni szpartakiád résztvevői – mérkőzzenek bármilyen versenyszámban – nem pénzdíjért, hírnévért, hanem az önbecsülésükért küzdenek. A létük nyer (értelmet). Hogy az ember ne érjen buta véget.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8952 |
