Vaskó Péter
Hív a hasút, vár a MÁV! A menetrend szerint érkező új Szőke-film bár nem annyira személyes, de nem is teher.
Van-e, lehet-e bizarrabb, mint az avantgarde és a Heti Hetes találkozása a vágóasztalon? A provinciák (mint pölö Pannónia), épp ehhez adnak kiváló terepet, hiszen a korszakok, kasztok és szándékok itt épp úgy egymásba préselődnek, ahogy a stílusok és műfajok: sajátos zsíros, sajtos masszát alkotva. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból, összemosva a fehér inget a színes zoknival. Egyaránt ez a titka a felvillanó zsenialitásnak, a döglött unalomban szörcsögő, soha ki nem haló középműfajú magyar drámának és az egzotikus hazai műfajkevercseknek.
Szőke András immár az amatőr- és független-korszakot elhagyó nagyjátékfilmje, a Hasutasok pedig arra példa, hogy végül a kivétel is a szabályt erősíti.
Hat vad tyúk
Szőke-film nincs Szőke-kultusz nélkül, lévén hozzá és állandó társaihoz fűződik az utolsó emlékezetes valódi magyar filmes forradalom (az utóbbi évek koravén fiataljai inkább az égetően szükséges átúsztatásos generációváltásért felelősek). A Szőke-féle csapat minden avantgarde-ista legszebb álmát valósította meg: majdnem a semmiből jöttek, majdnem a semmiből csináltak filmeket, és a filmezésen kívül semmibe vettek majdnem minden tekintélyt és szabályt. Az esélytelenek teljes nyugtalanságával hegesztették, csirizelték a lököttebbnél lököttebb jeleneteket, forgatták, lökdösték, pakolták ide-oda a kölcsönkamerákat, hátha kisül belőle valami.
És a promó, reklám, szponzor nélküli izgatott underground marháskodások köré hamar szubkulturális kultusz épült, egyre többen vadászták izgatottan a Vattatyúk, Citromdisznó, Kisvakond ritkás vetítéseit. Történt ugyanis, hogy míg a Filmgyár öregfiúk csapata vagy az épp kimúlóban lévő BBS esztétikai lombikjába zárt szellemei horkolva átaludták a rendszerváltást, addig néhány outsider (festő, vasutas, takarító, miegymás) elcsórta tőlük a kamerát, és kiröhögte magát rajtuk és saját magán.
A pofátlanul új szemszög fókuszában az az egyszerű gesztus állt, hogy a gondoskodó-terápiás, bátorító-paternalista, harcos-együttérző vagy szocio-alapos megközelítések mellé odatettek egy térdcsapkodós, kispadról fütyülőset. Olyat, ami nem messziről, mélyből vagy magasból néz fel vagy le rájuk, az egyszeri kisemberre, hanem belülről ábrázolja azt, amit a tárgyát kamerával piszkáló hivatalos filmcsináló saját céljai miatt nem tud vagy akar látni. Például hogy a kisember váratlanul köszöni szépen, jól van, és több életerő és lelemény szorult bele, mint pöfeteg politikai, kulturális gondozóiba, és emezek humorból és öniróniából bármikor leckét vehetnek tőle.
Ez a friss, közvetlen és életteli szemszög így a történelmi, társadalmi és filmes környezet paródiája is lett egyben. Jóízűt röhögni a történelem- és filmcsinálókon csak az amatőr tud – az elfogulatlan nézőpont igazsága ez. A más filmekből leghiányzóbb alapanyagot: önmagukat adták, lévén másuk se nagyon volt. Szőke, Badár és a többiek éppen emiatt voltak szerethetőek, azt a típust mutatták, aki minden közegben ugyanaz marad: önazonos, természetes, nem festi magát, ha úgy tetszik valódi szőke. (A Vattatyúkban például mindenki táblával is külön megjelölve a saját nevén égeti magát.) Ahogy Hrabal és Menzel a sörhabfinomságú cseh humort, úgy képviselték Szőkéék a vérbő, gargantuai pannon kacajt.
Amit a bomlás-filmek (a profik közül legpzarabbul Jeles Álombrigádja) madártávlatból mutattak kiváló művészripacsokkal és tétova munkásszínészekkel, azt Szőke megfordította: a munkásripacsok művészkednek, nagyjelenetet rendeznek a 601-es Trabant limuzin tetején, dokumentálják, megfigyelik és szimbólummá stilizálják magukat, és ezen tényleg csak röhögni lehet. (Külön bukét kap, amikor a kettő összeolvad, és a színészek elszínészkedik Szőkééket, azok pedig viszont őket Szomjas Roncsfilmjében.)
Suicide Blonde
Aztán az ezredforduló táján úgy tűnt, a szubkultúra ünnepelt hőséből kifogyott a szufla: több évnyi kihagyás után egyre bizonytalanabb, romló állagú filmekkel tért vissza. A széteső, önismétlő Mogyorók bejövetelét még részben mentette a hivatalos reprezentáció mindent felülmúló sztyupiditásának kontrasztja, érezhetően megcsappant azonban az abszurd humorból fakadó delejforrás. A szerkesztetlenség immár nem megemelte, hanem lehúzta a filmet, a spontaneitás és improvizáció egyre többször tűnt tanácstalanságnak, a halványuló egyedi hangért és poénért való küzdelemnek. Az álromantikus álcigányok repülős történetét feldolgozó Tündérdombban azután Szőke küzdve az anyaggal (ami jelen esetben saját tehetsége) maga is megfogalmazza: „hiába próbáltuk összerakni: nem megy”. A Zsiguli pedig már az első métereknél lefulladt.
Úgy tűnt, minél inkább próbált Szőke a fakamerás irányból a klasszikus, lineáris szerkezet, stáb és filmes forma felé közelíteni, annál messzebbre került sikerének forrásától. Az előrajzolt filmszerkezet és a személyiségalapú gesztusfilmezés nem fedték egymást, a belső logikát kitakarta a kreált külső történet, a sztoriszál követése felülírta a szereplők hitelességét, akiknek a hagyományosabb színészi játék keretében nem volt esélyük felülmúlni önmagukat.
Persze a kérdés alapvetően nem is az, hogy megőrizhető-e az „ártatlanság” (számos fajtája nem is megőrzendő), hanem hogy mikor és miként árazzák be az általa elért sikert, és hogyan tud ezzel a tőkével bánni a tulajdonos.
Szőke és Badár Fábry-showban tett (rendkívül kínos) látogatásai, valamint telefonreklámos szereplésük azt már egyértelművé tette, hogy nem a dacos underground hős szerepét veszik magukra. Nemigen lehet nekik ezt felróni, nem lehet feladatuk az életfogytiglani forradalom, és nem az ő hibájuk, hogy azóta igazából nincs új, átütő erejű amatőr hullám. Azzal, hogy elfogadták saját mítoszuk kereskedelmi és mainstream szórakoztató értékre konvertálását, az idei szemlén bemutatott Hasutasok című film így arra a kérdésre volt válasz, hogy hírük után saját alkotásukat is el tudják-e adni a piacon.
A Hasutasok éppen ezért is különös jószág, lévén minden benne szereplő elem régebbi Szőke-filmek, ezen kívül néhány Menzel-opusz és aktuál-magyar sikerdarab (Üvegtigris) újrahasznosítása. Ismét megkapjuk a falusi mágikus hedonizmus képeit és alaptémáit: állatkergetés, disznóvágás, sütés-főzés-falás, lopás-csencselés, verekedés a szántón, kopuláció, budijelenet, bónuszként fehérnemű- és munkásruha-bemutató (vesd össze: Hóvirágünnep). A szigorúan meglopott vonatok és a valószerűtlenül béna patyomkin-állomás keretsztori persze megint csak ürügy, nincs valódi dramaturgia, a film jelenetforgácsokká hullik szét. Így volt ez akkor is, amikor még működött a Szőke-humor, a Hasutasok esetében azonban mindez inkább a film hátrányára válik, hiszen időközben elveszett az elementáris formai, nyelvi és képi abszurd. Bár formai szempontból megmaradt az önnarráció, a filmből kibeszélős kézjegy, eltűnt viszont minden eredetiség és játékosság, maradt a történetmesélést unottan kiszolgáló egyenszimpla vágás és plánozás, aminek keretében lötyögnek az újramelegített poénok. Míg a 90-es évek eleji Szőke-filmeknél a szenvedélyes improvizáció feszesen tartotta a jelenetek belső ritmusát, a Hasutasok esetében állandóan érezhető a tempóprobléma, a jelenetek elnyúlnak, a poénok szétkenődnek, zavaró magyarázattal és ismétléssel rágják őket a szánkba, és inkább csak mutatóba, véletlenszerűen csillan meg a valódi humor.
Szőke-abszurdként már nem, közönségfilmként még nem működik ez a mozi. Mégsem teljesen roncs, göcögtetős humorával inkább mérsékelten szórakoztató, a hazai mezőny középkategóriás, jellegzetesen féligcsinált filmje.
A törvény- vagy kényszerű félfordulat mellett a legfontosabb tanulság és kérdés azonban mégis az, hogy miként lett a vidéki élet béka-egér harcának önérzetes héroszaiból a minden poézist nélkülöző hazai imbecil–kabaró filmtípus tölteléke.
Meglehet, a fergeteges abszurdhoz valódi méltóság kell, a hamisság feltétlen kiröhögése, amelynek nem kell másra kacsintania, mert a belső derű a legbiztosabb immunanyag: „nincs alku, én hadd legyek boldog!” Ha már előkerülnek az „egyéb” szempontok, úgy a boldogság a polcra kerül, legfeljebb belehazudni lehet az anyagba. Baj, ha egy rendező lenyeli azt a békát, hogy filmjében a szerepében fádul ügyetlenkedő Farkasházy Tivadar dögleszthessen halálra jeleneteket, vagy ha nem tűnik fel neki, hogy a máshol és másként kiváló Hernádi Judit kilóg az ő kis buffó közösségéből. Ilyenkor éreznie kell, hogy itt már más ül a bakon.
Szőke hiába próbál meg mindent, erősebb lesz nála a közeg, amely éppen vele húzatná el magát, és frivol reklámként tűzi őt a gomblyukába. A bohémkocsmák mélyén jókedvben tobzódó, csúfondáros középkori bolondtársaságok mind akkor mentek tönkre, amikor az arisztokrácia megirigyelte gúnyosan szabad jókedvüket, és magával cipelve állott kisszerűségét bekéredzkedett soraikba.
Ahhoz, hogy valaki ezt a jóindulatot és támogatást ép érzékkel túlélje, dacos Diogenésznek vagy cinikus vérprofinak kell lennie. Szőke András egyik sem. Ő tisztességgel megpróbált önmaga maradni, mutatni tovább magát és a többieket, de az RTL persze nem a KVB, és 2007 nem a röhögve búcsúztatott távolodó elvtársak és kartársak ideje, hanem a közelítő kapitalistáké, akik befizetik magukat a Szőke-skanzenbe, mivel maguknak már régen nincsen arcuk, és szeretnék, ha legalább együtt látnák őket eggyel.
A Szőke-mítosz értéke ugyanis az egyre kínosabb bukásokban is megőrzött arc. Aki nem azért bukott és bukdácsol, mert feladta volna magát, hanem mert a világ abszurditásban túlnőtte őt. A nadrágjukkal és barátaikkal boldog kis-vakondok világa szorongó jobbágysors lett. A lopás, piálás, orrbeverés immár nem a társadalmi javak kézügyességi alapon való újraelosztása, kedélykarbantartás és közösségi foglalkozás, hanem védekezés, obstrukció és rezisztenica (példaértékű, hogy a hiperverbális és –vitális Szőke itt néma, alkoholista, leszedált postás). A Hasutasok nem gúnyos szatíra vagy víg burleszk, hanem szándéka ellenére tragikomédia. Műsuttyó, műeredeti hőseink kint és bent, vásznon innen és túl: valódi vesztesek, akik megpróbálják el- és visszalopni a rájuk tolt, elkefélt világból, amit még lehet. És ha már nem lehetnek önmaguk, lopnak maguknak egy kis sikert.
Mert a Hasutasok valódi eredetiség, könnyedség és megcsináltság nélkül is siker lesz. Az Üvegtigris-sorozat megdöbbentő népszerűsége bebizonyította, hogy a közönség hálás a vele együtt ereszkedésért, a büszkeség közös felejtéséért, azért, hogy képmutogatói saját példájukkal feloldozzák őt a tehetetlen és kényszerű gyávaság alól, mintegy illusztrálva: így múlik el a világproletár dicsősége.
Hogy valóban volt-e néhány év, amikor néhány szabad és tehetséges ember elhitette velünk, hogy másként is lehetne filmezni és nevetve beszélni a világunkról, hogy nem muszáj, hogy később így legyen, hogy volt-e ilyenre esély valóban – nem tudom már.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8949 |
