Orosdy Dániel
Fulci giallói felvehetik a versenyt Argento horrorjaival, Az Apokalipszis négy lovasa pedig az egyik legjobb olasz western.
Lucio Fulci kultikus alak a horror-rajongók körében, de ez nem annyira rendezői vagy forgatókönyvírói erényeinek köszönhető, hanem a filmjeiben megjelenő extrém erőszaknak. Hívei számára a csonkolt testrészek, kinyomott szemek mellett szinte csak bónusz, hogy a hatásos képeket gondosan, szélesvászonra komponálták, többnyire elsőrangú a vágás és az operatőri munka, tűrhetőek a színészek, ötletesek a vizuális megoldások. Innen származik a rendező beceneve is: „A gore keresztapja”.
*
Korai musicaljeit és vígjátékait kivéve valóban meghatározó eleme Fulci életművének az extrém erőszak ábrázolása (ami távolról sem azonos a horrorral), a „horroros köztudatba” azonban ez legfeljebb néhány giallo és western említése erejéig került be. Kevesen tudják (illetve sokan hajlamosak elfelejteni), hogy a rendező pályája elején kifejezetten vígjátékgyáros volt. „A gore keresztapja” sokáig afféle olasz Vincente Minnelliként vagy Sam Woodként egyengette Adriano Celentano és a Stan és Pan-duóra hajazó Franco–Ciccio-páros karrierjét.
A szinte kizárólag komédiák készítésével telt korai évek (1959–1966) után Fulci váltott, méghozzá tudatosan, de továbbra sem közvetlenül a nevéhez kapcsolt horror irányába: elkészítette első westernjét, a jól sikerült, de feltűnően brutális A mészárlás idejét. Ez a film azért is különleges, mert példáját adja a zsánerfilmek intellektuális megközelítésének, amit – a többnyire logikátlan és zavaros, viszont közismertebb horrorjai miatt – gyakran elvitatnak Fulcitól. (A mészárlás ideje nem a történetszerkesztés dolgában játszik el a műfajjal, hanem vizuálisan: Fulci „képkivágáson belüli képkivágásokat” helyez el több jelenetben, így a néző kettős keretben látja az eseményeket.)
A rendezői aranykor azonban nem 1966-ban kezdődik. A mészárlás ideje méltó előzménye a szinte csak remekműveket termő 1969-ben kezdődő időszaknak, de ekkor Fulci még nem zárta le teljesen együttműködését Franco Frianchival és Ciccio Ingrassiával. A vígjátékokhoz később is visszatérő rendező csak két Franco–Ciccio-komédia és egy Edward G. Robinson főszereplésével készült krimi-vígjáték (A Vatikán hadművelet) után készítette el legjobb korai filmjeinek egyikét, a Perverz történetként is ismert Egyik a másikont.
Ezt a nemzetközileg is sikeres művet gyakran a giallók közé sorolják, pedig forma és hangulat szempontjából inkább erotikával teli „trükkös” krimi. A San Franciscóban játszódó, részben a Szédülésre építő sztori egyben az első egyértelmű jelét adja Fulci Hitchcock iránti rajongásának. A film különösen a mostanában újra népszerű, „filmvégi csavarra” épülő mozikkal (Hatodik érzék, Közönséges bűnözők stb.) összehasonlítva érdekes alkotás. Összességében nem több mesterien megrendezett, magas színvonalon és kiváló technikai tudással elmesélt történetnél, amely elsősorban a kendőzetlen erotika, az emlékezetes zene (Riz Ortolani munkája) és a „hippiváros” hangulatának bemutatása miatt emlékezetes.
Egészen más azonban a helyzet a szintén 1969-es Beatrice Cencivel, amely művészi szempontból Fulci legkimagaslóbb alkotása, talán legjobb filmje. Ez a régóta dédelgetett, személyes projekt több szempontból is meghatározó alkotás a rendező pályáján. Egyrészt egyértelmű továbblépést jelentett a korábbi exploitation-jellegű opusoktól, másrészt önmagában is komoly remekműnek nevezhető, harmadrészt ez volt az első (de nem utolsó) eset Fulci pályáján, hogy egy filmjével magára haragította a közönséget és a „hivatalos” társadalom bizonyos fórumait (konkrétan: az egyházat és egyes politikusokat).
A sztori egy régi olasz legenda feldolgozása, amely drámák, regények, filmek tömegét ihlette (például Bertrand Tavernier Beatrice passiója című filmjét is). Francesco Cenci (Georges Wilson kiváló alakítása) gyermekeit és alattvalóit terrorizáló 16. századi őrült nemes, aki mindent megúszhat komolyabb következmény nélkül, mert képes megvásárolni az ártatlanságát. Miután megerőszakolja a lányát, Beatrice bosszút esküszik, hogy megvédje önmagát és környezetét. Összeesküvést szervez apja meggyilkolására, amely sikerül ugyan, ám az egyház kínzásainak köszönhetően hamar kiderül az igazság. A korrupt főpapok a Cenci-vagyon megszerzése érdekében elintézik a teljes családot, mindössze egy fiút hagynak életben.
A rendező egyre erőteljesebb egyéni stílusa, különleges megoldásai erős filmet eredményeztek. Különösen érdekes az elbeszélésmód ötletessége, amely a forgatókönyvíró Fulcit dicséri: a sajátos szerkezetű szkript egymásba fonódó flashbackekkel meséli el a történetet (Fulci nagy rajongója, Quentin Tarantino is megtekinthette néhányszor ezt a művet). Az eleve erőszakos történetet a rendező nyílt kegyetlenséggel, nyers cinizmussal és rendkívül intenzíven adja elő. Az egyházkritika mellett a korabeli társadalmi viszonyok áthallásoktól sem mentes ábrázolását is nyújtja. Ezt a maga korában sikertelen, nézők és kritikusok által egyaránt lenézett/elfelejtett művet mostanában kezdik újra felfedezni. Igazán ismertnek ma sem nevezhető, de legalább már utalnak rá, és megemlítik Fulci jobb filmjei között.
Ám bemutatása idején a Beatrice Cencit túlzás nélkül nevezhették átok sújtotta és skizofrén filmnek. 1969-ben nem hatotta meg a moziba járókat, ha egyáltalán volt rá lehetőségük, hogy megtekintsék: kevés helyen vetítették, sőt, Fulci azt hitte, minden kópiája elveszett. Ahol mégis nézők elé került, szélsőséges érzéseket váltott ki: Spanyolországban egyes vetítéseken a közönség a rendező fejét követelte, és a felháborodott klérusnak is lehetett némi szerepe abban, hogy 1971-ig a rendező csak egy western társrendezőjeként (Egy golyó Sandovalnak, más címen A kétségbeesettek) került filmstáb közelébe.
Az alkotókedvét visszafogni kénytelen Fulci a kosztümös dráma és a művészi szempontból ambiciózusabb kifejezésmód területére már nem térhetett vissza, ami viszont a szatírát, westernt és a thrillert illeti, irigylésre méltó teljesítményt mondhatott magáénak a Zombi 2. megrendezéséig. A nemzetközi siker és a „nagy áttörés” ugyan továbbra is elkerülte, de visszanézve ennek okát nem könnyű megérteni. Giallói felvehetik a versenyt Argento alkotásaival, Az Apokalipszis négy lovasa pedig a hetvenes évek legjobb olasz westernje a Keoma mellett.
A Gyík a nő bőrén (1971) szintén a zsánerfilmezés kimagasló teljesítménye. Ötletes, technikai szempontból kifogástalan, jó színészekkel leforgatott thriller, vérbeli giallo. A műfaj csúcsteljesítményei között számon tartott Gyík sorsa azért is érdekes, mert Argento hasonló alkotásaihoz képest kevésbé ismert, viszont sok szempontból lekörözi azokat. Argentóhoz hasonlóan Fulci is stílusművész, műfajtól függetlenül jellegzetes képi jegyekkel ruházza fel a műveit, de vele ellentétben sohasem hagyja, hogy ezek a történet rovására menjenek. Más szavakkal: míg Argento giallói önkényes logikával és ezoterikus-áltudományos megoldásokkal felépített vizuális orgiák, stílbravúrok, addig Fulci művei utóbbi területen némileg visszafogottabbak, viszont jól felépített, követhető történetet mondanak el.
Az 1972-es A szenátor szereti a nőket nagyon humoros, képi és nyelvi vicceket erotikával kombináló politikai szatíra, amely egyszerű – tipikusan olasz – szexvígjátékként indul, majd a játékidő haladtával egyre sötétebb és cinikusabb lesz. A gyakran ateistának tartott, de inkább antiklerikális és mélyen pesszimista Fulci korábbi nagy sikere, a nemzetközi porondon is elismert Gyík után mintha tudatosan hozta volna saját fejére a bajt ezzel a filmmel. A szexmániássá váló, maffiaszerűen működő egyházzal együttműködő politikus történetében magára ismert egy olasz közéleti személyiség, aki gondoskodott róla, hogy a rendező csak nagy nehézségek árán juthasson munkához, különösen a televízióban.
A Szenátor után forgatott Ne kínozd a kiskacsát néhány apró technikai hibától eltekintve tökéletes a maga nemében. Ez Fulci legjobb giallója, amely – a Beatrice Cenci és Az Apokalipszis négy lovasa mellett – leginkább megmutatja, milyen kérdések foglalkoztatták magánemberként a rendezőt, és milyen teljesítményre volt képes, ha adottak voltak a körülmények. Ez a Foggia környéki hegyekben játszódó bűnügyi film a társadalom kétszínűségét leplezi le, nem feledkezve meg Lucio állandó ellensége, a katolikus egyház elleni támadásról sem. A mindenből kiábrándult rendező kritikája a képmutatás felett könyörtelen: a településen bárki a gyerekgyilkosságok gyanúsítottjává válhat, aki kicsit is kilóg a sorból (a falu bolondja, a zavarodott, de ártalmatlan „boszorkány”, a gazdag, kábszeres és kihívó lány), csak a valódi bűnös nem, aki a közösség megbecsült, kedves és szimpatikus tagja.
A Kiskacsa után Fulci irodalmi alapanyaghoz nyúlt, hogy Jack London művéből (Fehér Agyar) elkészítse a Farkasvér című, sikeres (és meglehetősen erőszakos) western-, kaland-, gyerekfilmet, majd egy évvel később a már saját ötletek alapján írt Fehér Agyar visszatér következett. 1974 és 1979 (vagyis a Zombi 2. forgatása) között öt további filmet rendezett, amelyek közül a legfontosabb az 1975-ös Az Apokalipszis négy lovasa.
Az Apokalipszis – Fulci legjobb munkáihoz hasonlóan – a műfaji határokat feszegeti. Ebben az epizodikus szerkezetű westernben szinte minden megvan, ami jellemző a műfajra (az erőszak például hatványozottan érvényesül), ám összességében egészen más élményt nyújt társainál. Konkrét eleje-közepe-vége történet helyett egy furcsa csapat kalandjait követjük, akik között akad bolond néger, gyermeklelkű alkoholista, terhes prosti és jóképű szerencsejátékos. A felállás tulajdonképpen még nem annyira eredeti, csakhogy ebben a filmben a bolond kannibalizmusba süllyed, az alkoholista feláldozza magát, a prosti belehal a szülésbe, és szerelme, a szerencsejátékos végül nem talál nagy örömet a lányt megerőszakoló szadista haramia meggyilkolásában. Ugyancsak egyedi eset, hogy egy vadnyugati film drámai csúcsa ne a végefőcím előtt látható leszámolás legyen, hanem az azt megelőző, tízperces szülési jelenet.
Az ezután következő, Pupi Avati közreműködésével írt Ifjú Dracula a Szenátor párdarabja, egyben komolytalan lépés a horror felé. Ez a kiváló vígjáték ismét csak az erotikus komédia felől halad a szatíra irányába, de ezúttal kevésbé cinikus a végeredmény, és a célpont sem a politika vagy a vallás világából kerül ki. Ha az Ifjú Dracula önmagában nem volna élvezetes komédia (pedig az), akkor is méltó volna a figyelemre, mert szerepeltet egy szó szerint a munkásai vérét szívó kapitalista gyárost.
A Látnok (1977) Fulci utolsó, egyben legsikertelenebb giallója. A korábbiaktól eltérően ez a mű egyértelműen elkalandozik a fantasztikum irányába. A történet motorja egy látomás, amely önálló szürrealista kisfilmként is megállná a helyét (érdemes lenne ezt a jelenetet és dramaturgiai megoldást összevetni a Körben felbukkanó kazetta sokkoló tartalmával és szerepével).
A Látnok sikertelensége középtávon kifizetődő volt Fulcinak: ez a film keltette fel Fabrizio De Angelis érdeklődését, aki két évvel később megbízta a kasszát robbantó Zombi 2. megrendezésével. Hogy hosszú távon is jól járt-e a rendező, már egészen más kérdés. Mindenesetre ha akkor nem „akad” végleg a horrorra, ma biztosan nem a kései rémfércek iparosaként emlékeznek rá, hanem a felsorolt mestermunkák alkotójaként (ahogy – interjúi tanúsága szerint – ő is szerette volna).
Persze, ez már egy másik történet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 33-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8944 |
