Krónika

Erdőss Pál (1947–2007)

Schubert Gusztáv

Volt egyszer egy Budapesti Iskola, a maga szociografikus – és ezért akarva-akaratlanul rendszerkritikus – dokumentarista játékfilmjeivel, majd egy inkább tűrt, mint támogatott stúdió, a Társulás, ennek volt ígéretes csapattagja és elsőfilmese Erdőss Pál.

Az 1982-es Adj király katonát! nem tesz többet, mint hogy odahajol egy sorshoz, és életképek sorozatában megmutatja nézőinek, hogyan indul egy – ahogy akkoriban mondták: „halmozottan hátrányos helyzetű” – tizenhat éves lány az életnek. Ha nagy drámát nem látunk is, ez a kisrealizmus is épp elég robbanásveszélyes anyagot hordozott, hol van már az ötvenes évek munkáshőseinek pátosza?

Az Adj király katonát! az elvesztett ártatlanság filmje. A történet kezdetén Jutka nagy fekete bociszemekkel mered félénken, de bizalommal telve a vágóhídra. Még nem tudja, a sorsa előre ki van cövekelve: 14 forintos órabérért három műszakban robotolhat a lőrinci fonóban.

Erdőss első filmjét 1983-ban Cannes-ban Arany Kamerával díjazták. Okkal várhattuk volna a magyar Ken Loachot, az Adj király katonát! színvonalát azonban Erdőss soha többé nem tudta elérni. A szándék nem változott, a Visszaszámlálás, a Gondviselés, a Homo Novus, a Vérvonal, a Fényérzékeny történet, a Gyilkos kedv, az Üvegfal ugyanarra a magatartásra és világlátásra, a kisemberek, a vesztesek iránti szolidaritásra épült. Erdősst mindvégig „a túlélés ára”, a megélhetésért folytatott, embert próbáló, testet-lelket nyomorító mindennapi harc érdekelte, amit győztesen megvívni lehetetlen, legfeljebb elviselni lehet. Az életművet alkotó filmek minőségét lehet vitatni, a szándék tisztességes és bátor voltát nem.