Vaskó Péter
A mai magyar Cyrano csábereje az üzleti érzék, a költészetet könnyedén lenyomja a marketing.
A csókos-aktatáskás vonalon induló S. O. S. Szerelem! már a forgatása előtt felhívta magára a figyelmet, lévén különös kabátlopási ügybe keveredett az itthon is sikerrel futó Randiguru kapcsán, ami annál is furcsább, mivel alapvetően mindkettő optimista Cyrano-parafrázis: a főhősök csábítási tapasztalatukat árulják sárm-korlátozott és elegancia-sérült embertársaik számára. Mindezt persze modernizálva, hepiendingelve: hőseinket nem csúfítja nagy orr, gátlásosság, sőt szépek, gazdagok, elegánsak, sikeresek. E love-brókereknek szinte semmi bajuk az égvilágon, testi-tudatos intelligenciájuk is inkább üzleti, mint költői (költői ebben a világban? ne röhögtessenek már!), a letűnt gáláns világ jelenre polírozott marketinghősei, és éppen azt adják az embereknek, amire legjobban vágynak: „azt”. (A letűnt, gáláns világ persze kerítőknek hívta volna őket, de ezen ne akadjunk fenn.)
Mellesleg érdekes különbség a rokonságba hozott két film között, hogy a fekete-afrikai randiguru (Will Smith) úgymond a szerelem fizetett ügynöke, és ennek nyalókás, cukros ege alatt hoz össze subát gubával, míg a magyar felhajtó (Csányi Sándor) egyéjszakás kufircokban utaztat, bárkit bárkire ráfektet, aztán csók, csá, csekk! Ő maga azonban nem piszkolja be a kezét a high-tech, precíz love-machine működtetése közben (megfigyelős, kamerás, mikrofonos búgatás), az a beosztott talpasok dolga, ő csupán kimért eleganciával igazgatja a hágató üzemet, és neveli egy szem kislányát (de vajon mire?).
Megy is rendben a romantika-granuláló dugattyúüzem, de beüt egy különösen problémás eset: kőgazdag, laza plázaparaszt tüffentene liljomos lelkű óvónőt – pénz nem, csak a muff számít! A cég becsülete érdekében hősünk maga veszi kézbe az ügyet, hogy az újgenyó sutyerák záros határidőn belül kikormozhassa a célba vett ártatlanságot. Ezután jön egy kis játék a kastélyban, mely közben persze gondok adódnak meg ilyesmi – szerelem.
Ha nem akadunk fönn azon, hogy egy romantikus szerelmesfilm elfelejt nevetni saját és hősei cinizmusán, és átsiklunk a dramaturgia nem kevés ellentmondással és homályos ponttal gyengített részei fölött, akkor a sztori nagyrészt közelíti a műfaji elvárásokat (bár pont ezeken a kényes részeken bukik). A színészi játék és rendezés már több problémát is felvet. Jó látni, hogy Herendi Valami Amerikája és főként Goda Krisztina Csak szex és más semmi mozija után itthon is kezd erősödni a tudat, hogy a vígjátékhoz több kell, mint tele pofával beleröhögni a kamerába, és végtelenítve olyanokat mondani, hogy „öcsém, bammeg, a bokám lefosom!”. A „jól megcsináltság” erénye, ha lassan is, de kezd tudatosulni, ha érvényesülni még nem is mindig tud.
A szereposztásnál Csányi szerepeltetése az őt hősszerelmes szerepben befuttató Csak szex... után telitalálatnak látszik, de sajnos csak félsiker. A védjegyévé vált kisfiús báj, bár promptul megjelenik most is, ennél a szerepnél inkább akadály, mert ki hiszi már el a csupaszív, édes apukáról, hogy egy magát felverekedett, igazi vérgenyó kapitalista, aki blazírtan vágja zsebre a nagy lét az átvert célpontok rásegítéses megkefélése fejében?
Ullmann Mónika főszerepeltetése már nagyobb baklövés. Sajnos eddigi színészi szereplései alapján legfeljebb a mellékszerepek karakterterhét (jó csaj feszes pólóban) tudja elvinni. Színészi jelenlét, vitalitás és erotikus kisugárzás nélkül nem lehet Nagy Nőt, hát még egyszerre dörzsölt és dögös üzletasszonyt játszani: hiába szorít neki az ember, itt is tökéletesen unalmas és érdektelen McMuffin. Fenyő Iván a műtahó hálás szerepét kapta, van, akit idegesít, másokat ellenkezőleg. A többiek futnak még, a legjobbak pedig sajnos a mellékszerepet vivő „öregek” (Hernádi, Szacsvay, Benedek Miklós).
Az S. O. S. Szerelem! éppen ebben a billegésben mutatja jól, hogy a magyar közönségfilm már szeretne profi módon működni, a technikákat és kunsztokat is tanulgatja, de még sokszor fog falsot, a jó szándék mellé gyakorlás, koncentráció és jóval több bátorság is elkelne. A közönségfilm ugyanis illúzió-műfaj, aminek megteremtéséhez gyakorlottan ügyes kezű bűvész és a vágyvilág pontos ismerete szükséges. De mégis leginkább a mítoszszinten kellene nagytakarítást tartani, a magyar közönségfilmek jó része ugyanis éppen itt bukik el. Itt lesznek igaztalanok a következtetések, s fordulnak a népmesék kasztmesébe. Ha pedig a vágyak és szenvedélyek forrásánál sok az iszap, nem csoda, ha aztán csikorgatjuk a fogunkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8934 |
