Bori Erzsébet
Kell egy csapat, kell egy ház, kell egy lakható város; mert egyedül nem megy. Sándor Pál új filmjében is a régi maradt.
„Adott egy pesti bérház, egy öregember, egy sok évtizedes barátság és egy televíziós vetélkedő. Mindez pedig elég ahhoz, hogy megvalósuljon a csoda, és azok az emberek, akik addig utálták egymást, kiszakadnak a gyűlöletből, és emberi közösséggé formálódnak.” Nem idézem tovább az ajánlót, ennyi elég is lenne ahhoz, hogy nagy ívben elkerüljem a mozit. Mert nekem az jön be, hogy adott egy pesti bérház, benne egy tánciskola, a tánciskolában ruhatár, ahonnét eltűnik egy kabát. Lehet 1944, lehet bombázás, egy kabát nem tűnhet el csak úgy. Meg kell keresni, mindenáron.
Aki jó emlékeket őriz Sándor Pál filmjeiről – és sokan lehetünk ilyenek, hiszen hosszú pályáról, változatos életműről van szó, benne olyan moziremekekkel, mint a Szabadíts meg a gonosztól vagy a Régi idők focija, olyan sikerekkel, mint a Szeressétek Ódor Emíliát, a Herkulesfürdői emlék (Berlin: Ezüst Medve), a Szerencsés Dániel (Cannes, Fipresci-díj), olyan közönségkedvenccel, mint a Ripacsok – az ne higgyen a rövid ajánlóknak. A Noé bárkájában viszontláthatjuk Sándor Pál jellegzetes figuráit, meseszövését, csak persze más alakban. A hőst újfent Edének hívják (Garas Dezső), megöregedett és visszavonult a moziüzemvezetéstől, de minden más tekintetben aktív maradt. Egyedül neveli elárvult unokáját, nyugdíj mellett dolgozik és tud is, mer is még nagyot álmodni: egy Harley-Davidsonra vágyik. Munkája (ételkihordó egy kínai büfében) karbantartja testét és szellemét, hiszen egész nap jön-megy a városban, mindenféle emberrel találkozik, és naponta (grátisz) lenyom hat hosszt a Szecskában. Rajongója is van az egykori jegyszedőnő képében (Törőcsik Mari), akit személyesen rúgott ki az „igazgató úr”, mert nem tetszett neki a Szelíd motorosok, és e nemtetszésének a nézők előtt is hangot adott. A ház harmadik nagy öregje a rangidős Aurél (Kállai Ferenc), aki tizenöt éve ki sem tette a lábát a lakásból.
A ház, a kerület, a város... Sándor Pál most is tanúságot tesz híres topográfiai érzékéről, s nemcsak ő mozog nagy biztonsággal a térben, hanem arról is gondoskodik, hogy a néző képben legyen. Végig a kicsi, de sokarcú Terézvárosban járunk, a Körút mint hossztengely mentén, kereszt- és mellékutcákban, a Nyugati körül, át-átruccanva valamelyik szomszédos kerületbe, például a Király utca (leánykori nevén Maja) túloldalán kezdődő VII-be.
Felülről érkezünk. Előbb madártávlatból látjuk az éjszakai Budapestet, fényekben fürödve, földöntúli ragyogásban, és innen szállunk alá járdaszintre, a kátyúk, a kutyaszar, a vedlett vakolat, az aládúcolt körfolyosók, olcsó borozók, romkocsmák, kifőzdék világába. Ami nem a pokol, hanem a szereplők (és még sokunk) természetes élőhelye. A szemkápráztató éji és nappali légi felvételek itt nem annak bizonyítására szolgálnak, hogy „fölülről nézve még megvolna az ország”, de a testközeli szemrevételezés már leleplezi a nagy hazugságot. Épp ellenkezőleg. Ami madártávlatból eszményi, álomszép, rendezett, az közelről kaotikusan nyüzsgő, színes-szagos, rendetlen, eleven, s a két nézőpont nem tagadja, hanem kiegészíti egymást. A stáb egy létező, de lebontásra váró házban rendezkedett be, s ha akarom, lehet a Noé bárkája petíció a régi Pest megőrzéséért.
A körút háta mögötti elhanyagolt bérháznak csak két szintje és tizenvalahány lakása van, mégis dús flóra és fauna tenyészik benne. A már emlegetett három doyen mellett él itt sokgyerekes nagycsalád, kiöregedett focista, kezdő rapper kakaduval, kikapós és italozó nőszemély, a gangon buja kertet nevelő szépasszony, két szaki farkaskutyával, három starlet, hegedáló cigány família, kifőzdét üzemeltető kínai házaspár, Erdélyből áttelepült testvérek, mentőtiszt. A lakosság épp csak a szokásos mértékben és módon gyűlöli és szereti egymást, vannak kifejezetten bensőséges kapcsolatok, lármás veszekedések, rejtett mélyáramok és nyílt titkok. Mi tagadás, Stock Ede valóban jelentkezik az egyik kereskedelmi tévé „keressük az ország nagypapáját és unokáját” felhívására, amiről ételhordás közben értesül Aurél soha ki nem kapcsolt készülékéből. Leginkább az öt millás nyeremény – és a mögötte felsejlő Harley – ragadja meg a képzeletét. A piros hajú, flegma leányunoka meglepően hamar kötélnek áll (erőtlen felhorgadásait félkézzel verik le a házbeli segédcsapatok), de a neheze csak eztán jön: a versenyzőknek adásról adásra új kunsztokat kell bemutatniuk a továbbjutáshoz. És itt lép be a három testőr-effektus: egy mindenkiért, mindenki egyért. A lakók mind értenek valamihez, tudnak valami különlegeset, s némi ellenszolgáltatás fejében hajlandóak betanítani a Stockokat.
Nagyjából így foglalható össze a sztori. De Sándor Pál most sem hazudtolja meg magát, és nem hazudtolja meg azokat sem, akik a rendező nevére váltanak jegyet. Már a kezdő képsor a székhez szögez: a gyorsra vágott (Miklós Mari), mesterien fényképezett (Szabó Gábor) világvége/felhőszakadás, amelynek örvén sorra megismerjük a szereplőket, igazi mozgóképes remeklés.
A látszólagos vezetőszál – a tévévetélkedő – testszínű és vékony, diszkréten belesimul a háttér – a ház és a lakók – tarka kanavászába. Lehet, hogy lakóból kicsit több van a kelleténél, nem is jut mindenkinek markáns megkülönböztető jegy vagy kabinetalakítási lehetőség, de a nagyszerű színészválasztás még a szövegtelen szerepeket is emlékezetessé teszi. Rég volt magyar filmben ilyen névsorolvasás: a három főlakót Garas, Kállai, Törőcsik adja, de szenzációs Szarvas és Kiss Mari erdélyi testvérpárja, Alföldi, mint nagycsaládos kishivatalnok, Bordán Irén hervadó szépasszonya a hervadatlan virágaival, a lakásban célbalövöldöző Jordán Tamás, a harcias Szabó Győző, Szőke és Badár testvérpárja, a pályakezdő rappert játszó Ganxsta Zolee és még sorolhatnánk.
A film abszolút csúcsjelenete, amikor a lakók sorra Aurél elé járulnak – aki a nyitott előszobaajtóban, de a betörőrács mögött ül –, és bediktálják, mit kérnek cserébe a segítségért, ha Stock megnyeri az öt milliót: DVD-lejátszó, négy pár gyerekcipő őszre, közüzemi tartozás rendezése, biztonsági ajtó, futónövények, repülőjegy, kisvállalkozói hitel – kisemberek szerény vágyai és nagy gondjai.
A rendező és régi forgatókönyvírója, Tóth Zsuzsa mostohán bánik viszont Stock Ede unokájával, az amúgy is árva Katival. Övé a „mai fiatal” hálátlan szerepe, akit kifestenek és felöltöztetnek, de nem rajzolnak elég markánsra ahhoz, hogy az ifjú színésznőnek (Stefanovics Angéla) esélye legyen a nagy öregekkel szemben. A szerelmét egyszerűen kirendezik a filmből, szegény Kati könnyet sem ejthet érte, és nem lázadhat igazán a nagyapja eszelős terve ellen sem; egyszer eltűnik ugyan, de mi erről csak bemondásból értesülünk, hiszen a szökés csupán arra szolgál, hogy Stock végre kirobbantsa Aurélt a lakásából és utoljára még belemerítse a varázslatos pesti éjszakába.
A Noé bárkája oly szertelen és túlzsúfolt, mint egy elsőfilm, amelynek süvölvény rendezője az „ide nekem az oroszlánt is” felkiáltással veti bele magát a munkába. Sándor Pál tizennyolc éve nem rendezett egész estés nagyjátékfilmet: ha úgy vesszük, visszavonult, mint Tálas Aurél, másfelől – producerként, ügyvezetőként, színházban – épp oly aktív maradt, akár Stock Ede.
Kész rejtély, miért hallgatott eddig, ha ilyen sok mondandója van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8920 |
