Báron György
A össznémet sorsanalízis újabb kérdése: mi történt a blokkban, a fal leomlása előtti években, évtizedekben?
A 2006-os év európai fölfedezése az arisztokratikus nevű fiatal német filmes, Florian Henckel von Donnersmarck volt. Első játékfilmje, A mások élete több jelölést kapott a német nemzeti filmdíjra, mint korábban bárki, Fassbindert és Wenderst is beleértve, elnyerte az Európai Filmdíjat, jelölték Golden Globe-ra és Oscarra, besöpört vagy tucatnyi rangos medált a világfesztiválokon, egyszóval az év filmje lett egy olyan bő szezonban, amikor Almodóvar, Kaurismäki, Frears, Del Toro, Iñarritu, Cuaron (hogy csak néhányukat említsem) futott még, nem is akárhogyan. Látszatra nem elsőfilm ez: nem zabolátlan, fésületlen, vad és szenvedélyes, hanem kiérlelt-kiegyensúlyozott mesterdarab, amely mintha nem is pályakezdés volna, hanem egy nagyívű alkotói pálya betetőzése.
Arról szól, ami mifelénk húsba vág, s amiről (talán: épp ezért) eddig nem nagyon sikerült őszintén-hatásosan beszélni: hogy mi volt itt, a blokkban, a fal leomlása előtti években, évtizedekben. Ezzel küszködik ingatag térségünk bő másfél évtizede: az elszámolatlan, bevallatlan múlttal, amely a jelenig ér. Görgetjük az adósságot, amely ahogy duzzad a múló időben, egyre keservesebben törleszthető. Németország kivétel, s ezért követendő-követhető példa is: ahogy A hídtól (Bernhardt Wicki, 1959) kezdve Fassbinder, Schlöndorff munkáin át egészen a legújabb mozidarabokig, A bukásig és A kilencedik napig megpróbál tisztesen szembenézni a náci örökséggel; majd előbb bátortalanul, a Bye-bye Leninben, aztán most nagy erővel Von Donnersmarck művében, a befalazott keleti Németországgal, a besúgások-megfélemlítések, kis és nagy árulások-önfeladások társadalmával. Magyarországon (és sehol másutt a szomszédságban) nem folyt és folyik ilyen intenzitású-mélységű viviszekció. A honi filmművészetben nem lett folytatása a Hideg napoknak, s aligha véletlen, hogy mindmáig a legőszintébb, legjobb filmünk az egypártrendszerű szocializmusról Makk 1970-es Szerelemje. Magyarázat, persze, sorolható, bőséggel: a nyugatnémet „nagy testvér” bátorító-számonkérő jelenléte mindenekelőtt.
A német irodalom, film és a német tudat jelenlegi állapota aligha függetleníthető attól, miként folyt és folyik arrafelé a szembenézés a Stasi-múlttal. Erről szól Von Donnersmarck műve, megalkuvások nélkül, olyan tiszta, határozott hangon, amelyen térségünkben tán csak az újraegyesült Németországban lehetséges beszélni. Két történetsémát ötvöz A mások élete. Az egyik afféle lehallgatás- vagy voyeur-sztori. A „személyi követő” konfliktusa, aki részesévé lesz mások életének, s lassan, fokozatosan átáll megfigyeltjei oldalára. Ez a történettípus nem szükségképpen függ össze a politikával: jó példa erre Coppola Magánbeszélgetése vagy a közelmúltból Haneke Rejtélye. A másik történetszál ismerősebb a számunkra: a megalkuvásról szól, az önfeladásról, a szükséges és a szükségtelen kompromisszumokról, a kettő közötti határ elmosódásáról, az árulásról és az elárultatásról. Alapműve Szabó Mephistója – és mostantól Donnersmarck filmje. Mely utóbbi annyiban is emlékeztet a manni–szabói történetre, hogy a teátrum világában játszódik, hőse sikeres színpadi szerző, aki egyként bejáratos magas rangú diktátor-funkcionáriusok és margóra szorított ellenzéki értelmiségiek belső köreibe. Szabó munkája jellegzetes period-film volt, amely nagy vizuális pompával jelenítette meg egy letűnt kor világát. Donnersmarck filmje Szabóénál puritánabb és szikárabb. A honeckeri endéká vigasztalanul szürke miliőjét nem érezzük történelminek: a helyszínek és díszletek inkább Kafkát idézik, mint a múlt lezárult periódusát. Vagyis a precíz korhűség ellenére: mai film ez. A történés ideje, a nyolcvanas évek közepe félmúlt-féljelen, amelynek szálai napjainkig érnek.
A mások élete művész-értelmiségi hőse, szemben a Mephisto Hendrik Höffgenjével, végül is nem fullad bele az önáltatás és az önfeladás mocsarába, nem játssza el azt a szerepet, amit a nyájas diktatúra osztott ki számára – hanem fellázad. A történet mephistói figurája a főszereplő élettársa-szerelme (híres színész ő is), akit kábítószerfüggősége zsarolhatóvá tesz. Ám ennek a filmnek nem ők az igazi protagonistái, hanem a HGW XX/7-es fedőnevű Wiesler százados, a létező szocializmus kíméletlen őre, akire a gyanús értelmiségi pár megfigyelését bízzák. Wiesler eleinte maga sem veszi észre, hogy szennyes politikai játszma sakkfigurája: hogy a nagyhatalmú kövér kultuszminiszter szemet vetett a szépséges színésznőre, s a titkosszolgálat segítségével akarja vetélytársát eltakarítani az útból. Az élvetegen szuszogó hatalmasságot Thomas Thieme játssza, a Mephisto Rolf Hoppéjára emlékeztető erővel és tudással. Az a jelenet, amikor a lefüggönyzött fekete Volvo limuzinban a sofőrje szeme láttára mászik rá a viszolygó színésznőre – többet elmond a mocskos korról, mint az összes kihallgatás-lehallgatás jelenet együttvéve. Hasonlóan sokatmondó az a lidérces epizód, amelyben egy bennfentes színházi partin kedélyeskedik-jópofáskodik, miközben jeles érelmiségiek hada röhigcsél kényszeredetten az alacsony IQ-jú hatalmasság leereszkedő tréfálkozásán. Ismerjük ezt jól, honi filmbemutatókról, fesztiválokról, díjkiosztásokról. Amikor a körülállók megpróbáltak értelmet lelni az elhangzott zagyvaságok tengerében, humorcseppet a gyagya tréfálkozásban, hogy önfelmentőn vihoghassanak vagy bólogathassanak. Ám még ez a párhuzam is sántít kissé. Elvégre az akkori endékában félelmetesebb volt a légkör: a margóra szorultaknak kettétört a karrierjük, tönkrement a családjuk, az életük. Nem csak azoknak, akik ellenálltak, hanem azoknak is, akik nem vettek részt a képmutató játszmában.
Nemzedékünk legjobb elméit láthattuk – az őrület? nem: – a meghunyászkodás, az önfeladás romjaiban. Hogyan lehet ezt elmagyarázni a következő generációknak? A lopakodó félelmet, a besúgásokat, a lehallgatásokat, a szomszéd figyelő tekintetét, a jóbarát hallgatását a vonal túloldalán, szerelmek, hitek elárulását vagy egyszerűen csak az idióta, szolgálatkész vigyort a fogadásokon. Ha valaki – egy marslakó, mondjuk – megnézi Von Donnersmarck filmjét, sokat megért ebből a nehezen fölfogható kelet-európai szenvedéstörténetből. A másik kötelező olvasmány alighanem Makk Szerelemje volna. Közös bennük, hogy – fonákjáról – hőstörténet mindkettő. Szabó hasonló tárgyú filmjei, mindenekelőtt a Mephisto, a bukásról szólnak. A mások élete, akárcsak a Szerelem, arról, hogy lehet győzni: Makknál a szerelem erősebbnek bizonyul a terrornál, német kollégájánál a szerelem elbukik ugyan, de a lelkiismeret és a morál diadalmaskodik a diktatúra pusztító hatalma fölött.
A mások élete drámai hőse nem a hálóba fogott értelmiségi házaspár, hanem az, aki a hálót szövögeti köréjük, önként, meggyőződésből, nem csak parancsra. Wiesler százados vérbeli profi, akit nem a miért érdekel, hanem a hogyan. A miértre elfogadja a kész válaszokat, tetteit a vakhit vezérli. Ebből az egydimenziós tudatállapotból billenti ki alámerülése megfigyeltjei övénél érdekesebb, bonyolultabb, tisztább és figyelemreméltóbb életébe. S ahogy az egyik oldalon erősödik a vonzalom, úgy növekszik a másikon az undor. Annak keserű felismerése, hogy a megfigyelés indoka nem az általa fontosnak vélt államvédelem, hanem a dagadt kultuszminiszter kéjvágya: hogy személye és az egész titkosszolgálat csak eszköz abban a játszmában, amelynek célja, hogy a Szörnyeteg beszennyezhesse a Szépséget. Ulrich Mühe alakítására nehéz jelzőket találni; ez a Kevin Spacey-re emlékeztető nagy színész dermesztő pontossággal játssza el a kiábrándulás, az elundorodás stációit: a folyamatot, melynek során a szürke, precíz kishivatalnok egy hőstelen kor csöndes hősévé válik.
Jellemző s sokat elmond a korról és a helyzetről, hogy az utóbbi évek kelet-európai filmjeinek legpozitívabb figurája éppen egy megtért Stasi-ügynök...
Parádés színészi alakítások pompás arzenálját kínálja A mások élete: a Stasi-főnököt alakító Ulrich Tukurtól a lelkes fiatal lehallgató-tanoncot adó Charly Hübneren át a nagy tekintélyű ellenzéki rendezőt játszó Volkmar Kleinertig; remek a megfigyelt értelmiségi pár szerepében Christa-Maria Sieland és Sebastian Koch is. A nézőnek az az érzése, több ez puszta színjátszásnál: mögötte sok évtizedes élettapasztalat lüktet, ami csak ezen a végvidéken szerezhető be. Mintha minden figurával találkoztunk volna már az életben, mintha mindegyiknek valóságos modellje lett volna, a minisztertől a titkos ügynökökön át az értelmiségi szalonok hangos és csöndes, lázadó és simulékony vendégeiig. Ezek az átélt alakítások arról tanúskodnak, hogy a színészet nem pusztán technika, hanem mindenek előtt: tudás. Már A bukásban, A kilencedik napban s számos más német filmben felfigyelhettünk rá, hogy a játszók (s ebben talán csak az oroszokhoz hasonlíthatók, bár mostanában néhány parádés román alakítást is láthattunk) sokat tudnak: nem a színészetről, hanem a korról és az emberről. Hinnénk: ez a tudás csak személyes tapasztalat gyümölcse lehet. Ám épp e film példája mutatja, hogy akár át is örökíthető: a rendező, Florian Henckel von Donnersmarck a fal leomlásakor csak tizenhat éves volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8919 |
