Schubert Gusztáv
A magyar tévé nem mintát ad, hanem mintát követ, méghozzá a mélypont mintáját: populista mindenestül.
Nagy kultúrforradalmak sajátja, hogy onnantól minden másképpen van, mint azelőtt. „Magyarország felfedezését” egykoron, nem is olyan régen, előbb a harmincas években a népi írók, majd a hatvanas évek reformerei még embert próbáló feladatnak látták. Olyan nagyszabású szociográfiai vállalásnak, mely az alant rekedteknek nemcsak a szolidaritás vigaszát nyújtja (az sem csekélység), hanem pragmatikus javaslatokra is képes a nyomor és a műveletlenség felszámolása érdekében.
Ma már, a cinizmus hosszú, sikeres tréningje után tudjuk, az efféle felvilágosodott utópia menthetetlenül nevetséges: a létező világok legjobbikában élünk, minden úgy jó, ahogy van. A nyomort a természet adta, élvezzük hát fenékig, „ha tapad, ha ragad, csak úgy jó”. A csúcsérzés mámora ma már nem 8000 méter magasan fogja el a világot felmérő felfedezőt vagy sportembert, hanem a mélyben, mindennek az alja a csúcs, a mélypont ünneplése az igazi ünnep.
Magyarország mélypontja jelenleg a youtube.com-on látható. Hét sűrű perc a Mónika showból, amely műsor súlyos, ragadós mélyföldként már maga is elég okot ad a mélységi mámorra, de itt aztán tobzódhatunk, a legeslegtöményebb esszenciába szippanthatunk bele. Hét perc rágalomária, sőt tercett, anya és két lánya osztják egymást, minduntalan egymás végtelen gyűlölet-tirádájába vágva. Az artikulálatlan hangmasszát hallgatva hamar világossá válik, hogy nem lehetséges itt már semmiféle kiegyezés, nemcsak azért, mert mindenki gyűlöl mindenkit, nemcsak azért, mert mindenki mondja a magáét, és a másikra már cseppet sem kíváncsi, hanem mert az utolsó érvnél tartanak, a fülsiketítő hangenergiánál.
Bedarálta őket a kisiklott nyelv, kificamodott mondatok, kettévágott szótagok, kárálás, rikácsolás, ebből a katyvaszból ki nem hallani egyetlen épkézláb mondatot. Ebből emberi beszéd már nem lesz. Az édes anyanyelvnek annyi, már csak egyet tehet, visszarohad az ősdzsuvába.
Erről az emberheccről egy francia vígjáték, a Dilisek vacsorája jut eszembe, amelyben egy jómódú asztaltársaság hétről hétre felhajt egy-egy csóró dilinyóst, meghívják vacsorára, hogy a szerencsétlenen pukkadozva múlassák az időt. A lazán lepergő bohózatból végül összeáll a kínos igazság, hogy az imbecilisnél is van még szánalmasabb, az, aki szórakozik rajta. Mónika és Balázs embercirkusza, a Hajós-féle tehetségtelenségkutató Benne vagyok a tévében, a megannyi valóságshow ezt a siralmas passziót emeli köbre. Ha szellemi-erkölcsi csonka-bonkák sebein lehet szörnyülködni, másfél-két millió ember simán ott ragad a fénylő légypapíron. Ez már kritikus tömeg, hazavághat egy társadalmat.
És lesz ez még több is, mert a kereskedelmi televíziózásnak elemi érdeke, hogy maximalizálja a hasznot. Olcsó áru/igénytelen fogyasztó – a nagy testvér mindig populista.
De néha azért elakadhat a gépezet: a „három terror” már a műsorvezetőnek is sok volt. Mauni-ka (így szólongatta az egyik pulykamérgű asszonyka) elvesztette tanárnős türelmét, rápirított a szétázott arcú anyára: „nem gondolod, hogy te is felelős vagy a lányaidért, amiért így nevelted őket?… Legjobb volna, ha soha többé nem találkoznátok.” Ha így folytatja, egyszer még megpillantja a villa végén a saját műsorát is. Mert nevel ezerrel, mint mindahány magyar médiasztár.
Hogy mire, kiderül, ha hozzáteszünk egy másik édes pillanatot a trendi magyar televíziózásból. A Vad csajokban az egykori Való világ-fenegyerek, Majka biztatgat, vállán videókamerával, rossz arcú, butuska kültelki lányokat, legyenek belemenősek, vegyék le a melltartójukat, ha lehet, a tangájukat, sőt, ha egy mód van rá, „mutassunk a nézőknek egy kis puncit is”. Amit persze a tévések rögtön kitakarnak, összekacsintva a nézővel, mi aztán mernénk többet is mutatni, csak hát a prüdéria, meg az ORTT. De hát azt nem lehet takargatni, hogy ennél még a pornó is tisztességesebb: ott minden szereplő tudja, mire vállalkozik, a pornósztár meztelen bőre a munkaruhája, ezek a „vad csajok” viszont azt dobják le magukról, ami a civilizációból utolsóként megmaradt nekik, a szemérmüket.
Ez történik a kibeszélőműsorok jogokról, méltóságról mit sem sejtő áldozataival is.
Így vetkőzünk mi. És így vetkőztetünk. A tévé csontig átvilágít mindannyiunkat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8916 |
| előző 1 következő |   | új komment |
| Ulpi | #1 dátum: 2007-08-27 09:42 | Válasz |
| 1. Nono: a dialektust kifigurázása [lásd cím] sem túl humánus gesztus amúgy fővárosiasan, művelten kacsintgatva.
2. Tudható, hogy a Vad csajok szereplőinek többsége a „felnőttfilm-ipar” résztvevői (él-, szak és segédmunkásai) közül kerül ki – a szemérem leveztkezéséről tehát nem eshet szó. | ||
