Hirsch Tibor
A kereskedelmi tévék trükkjeihez elég egy pakli sztár.
Ritka szép retróélmény ma nézni valakit a képernyőn, ahogy előadja művészetét – éneket és táncot leginkább, miután egy kopaszodó, gyöngyöző homlokú másvalaki félmondattal bemutatta, hogy ez és ez következik, figyeljünk rá, megérdemli. Ha valakinek Fásy Ádámról jut eszébe a klasszikus konferanszié-szerep, ez persze vethet árnyékot erre az ősi média-mesterségre, de hát ki mással lehetne itt jelenből merítve példálózni? Ugyan melyik csatornán látunk olyan műsort, melyben bemutatás, produkció, meghajlás, függöny – így, együtt – katonás ritmusban követi egymást?
Régi értelemben vett revü, régifajta esztrád: ezek bizony mára őskövületek. Ha ezzel a gyerekkoromat idéző programfoglalattal akarok nosztalgiázni, akkor nagy televízió szóba sem jöhet, de még csak nem is a Filmmúzeum a megfelelő kattintás. Az ilyesmi szegény szolgáltatók csemegéje: irány a Budapest TV.
Nem újság ez, már régen belenyugodtunk. Tudjuk, többé nem Művész van és az ő Bemondója, hanem van Médiaszemélyiség, aki Médiaszemélyiséggel nyájaskodik. Közhely, hogy ez a jelen. Közhely, hogy a nagy kereskedelmi televíziók kis különítményben tartják sztárjaikat, tikos és nyilvános kontraktusok szerint, népszerűségüket pletykarovatok és társasági magazinok kívülről is őrzik, komplikált érdekkapcsolatokban, ahol hamarosan nem dönthető el, az online előfordulás használ az élő hakninak, a papíralapú termék tesz jót az éter urainak, vagy fordítva. És hogy mikor melyik az ingyenes, a fizetős, a szívességi, melyik a keretszerződés szerinti megszellőztetése névnek és arcnak. De elég az adott televízió falain belül maradni, ahol a sztárok, mint bentlakós óvodások a babazsúrba, úgy hívják meg egymást naponta ilyen-olyan házigazda-show vendégének. De ami az igazi változás az esztrád-revü-műsorosest hőskorszakához képest: ilyen alkalmakkor már régen nem kell előadni senkinek sem a maga művészetét. Helyette kell a tegnapi nap friss anekdotája, és hozzá valami lufifújás-lepényevés-típusú, teljességgel civil kunszt.
Az már egyenesen konzervatív megoldás, ha pusztán emlékeztetőül, hogy mitől is lett híres az illető, tréfásan mégiscsak odafordul hozzá a házigazda: „nincs-e kedved egyet énekelni, színészkedni, verselni, pszichologizálni, bokszolni, fitnesz-edzést tartani, esti műsort bemondani, esetleg szakszerűen beszélni a másnapi időjárásról? Ne feledd, egyszer, valamikor ettől lettél híres…” Ezekből az eredeti produkciókból cseppecskék is elegendőek, mint az olaj a fogaskeréknek, hogy ne csikorogjon az a gépezet, amit már réges-régen a lufifújás-lepényevés attrakciói hajtanak. A lepényevés persze sok mindent jelenthet: még jó, ha nem szó szerint zabálást hátratett kézzel, fülig lekvárosan, hanem például a társasági ember önmaga-adását, mondjuk a Heti Hetesben. Kereskedelmi csatornának tehát úgy van meg a maga sztár-különítménye, akár egy pakli kártya: magasabb döntéshozói kreativitás kérdése, hogyan és mire használandók. Rendeltetés szerint játszani velük újabban viszonylag ritkán szokás, sorba rakni, párokba rendezni, bűvésztrükkhöz, kártyavárhoz előhúzni, esetleg könyvjelzőnek, poháralátétnek kirendelni annál gyakrabban.
Keressük a pakli-hasznosításon belül a viszonylag érdekeset: amikor nem barátkozni, hanem egymást leégetni gyűlik össze képernyős barát és képernyős ellenség. Ez volna az Activity a TV2 barlangjában. Ez a játék legalább fölveti a nézőben az általános kérdést, ami a rendes babazsúrokon mindig csak konkrétan egyes vendégekre és egyes házigazdákra tehető föl. Mennyire utálja híres ember a másik híres embert? Esetleg legalább néha megbocsát, ha nem is mindenki mindenkinek, de legalább a civilben-barát a civilben-barátnak? Egyáltalán: van barátság arrafelé? Mert hogy épp ez a babazsúrozó csatorna-belterjesség sugallja leginkább, hogy játékelméleti szakszóval élve a hírnév az bizony zárt összegű kártyacsata. Ezt persze sok száz éve tudja a primadonna, aki a szubrett elé áll a rivaldafényben. Egy társaság képernyős személyiségeit tartalmazó paklinak fix értéke van: éppen annyi, amennyivel hozzájárul a csapat a csatorna nézettségéhez. Odabent a pakliban viszont bármikor helyet cserélhet a treff hetes még a pikk dámával, például azért is, mert hetesünk valahogy ízesebben eszi a lepényt a soron következő babazsúr-műsorban.
Ezzel a tudattal érdemes hát nézni ezt a sokadik babazsúrt, a Activityt, hogy akkor itt vajon szerethetik-e egymást? Amíg egyszerű civilekkel játszottak párokban, addig ez nem volt kérdés, vagy csak annyira, amennyire a szokásos lepényevős kunsztok közben teszi föl magában az elkalandozó természetű néző. De amikor saját paklin kívülről hívnak hírességet, nő az indulat, gerjed a feszültség. Ha rendes mesterségüknél maradnának (ami már régen kizárt), persze nem volna ilyen nyílt a megmérettetés. Ez azonban más. Arról van szó, hogy valami neked beugrik, nekem nem ugrik be, én villámkezű rajzoló vagyok, találékony mutogató, neked bezzeg percekbe telik a kétsoros versike, és bambán pislogsz, ha meghallod ügyes fűzfarímemet. Röviden és brutálisan: „te csak szép vagy, én szép is, okos is. Jogos tehát, ha holnap az én kutyám szokásairól, az én régi szerelmemről, az én kedvenc túróscsusza-receptemről érdeklődik a riporter. Talán bizony helyet cserélünk a pakliban”.
Ha már a korszerű televíziózás műsorfolyamának gerincét az egymásba kapcsolódó babazsúrok adják – ma én hívlak meg téged, holnap te engem –, azért ezeken belül mégiscsak az igazság pillanata egy ilyen majdnem-intellektuális vetélkedő. A néző számára persze nem azért, mert kiderül, ki az okosabb. A néző ennél többet is megláthat. Nincs ugyanis olyan médiasztár, aki tudna magára vigyázni, ha a párja elbaltázza a mutogatóst, Nincs, aki ne húzná el a száját, ha a másik csapatban valakinek nem jön össze a rím, ha a rajzban nem esik le a megfejtés. A játék kivetkőzteti profizmusából az embert. A média úgy általában amúgy is szeretnivaló örökgyereknek mutatná sztárjait, de a játék, ha észre és megalázásra megy, kis időre tényleg gyereket csinál belőlük. Itt nem csak a szokásos diadalmas műsikítás van, ha megy a dolog, az összeharapott ajak sem ritka. Továbbá van ajakbiggyesztés, ideges arcrándulás (ez miattad volt!), vállvonogatás (és akkor mi van?), és főleg van a gonosz diadal vigyora, csak úgy oldalvást (azt hitted, elszúrom?).
Vagyis jó ilyenformán összeereszteni a sztárokat, amikor nem vigyáznak magunkra. A valóságsókon edzett nézőnek való, mert már régen az efféle vigyázatlanság szórakoztatja igazán, és akkor nem kattint tovább, ha ott lebeg a képernyőn az önleleplezés aprócska botrányának esélye. Az Activityben a szokásos babazsúri kulisszák, babazsúr-jókedv ellenére is megvan ez a lehetőség. Nő is a nézettség szépen, de a csatorna azért csak módjával örülhet: nála az ilyesmi akár a sztárpakli összértékét szállíthatja le. Ezért is volt érdekes egy viszonylag friss próbálkozás: Anettka és Kiszel Tünde a másik oldalon. Nekik a meghívás jólesik, újabb szereplésesély, számukra akár a levegő, a Csatorna saját médiás különítményének pedig pompás indulat-levezető lehetőség. Ment is a szájelhúzás rendesen. Lám, ha a pakliban nincs belharc, a lesajnáló jelzések is szabadon röpködhetnek.
Azért a sztárnak az okossági vetélkedő mindenképpen sötét verem. Aki ássa, az is beleeshet. Lepényevés-lufifújás: az a biztos. Na és persze az őseredeti kunszt. Ami annak idején, kinek-kinek a hírnevét megcsinálta. De arra, mint tudjuk, momentán nincs piacképes műsorkeret.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/03 44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8915 |
